Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-25 / 4. szám
Evangélikus Élet élő víz 2015. január 25. *■ 11 Lelki szolgálatom idegenbe hurcolt fiatalok között Lelki életemben a változást az 1943. évi karácsonyi ige hozta el: ,Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat!” (Péld 23,26) Megértettem, hogy Isten fiává akar fogadni. Rádöbbentem, hogy ilyen bűnösen nem lehetek az ő gyermeke. Rám nehezedtek bűneim, eljutottam a megváltásukig, és elfogadtam Jézus megváltó kegyelmét. Isten gyermeke lettem. Tanulmányozni kezdtem a Bibliát, s a legfontosabb igei üzeneteket feljegyeztem egy füzetbe. Egy év alatt el is olvastam a teljes Szentírást. Csak egy év múlva lett világossá előttem, hogy Isten nagy feladatra készített fel. 1944 karácsonyán még boldogan énekeltük: „Csendes éj! Tiszta, szent éj! / Szív, örülj, higgy, remélj! / Isten szent Fia hinti reád / Ajka vigaszadó mosolyát. / Krisztus megszületett!” Öröm töltötte be szívünket. Reggeli áhítatunkat is karácsonyi énekkel fejeztük be: „Tedd hajlékoddá szívemet, / Erősítsd gyenge hitemet, / Hogy el ne felejthesselek, / Sőt örökké dicsérjelek!” Elindultunk az ünnepi istentiszteletre. Útközben meglepetés ért bennünket. A város utcáin félelmetes katonai parancsot hirdető falragaszokra figyeltünk fel: karácsony második ünnepén minden tizenhatodik életévét betöltött fiú katonai szolgálatra vonuljon be háromnapi élelemmel. A parancsot nem teljesítőket halálbüntetéssel fenyegették. Rettenetes félelem lett úrrá rajtam, mert már elmúltam tizenhét éves. Az ünnepi istentiszteleten részt vettem, de örömömet beárnyékolta a szomorú hír. Azon az éjjelen nem tudtam elaludni. Kétségek sokasága szorongatta szívemet. Sírva vettem kezembe Bibliámat, bibliai feljegyzéseimet, és térdre borulva lelki segítségért könyörögtem megváltó Uramhoz félelmem eloszlatásáért, vigasztaló, erősítő igékért. Őszintén feltártam nyugtalanságomat, félelmemet a bizonytalan jövő miatt. Egy ideig csak keseregtem, válasz nem érkezett, míg végül a Lélek arra indított: olvassam át újra az elmúlt évben kapott aranymondásokat. Már jól ismertem ezeket az igéket, de most különös erővel hatottak rám, mert időszerűek lettek: „.. .azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van” (Róm 8,28; Károli-fordítás) „Én pedig, szól az Úr, tűz-fal leszek körülötte, és megdicsőítem magamat ő benne!” (Zak 2,5) „...végy körül engem a szabadulás örömével!” (Zsolt 32,7) Komoly figyelmeztetés is volt közöttük: „...ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok” (Ézs 7,9) Elfogadtam útravalóul ezeket az igéket, hogy biztatást és lelki erősítést adjanak az ismeretlen útra. Letöröltem könnyeimet, és boldog hálaadással zártam éjszakai imaharcomat. Könnyhullatásomból belső megbékélés, hit és bizalom lett az iránt, aki az én javamat fogja szolgálni. Árvaházi lelki közösségem könynyezve búcsúztatott az Isten velünk, viszontlátásra című Hallelujah-énekkel, majd magamhoz vettem Bibliámat, sok evangéliumi könyvet és szívemben az igei útravalókat. Ezek lettek az én erőforrásaim. Kétszáz elkeseredett, Istent káromló fiatal közé kerültem. A Lélek arra indított, hogy imádkozzam a velem együtt levő fiatalokért. Azt is világossá tette előttem, hogy Isten szolgálattal bízott meg. Buzgón tanulmányozni kezdtem Bibliámat, átismételtem a szeretet himnuszát (íKor 13). Tudtam, hogy csak ez úton közelíthetem meg katonatársaimat. Vagonokba raktak bennünket, és elindultunk. Szerelvényünk 1945. január 26-án 11 órakor megérkezett a magyar határhoz. Imára kulcsolódott a kezünk, felálltunk, és együtt énekeltük a Himnuszt. Ezután a reformátusok a 90. zsoltárt énekelték el, az evangélikus fiúk pedig rázendítettek az „Erős vár a mi Istenünk..énekre, melyhez mi, reformátusok is csatlakoztunk. Egymás kezét megfogva szívünkből, sírva énekeltünk... Éreztük: most lesz igazán szükségünk buzgó imádságra, rendíthetetlen hitre. A 32. zsoltár 7. versével sóhajtottunk fel: „...végy körül engem a szabadulás örömével!” Vonatunk több napon át robogott tovább, egyre távolodva magyar hazánktól, s mi idegen országban idegenek lettünk egy időre. A bizonytalanság sokakat félelemmel töltött el, de a mi kis csapatunk a száguldó vagon egyik sarkában imádkozott és Bibliát olvasott. Minden este megtartottam csendesórámat, elmondtam a fiúknak a kapott napi igéket, és felolvastam az evangéliumi könyvekből. Szívesen hallgatták. Ez volt életem első lelki szolgálata egy idegenbe robogó vonaton, a lelkileg éhes fiatal katonák között. Táborhelyünkön idegen parancsnokság mellett kaptunk katonai kiképzést. Ez sokakat elkeserített, ezért nagy szükség volt vigasztalásukra. Örömünkre lehetőséget kaptunk bibliaórák tartására, istentiszteleteken való részvételre. Sokan örömmel fogadták, de voltak, akik átkozódtak, Istent káromolták, engem pedig kigúnyoltak „szenteskedésemért”. Bibliámat el akarták égetni, de én azt naponta elástam az erdőben, vagy elrejtettem a szalmazsákban, hogy az erőforrásom mindvégig megmaradjon. A gúnyolódókért pedig imádkoztam. Egy kis csapattal rendszeresen beszélgettünk Jézus váltsághaláláról, Isten bűnbocsátó kegyelméről és szeretetéről. Többen meg is értették beszélgetéseink lényegét, de kilátástalannak tűnő helyzetünk elbizonytalanította őket. Képtelenek voltak megérteni Isten szabadító hatalmát. Féléves katonáskodásunk során súlyos figyelmeztetést is kaptunk Istentől: „...ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok!” (Ézs 7,9) Sajnos sokan ezt is gúnyolódva fogadták, de hárman elfogadtuk Isten ígéretét. Mi Isten kegyelméből haza is jöhettünk, míg a többiek a hitetlenségük áldozatai lettek. Soha többé nem találkoztunk, azt sem tudtuk meg, mi történt velük. Az a reménység él bennem, hogy a szolgálataim során elhintett igei magvakat Isten Szentlelke az ő szívükben is megtermékenyítette további megpróbáltatásaik során. Haza érkezésemkor az árvaházi lelki közösség nagy örömmel fogadott. Isten iránti hálával, boldogan énekeltük együtt a 264. dicséretet: „Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát!” Legyen övé a hálaadás és dicsőség megőrző kegyelméért! ■ Szenczi László A kudarctól való félelem HETI ÚTRAVALÓ nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét” (Jak 3,2) Ugyanebben a levélben a következő meglepő igét találjuk: „Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek..” (Jak 1,2) Kísértésbe esni, nehézségekkel szembesülni és mindezt teljes örömnek tartani? Normális ez? Ám a kömaradni, és így felfedeztük magunknak az utazás egy új, jóval gyorsabb formáját. A kudarc az élet minden területén kiváló tanító, legyen szó autóvezetésről, előadásról vagy az első nyilvános beszédről. Nem az a lényeg, hogy a kudarcra koncentráljunk, hanem hogy tegyük meg az első lépést, és ha valami nem sikerül, bátran kezdjük újra. Conan O’Brien komikus 2000-ben végzős hallgatóknak tartott beszédet egykori egyetemén, a Harvardon. Míg a hasonló beszédeknél általában a sikerre való törekvésen van a hangsúly, ő inkább a kudarcot állította a középpontba. O’Brien így beszélt a „nagybetűs Életbe” induló fiatalokhoz: „A Harvard végzőseiként legnagyobb felelősségetek, hogy akarjatok sikeresek lenni.” Érdekes megállapítás - a siker iránti igény inkább felelősség, mint előny. Ezt aztán kifejtette. „A siker olyan, mint egy ragyogó fehér szmoking: amikor megkapjátok, iszonyúan örültök, de aztán azon kezdtek aggódni, nehogy koszos legyen, vagy valami baja essék” - mondta. Végül így bátorította a hallgatókat: „Essetek hasra, okozzatok zűrzavart, törjetek-zúzzatok olykor. És ne feledjétek: a történetnek mindig van folytatása.” Ahogy Conan megállapította, a kudarc az élet része. A félelem, az aggodalmaskodás, a nehézségek elkerülése helyett fel kell ismernünk, hogy ez az egyik legjobb tanítónk lehet. Ezt szülőként könnyű megérteni: amikor a gyerek járni tanul, bizonytalan lépésekkel kezdi. Egy lépés, aztán még egy lépést próbál tenni - majd általában elesik. Amíg megtanul járni, még rengetegszer elesik. Sőt ez akár felnőttként is megeshet velünk, legjobb szándékunk ellenére. De ha ezekből az „eleséséekből", hibákból tanulni tudunk, akkor azok egyáltalán nem fölöslegesek. Ugyanez a helyzet a biciklizéssel: számtalanszor elestünk a kerékpárral, amíg meg nem tanultunk egyensúlyozni. Talán balesetet is szenvedtünk. De kitartóan próbálkoztunk, amíg végül az ülésen tudtunk Minden vezetőnek be kell látnia, ha őszinte akar lenni: rengeteg hibát követett el, míg megtanulta jól végezni a munkáját. Egy bölcs vezető a beosztottjainak is megengedi a hibázás lehetőségét, tudva, hogy az emberiség számos felfedezése tévedés eredményeként született. Ahogy a mondás tartja: „Próbáld újra, bukj el újra, közelebb jutsz!” Ez az Újszövetségben is megtalálható: „Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében vetkező két ige magyarázatot ad rá: „... tudva, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet, hogy tökéletesek és hibátlanok legyetek, minden fogyatkozás nélkül” (Jak 1,3-4) Amikor nehézségekkel találkozunk, ki kell tartanunk, ne adjuk fel. így a siker, ha elértük, sokkal értékesebbé válik. ■ Rick Boxx Forrás: Monday Manna „Fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad” (Ézs 60,2) Vízkereszt ünnepe után az utolsó héten az Útmutató reggeli s heti igéi a megdicsőült Krisztus személyét láttatják velünk, aki Isten képmása és dicsőségének kisugárzása. „Fölséges minden népek fölött az Úr.” (GyLK 746) „Isten gyújtott világosságot a mi szívünkben, hogy Jézus Krisztus arcán felismerjük az ő dicsőségének ragyogását.” (2Kor 4,6; LK) Megdicsőülésekor Jézus a három tanítványa szeme láttára „elváltozott: arca fénylett, minta nap, ruhája pedigfehéren ragyogott, mint a világosság’, s a fényes felhőből a megkeresztelkedésekor hangzott ige (lásd Mt 3,17) hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!” (Mt 17,2.5) Luther tanítja: „Az Atya Isten Krisztust pecsételte el Megváltóvá. Egyedül őt kell tehát hallgatnunk s befogadnunk! Vagy elveszünk menthetedenül valamennyien, vagy ha meg akarunk maradni, a Krisztus testét kell ennünk, és vérét kell innunk - hogy egyedül ő segítsen rajtunk!” Számunkra nincs más üdvözítő, csak az Úr Jézus egyedül. „Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben’.’ Isten erejének kincse „cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak”. (2Kor 4,10.7) Krisztus a Lélek által válik jelenvalóvá az ember életében; akinél ez megtörtént, szabaddá lesz, és Pállal együtt megtapasztalja: „Mi pedig miközben fedetlen arccal, mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre” (2Kor 3,18) Jézus dicsőségét visszatükrözve, csak őáltala van utunk az Atyához, mert... (Lásd Jn 14,6) Követőinek kijelenti: ámen, ámen, „meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amint felszállnak, és leszállnak az Emberfiára” - miként azt már Jákob is láthatta (Jn 1,51; lásd íMóz 28,12). A felülről jött Jézust Isten küldte, és az ő beszédeit szólja. Öröklétünk függ attól, hogy el/befogadjuk-e kijelentését: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta” (Jn 3,36) János apostol, a hű tanú így folytatja mennyből küldött kinyilatkoztatását földi gyülekezetének: az Úr Jézus „eljön a felhőkön, és meglátja minden szem”. íme az örök Vagyok (lásd 2MÓZ 3,14) önkijelentése: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható!’ (Jel 1,7.8) Ez Jézus önkijelentése: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága" (Jn 8,12) Az egyházi év karácsonyi ünnepköre az ősi ároni áldás mondásával zárul, melynek Isten megváltott, újszövetségi gyermekei is részesei a megdicsőült Fiú által. „Áldjon meg téged az Úr... Ragyogtassa rád orcáját az Úr... Fordítsa feléd orcáját az Úr..’.’ {ybAóz 6,24-26) Kérhetjük: „Jézus, mennynek ragyogása, / Járj át tiszta fényeddel! // Világot nem vethet ránk más, / Te légy rajtunk ezer áldás!” (EÉ 400,1.3) ■ Garai András
