Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-25 / 4. szám
8 •* 2015. január 25. FÓKUSZ Evangélikus Élet HMHNHNHBN „...hős árnyak a nagy csatából Negyvennyolcasok emlékezete ► A mai magyarok számára az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a legjobban érthető és elfogadható történelmi időszak. Országszerte sok település el nem múló hálával ápolja ma is negyvennyolcasaink emlékét. Szerte a hazában megtalálhatók a honvédsírok, a Petőfiékhez csatlakozó fiatalok - mesterlegények, felszabadított jobbágyok -, a Kossuth zászlói alá állt önkéntesek, nemzetőrök nyughelyei. A Nyugat-Dunántúlon, Vas megyében, Sárvártól nem messze található Mesterháza. E község temetőkertjében a Nemzeti Emlékhely- és Kegyeleti Bizottság Nemzeti Sírkertünk részeként tart számon egy obeliszket, mely egy megbecsült magyar katonatisztnek, a szabadságharc lovassági ezredesének, Mesterházy Istvánnak az emlékét őrzi. Az 1854. december 8-án elhunyt bátor hazafi nevét országosan nemigen emlegetik. Szerencsére szülőhelyének hálás lakosai azonban méltón gondozzák síremlékét, születésének kerek, kétszázadik évfordulóján, 2011-ben is emlékeztek reá, s manapság is rendszeresen koszorút helyeznek el tiszteletére. Ha kiváló magyar hadtörténettudósunk, Bona Gábor Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848- 49 című vaskos kötetét fellapozzuk, áttekinthetjük ennek a rendkívüli katonaembernek az életpályáját, sőt találkozhatunk Egyházasberzsenyi Berzsenyi Lénárd honvéd ezredesnek - klasszicista poétánk, Berzsenyi Dániel harmadfokú unokatestvérének - az olmützi várbörtönben fogolytársairól, köztük Mesterházyról készített portréival is. De ki is volt ez a jeles vasi személyiség? Mesterházy István Sopronban, az evangélikus líceumban végezte tanulmányait, mígnem 1831-ben hadapródként belépett a császári hadsereg 32. (Esterházy-) gyalogezredébe. Ezután öt éven át a magyar nemesi testőrségben, majd 1837-től a 6. (Wallmoden-Gimborn-) vértesezredben szolgált, a forradalom kitörésekor századosi rendfokozatban. A hadba szólító felhívásig szerepet vállalt a nemzetőrség megszervezésében, 1848 szeptemberétől egy heves-mezőtúri önkéntes lovascsapat parancsnoka lett az aradi ostromseregben, majd a tiszai védvonalon, Cibakházán. Itt többször visszaverte a császári dandár támadásait. Bátorságát a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályával is elismerték. Ott volt Mesterházy a tavaszi hadjárat ütközeteiben is. Az I. hadtestben harcolt, Klapka György parancsnoksága alatt. Hamarosan alezredesi rangban az 1. huszárezred parancsnoka lett. Rövid idő múltával az I. hadtest lovashadosztálya parancsnokának nevezték ki ezredesként. Katonáival ott volt a komáromi csatában, a második váci csatában, a többszörös túlerővel szemben vívott debreceni ütközetben és Világosnál is. 1849. augusztus 13. után - Heinrich Heine szavaival élve - „Megdőlt a szabadság végső reménysége, / Halálra vérzik immár Magyarország.” Az aradi hadbíróság Mesterházyt is golyó általi halálra, majd az ítéletet megváltoztatva tizennyolc évi várfogságra ítélte. Olmützben, Lipótvárott és Kufsteinben raboskodott. 1848-49-es szabadságküzdelmünk leverése után a hadbíróságok több száz személyre mondták ki a halálos ítéletet, de később - a nagy nemzetközi tiltakozás miatt - ezeket nagyobbrészt négy és húsz év közötti várfogságra mérsékelték. Olmütz, Kufstein, Arad, Munkács, Eszék, Pest és Pozsony sötét várbörtöneiben sínylődtek láncra verve rabságra ítélt negyvennyolcasaink. A felsoroltak közül Kufstein igencsak hírhedt hely volt, gondoljunk csak ’48 előttről Kazinczy Ferencre. Szinte Mesterházyval egy időben itt töltötte büntetését a veszprémi születésű - tavaly kétszázhúsz esztendeje született - HaubnerMáté evangélikus szuperintendens is. A Budapesti Evangélikus Leánygimnázium 1937- ben márványtáblát állíttatott a kufsteini sziklavárban „a hazáért, egyenlőségért, testvériségért, szabadságért” sínylődő magyarok - köztük Mesterházy István - nevével. A tábla másolata a budapesti Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban található. A közelmúltban elhunyt neves történész, Katona Tamás, valamint a Hadtörténeti Intézet és Múzeum jeles főtanácsosa, dr. Hermann Róbert témába vágó munkáiból is tudhatjuk, hogy a tizenhármakon kívül Aradon még három honvédtiszt vált a megtorlás áldozatává. Október 6- án pedig Pécsett két férfit végeztek ki: Vertike Gábort és Szilva Jánost, akik az eszéki várból szöktek meg. Rajtuk kívül még további tizenkét személy kivégzéséről lehet tudni. Köztük volt hat honvédtiszt: Csány László kormánybiztos-miniszter, Jeszenák János kormánybiztos, Szacsvay Imre képviselőházi jegyző, Perényi Zsigmond felsőházi elnök, Gonzeczky János tábori lelkész, Csernus Manó pénzügyminiszteri tanácsos. Kivégzésük Európában óriási felháborodást váltott ki. Ezért az osztrák kormány kénytelen volt Haynauékat mérsékletre inteni. 1850 tavaszáig összesen körülbelül száz főt végeztek még ki ’48-as cselekedeteiért, de ezt követően a halálos ítéletek többségét már többéves várfogságra enyhítették - sokak közt Mesterházyét is -, s egy idő után megkezdődtek a kegyelmezési eljárások is. Azt még meg kell említeni, hogy az osztrák kamarilla nemhogy tucatszámra akasztatta s lövette agyon példaadóinkat, de még a menekültek felett is ítélkezett: jelképesen akasztatta fel őket, in contumaciam- távollétükben. A pesti Újépület mögött 1851. szeptember 22-én harminchat bitófát állítottak fel, rajtuk a menekültek nevével. Köztük utolsóként Kossuth Lajoséval - ha elfoghatták volna, őt végezték volna ki utolsónak, mint legfőbb bűnöst a harminchat közül. Kevesen tudják: a nemzetközi tiltakozás mellett Erzsébet királyné, Sisi közbenjárása is hozzájárult ahhoz, hogy raboskodó magyar hazafiakat hamarabb kiengedtek a börtönből, vagy amnesztiában részesítettek. Neki volt köszönhető az is, hogy a börtönökben megszüntették a láncra verést. Kétségkívül nagy ráhatással volt császár férjére, egyike volt azoknak, akik a kiegyezés előmozdításán ügyködtek. Nem véletlenül vált Sisi a magyarok szeretett királynéjává. „Aranykalitkában” élt a bécsi udvarban, egész életében szabadságra vágyott, ahogy a magyar emberek is mindvégig a szabadságukért küzdöttek. Benne a nemzet igazi pártfogóra, együttérző királynéra lelt. A neves újságíró, ifjúsági író, Draskóczi Dolinay Gyula (1850-1918) ekképp magasztalja a levert szabadságharc után „védangyalként” jövő uralkodónét Erzsébet királyné emlékezete című költeményében (részlet; eredeti helyesírással): Amikor gyász borult szép Magyarországra, Véres harcok után nyögtünk rabigába’: Akkor szállt felénk a vigasztaló angyal, Ismét reménykedett és bízott a magyar. Első Ferenc József élettársi választott, Egy bajor herczegnőt, dicsőt és magasztost. Elhozta hozzánk a leigázott honba, Légyen ezután boldog szeretettel mondta. De a szép királyné arczát bánatfedi, Hogy szenved a magyar, nem bírja feledni. Esdekelve kéri urát, a nagy királyt, Tőle a magyarnak szabadságot kívánt. Boldog soh’se lenne elnyomott országban, Bú s bánat gyötörné a bánat honában, Süssön hát ki a nap a magyarok felett, Eleget bűnhődött már e nemes nemzet. A király megérté hitvese beszédét, Szabaddá tette hát ismét magyar népét. Budavárban fénynyel királyt koronáznak, Országra és trónra boldog napok várnak. Erzsébet királynét szeretet övezi, Minden magyar ember örömét keresi, Egy szép, nagy országból tör fel az imádság Hogy a magas egek minden jóval áldják. Király oldalánál ott áll védangyalunk, Országos bajokkal hozzá fordulhatunk. A szive megsúgja, hogy s mint lesz jó nekünk, így a dolgok felett mindig megegyezünk. Kegyelemmel szabaduló honvédeink közül többen betegen, testileg és lelkileg megrokkanva tértek haza. Mesterházy István 1853. július 18-án kapta meg a kegyelmet. A volt honvéd ezredes azonban nem élvezhette sokáig a szabad életet. Börtönben szerzett súlyos betegsége miatt járni sem tudott, Mesterházán bátyja otthonában várta a halált. „Többségük sohasem tudott teljes értékben beilleszkedni a megváltozott viszonyok közé vagy egzisztenciát teremteni, amiben természetesen háborús sérüléseik (vakság, végtagvesztés stb.) is szerepet játszottak. A 19. század második felében nem akadt olyan falu, város Magyarországon, melynek templomlépcsőin ne koldult volna egy-két honvéd, az idő múlásával egyre elnyűttebb ruhában, egyre őszebb szakállal...” - írja Urak és gavallérok című könyvében D. Szabó Ede a kegyelemmel szabadult, de meleg, családi otthonra idehaza nem sokáig lelő, magukra maradt, rokkant, magatehetetlen s vagyonuktól megfosztott honvédeinkről. A kiegyezésig kellett várni, hogy megépülhessen a Magyar Királyi Rokkantház vagy más néven Országos Honvédmenház a budapesti Soroksári úton. A megvalósításhoz nem más, mint „védangyalunk” Erzsébet királyné juttatott százezer forint aranyat. E hajlék biztonságot, gondozást adó falai között jellegzetes piros zsinóros egyenruhában, piros sapkában élhették le életük hátralévő napjait, s mesélhettek emlékeikről az idős ’48- as honvédek. Köztük az utolsó - átélve a kiegyezést, az első világégést, forradalmakat, no meg Trianont -, Lebó István kilencvenhét esztendős korában, 1929-ben halt meg. Alakját szerencsére a korabeli filmhíradó is - igaz, még némafilmként - megőrizte az utókornak. „.. .hős árnyak a nagy csatából, / Zord lelkek a mártír-halálból / Lengnek köztünk, járnak velünk...” - fogalmazott a romantikus lelkész-költő, Tompa Mihály (1817-1868). S valóban, itt „járnak velünk” ennyi idő távolából is a ’48-as múltjukat gyakran mellőzöttségben, megaláztatásban is vállaló Mesterházy Istvánok és Lebó Istvánok - legyenek akár evangélikusok, katolikusok, reformátusok vagy bármilyen felekezethez tartozók. Ok kölcsönözzenek erőt, kitartást, reményt népünknek a további küzdelmekhez, mert „a haza örök, s nemcsak az iránt tartózunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet s lesz” (Kossuth). Ehhez segítsen hozzá negyvennyolcasaink emléke! ■ Kerecsényi Zoltán