Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-25 / 4. szám
6 ■m 2015. január 25. FÓKUSZ Evangélikus Élet i— Iszlám és terrorizmus, avagy civilizációk összecsapása? ► Napjainkban sok ember él sztereotípiák között, és hajlamos az arab vagy az iszlám szót hallva a terrorizmusra asszociálni, különösen a francia Charlie Hebdo újságnál rendezett vérfürdő után. Az arabokról vagy az iszlámról beszélve miért jut rögtön az eszünkbe a terrorizmus? Vajon mik az iszlámnak, illetve a terrorizmusnak az alapgondolatai, és ezek összeegyeztethetők-e egymással? Igaz-e, hogy itt civilizációk összecsapásáról kell beszélni, amikor az iszlám terrorakciókról hallunk, vagy teljesen más indítékok kerülnek előtérbe? Ezekre a kérdésekre kereste a válaszokat cikkében dr. Fischl Vilmos evangélikus lelkész, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára, külügyi szakértő. (Lapunkban az írást rövidítve közöljük, teljes terjedelmében az Evangélikus, hu honlapon olvasható. - A szerk.) Nem most támadták meg először a Charlie Hebdo szerkesztőségét: 2011 novemberében Molotov-koktélt dobtak a székházra, miután a lap a tunéziai választások eredményével kapcsolatban Mohamed prófétával viccelődött. A BBC azt írja, hogy az újság számos közéleti kérdésben nyilatkozott meg polgárpukkasztó módon, legutóbb al-Bagdadiról, az Iszlám Állam vezetőjéről. A próféta személye - amint közismert - az iszlám számára szent és sérthetetlen. 2006 elején világbotrány kerekedett abból, hogy a dán Jyllands-Posten napilap karikatúrákon ábrázolta a prófétát, majd ezeket a karikatúrákat más lapok is közölték. Az iszlám terrorizmus politikai, szociális és kulturális alapjai Az iszlám egy vallási hitrendszerre épít, amelyet a maga valóságában kellene megélni. Az iszlámban csakúgy, ahogy a kereszténységben is, a célokat kell kitűzni, és e célokhoz törvényes eszközökkel kell közelíteni. A terrorizmus valójában nem iszlám jelenség, de nem lehet elfelejteni, hogy az elmúlt néhány év legtöbb és legbrutálisabb terrorista támadását az iszlám nevében követték el. Emiatt alapvető viták kezdődtek mind Nyugaton, mind a muszlim világban arról, mi a kapcsolat ezen cselekedetek és az iszlám tanításai között. A terrorizmus és az iszlám viszonylatában politikai indokokat (az izraeli-arab konfliktus), kulturális (lázadás a nyugati kultúra ellen), illetve szociális okokat (elidegenedés, szegénység) lehet találni. A szélsőséges vezetők jól kihasználták ezeket a mozgatóelemeket és a mély vallási érzelmeket az iszlamista terroristák motiválásában, és létrehoztak egy olyan szociális és vallási közeget, ahol a terrorcselekmények elkövetőinek tetteit mind morálisan, mind törvényileg jóváhagyják. A jelenségnek nagyon mély ideológiai gyökerei vannak; ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a radikális muszlim szervezetek képesek toborozni, majd külföldre küldeni és támogatni különféle „alvó” terroristákat. Az Al Kaida név jelentése: „hálózat”. A világ minden részén találhatók kis sejtek, amelyeket köztünk élő emberek mozgatnak. Az internet korában a szervezeten belüli kommunikáció igen egyszerűvé vált, csakúgy, mint a szervezet állásfoglalásainak, elrettentő propagandájának kifelé történő sugárzása. Olyan nemzetközi hálózatról van szó az Al Kaida esetében, amelyben az alapegység adja a hátteret, a hálózat helyi tagjainak azt csak működtetniük kell. De mi célból hozhattak létre egy ilyen kifinomultan működő rendszert? Nem másért, mint hogy harcoljanak a nyugati civilizáció ellen, amely véleményük szerint kizsákmányolja a harmadik világot, a fejlődő országokat. A radikális vagy szélsőséges iszlám kiterjedése napjainkban Nyugaton 2001. szeptember 11-re reagálva indítottak harcot a terror ellen. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a háború nem általában a Kelet ellen, nem az arab emberek, nem az arab kultúra, nem is az iszlám ellen folyik, hanem a terror intézményei (politikai csoportok, fegyverkereskedelem, felkészítő táborok, a pénzmosásban érdekelt bankok) és a terroristák ellen. Számos politikus közben az iszlám minden megjelenési formáját a radikális jelzővel illeti, az iszlámot pedig általában is fenyegetésnek tartja. Ez a megközelítés alapjaiban téves. Az iszlámnak nagyon sok árnyalata van, és csak kevés tartozik a veszélyesek közé. A modern iszlamista terrorizmus a 20. századi iszlám fundamentalizmus természetes következménye. Az iszlámon belül a radikális szárny a társadalom rettenetes állapotára való válaszként alakult ki és erősödött meg az arab világban. Válaszként a szociális igazságtalanságra, a hagyományos értékek elutasítására és a külföldi uralom és kultúra elfogadására. Ez a mozgalom azt állítja, hogy a modern muszlim társadalmak azért nem funkcionálnak, mert letértek az „egyenes útról” (assirat al-mustaqim), vagyis minden bajra az eredeti iszlámra való visszatérés a megoldás. Az iszlám radikális csoportjainak erőszakos megnyilvánulásait rendszerint a Nyugattal való találkozások indították el, de a gyarmatosítók elleni lázadásokban ritkán vettek részt más muszlim országok lakói. Az 1980-as évekig a muszlim fundamentalista mozgalmak, mint például a Muszlim Testvériség, befelé fordultak. Három alapelvet hangsúlyoztak: a népképviselet, a nemzeti egység és a nemzeti akarat elvét, s azt állították: minden kormányzatnak, amely törvényességre törekszik, eleget kell tennie e követelményeknek. A korlátlan hatalom végső soron Istené, de gyakorlását a nemzetre, az ummára bízta, ennélfogva az iszlám kormányzatnak népképviseleti jellegűnek kell lennie, s a nemzet előtt kell felelnie. A hatalom képviselői nem a nép urai, hanem szolgái, s a kormányt a tanácskozás elvének (as-sura) megfelelően az ulemmának kell vezetnie. A nyugati fölényt annak tudták be, hogy a muszlimok feladták a próféta tanításait. Ebből következőleg a megoldás első lépése a lakosság újraiszlámosítása volt, utána pedig iszlám törvényen (sarka) alapuló iszlám kormányok létrehozása. A dzsihád („Allah útján történő küzdelem”, vagyis küzdelem a rossz ellen és a jó megvalósításáért) az iszlám világ egyik legtöbbet vitatott kategóriája, amelynek értelmezésével kapcsolatban egymással ellentétes álláspontok ismeretesek, és amelynek önmagában is hatalmas irodalma van. Nem járt eredménnyel az a törekvés, hogy a muszlimok egy adott terület érdekében a világban valamilyen formában összefogva lépjenek fel. A szovjetek afganisztáni bevonulása viszont változást hozott, mivel felélesztette a dzsihádban való részvétel gondolatát. A cél az volt, hogy kiűzzék a „hitetlen” megszállókat egy muszlim országból. Az afganisztáni szovjet vereséget, valamint a Szovjetunió ezt követő összeomlását isteni jelnek fogták fel. Ezzel sikeresen beindult a dzsihád a „hitetlen” világ ellen, továbbá egy apokaliptikus háború is kezdetét vette, amelynek - a radikális iszlám gondolkodása szerint - az iszlám világuralmával kell végződnie. Az afganisztáni háború felélesztette a dzsihádot, és az iszlám új világszemlélete kifejlesztette a tanatofil ideológiát, amely a halált eszményíti. Úgy idealizálja, mint várva várt eredményt, nem pedig mint a háború szükségszerű átkára tekint rá. Sajnos ez a filozófia komoly gondokat okoz az elrettentés elméletének. Az iszlám katonai hagyományok szerint a muszlimok csak akkor hátrálhatnak meg, ha az ellenségnek legalább kétszer annyi katonája van, mint a muszlim csapatoknak. Más hagyományok csak tízszeres túlerő esetén engedélyezik a meghátrálást. Ha a sikerre semmi esélyük sincs, akkor a mudzsáhidek azt bizonyítják, hogy vakon bíznak Allahban, és tettük eszerint kerül elismerésre. Az iszlamista politika sikeresen létrehozta a hello ergo sum („harcolok, tehát vagyok”) mentalitást - emiatt az iszlám vezetőknek állandóan szükségük van a népszerű dzsihádra, hogy fenntartsák hatalmukat. Ebből következik, hogy az Egyesült Államok iraki szereplése alapvetően kihat a radikális iszlamista mozgalmakra. Ezekben a körökben az amerikai megszállást a szovjetek afganisztáni inváziójához hasonlítják. Az amerikai bukás csak megerősítené a dzsihád apokaliptikus ideológiáját. A Nyugat problematikája és küzdelme az iszlámmal Azt bizonyosan ki lehet jelenteni, hogy a muszlimok nagy többségének semmi kedve csatlakozni a dzsihádhoz, miként ahhoz sem, hogy „politizálják” a vallásukat. A harc „szabályait” a radikálisok fektették le, és a végső céljuk nem más, mint a nyugati civilizáció elpusztítása. Ez azonban nem az iszlám, hanem az „iszlamista terroristák” álláspontja. Az iszlám törvények egyértelműek: személyek nem viselhetnek háborút. Egy csoport vagy szervezet nem kezdhet háborúba, csak egy állam kezdeményezhet hadviselést. Nem állhat senki háborúban egy államfő vagy egy hadsereg előzetes hadüzenete nélkül. Ha mégis, az terrorcselekménynek számít. A nyugati önvédelem nem állhat csak katonai offenzívából vagy a Közel-Kelet demokratizálásából, hanem a vallási/eszmei aspektust is figyelembe kell vennie. Nemcsak a Közel-Keletet kell nyomás alá helyezni, hanem a nyugati és a közel-keleti vallási vezetést is rá kell bírni arra, hogy szakítsanak az erőszak magyarázásával, országaikban ne engedjék működni a szélsőséges vallási irányzatokat, és hogy nyíltan forduljanak a radikális tábor ellen. Egy ilyen szakítást nem lehet egy nyugati típusú kijelentéssel megoldani. Az iszlám vallási hatóságoknak kellene olyan egyértelmű és kötelező jogi döntéseket hozniuk, amelyek ellentmondanak a radikális világnézet alapjainak, továbbá gyakorlatilag ki kellene tagadniuk a radikálisokat az iszlámból. Ha a radikálisok azt állítják, hogy a terrorakciók elkövetői a mennyországba fognak jutni, akkor a vallási hatóságoknak ki kellene jelenteniük, hogy ez nem igaz, hanem ellenkezőleg, a pokolra fognak jutni. A Korán versei egyértelműek ebben a tekintetben: „Harcoljatok Allah útján azok ellen, akik ellenetek harcolnak, de ne támadjatok rájuk, Allah nem szereti a bántalmazókat.” Csak egy iszlám kultúrháború képes átrajzolni a határokat a radikálisok és a mérsékeltek között úgy, hogy az utóbbiak kerekedjenek felül. Alapvető fontosságú tisztában lenni az iszlamista terrorizmus vallási alapjaival, hogy létre lehessen hozni egy mérsékelt és a köz által elismert ellensúlyt. A Korán nem bátorít senkit az erőszakra, ahogyan sokan gondolják. Egy ilyen alternatív magyarázatnak sziklaszilárd vallási alapokkal kell rendelkeznie, és elismert iszlám tudósoknak és vezetőknek kellene érvelniük mellette. ■
