Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-25 / 4. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. január 25. » 3 lliilMMlll'iiillii11 MiMmiwbmmmi mem Wallenberg-díjat kapott Bakay Péter ► A Magyarországi Evangélikus Egyház felterjesztésére Bakay Péter, az egyház országos cigánymissziói referense - mások mellett - Wallenberg-díjban részesült. A Budapest Music Centerben rendezett, január 19-i nagyszabású díjátadó ünnepségen megemlékeztek a díj névadójáról, a hetven éve eltűnt svéd diplomatáról, Raoul Wallenbergről is. Az idei kitüntetetteknek az elismerést Niclas Trouvé, Svédország magyarországi nagykövete, Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára és Mátrai Márta, az Országgyűlés háznagya adta át. A díjátadó ünnepségen ismertették a felterjesztő, Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök ajánlását. „Bakay Péter 1958-ban született, Kecskeméten nőtt fel. 2004 óta a Tolna megyei Sárszentlőrincen él. Elindította a cigány bibliaórát, gyermekek számára hétvégi tanodát szervezett, ahol - cigány segítők bevonásával - a szellemi és lelki javakon túl étellel is jóltartotta a gyerekeket. Először csak gyülekezeti keretek között, majd a környéken dolgozott, végül közegyházi megbízással az egész országban végzett cigánymissziói munka felelőse lett. A cigányok önbecsülését a kultúra útján is erősíti. Kezdeményezésére indult az Evangélikus Hittudományi Egyetemen a Bevezetés a cigány-Bakay Péter egész életét végigkíséri a kisebbségi lét iránti érzékenység.” Niclas Trouvé nagykövet emlékeztette a jelenlévőket: „Raoul Wallenberg nem nagykövet és nem is karrierdiplomata volt, hanem olyan munkatársa Svédországnak, aki történelmi mentőakciót szervezett, mellyel több ezer ember életét menthette meg. Wallenberg nem a szabályok szerint járt el, sokkal inkább azt tűzte célul maga elé, hogy különbséget tegyen: mi fontos, és mi nem. így az igaz ember, az embermentő élet hogy Wallenberg emberségének üzenetét meghalljuk, és az ő emberségéből tanuljunk.” A díjátadó ünnepségen Mátrai Márta, az Országgyűlés háznagya beszédében a hetven éve eltűnt svéd diplomata életútjából kiindulva a mai társadalmi kérdésekre hívta fel a figyelmet. „Wallenberg volt az, aki egy embertelen korban képes volt fenntartani a hitet. A világ ma is emberellenes, várja a mai Wallenbergeket, akik a mai díjazottakhoz hasonlóan megalkuvás nélkül kiállnak az emberi jogokért” - fogalmazott. „Tegnap Európa legnagyobb zsinagógájában, a budapesti Dohány utcaiban a gettó felszabadítására emlékeztünk, ma az embermentő Raoul Wallenberg előtt hajtunk fejet” - fogalmazott Takács Szabolcs Ferenc A Wallenberg-díj idei kitüntetettjei: Bakay Péter evangélikus országos cigánymissziói referens; Baráth Márta történelemtanár, azAuschwitz-album című szolnoki kiállítás megszervezője; Hosszú Gyula történelemtanár, az Utak a holokauszthoz, történetek a holokausztról című tankönyv szerzője; Durkó Albert pünkösdi lelkipásztor, a Magyar Pünkösdi Egyház országos cigánymissziójának vezetője; Szénási Jonathan Sándor református börtönlelkész, a Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet lelkipásztora; valamint Vác Város Önkormányzata a roma nemzetiségnek adott kiemelt segítségért és a zsidó hagyományok ápolásának támogatásáért. A Raoul Wallenberg Egyesület különdíját a budapesti Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola 10/A osztálya kapta egy holokausztról szóló táncballada színreviteléért. misszióba című tantárgy oktatása. Változatos helyszíneken, például iskolákban, gyülekezetekben, művelődési házakban minden alkalmat megragadva tart előadásokat a cigányok iránti rokonszenv felébresztésére. útját választotta, miközben saját életét is kockáztatta. Most, amikor a terrorizmus, az iszlamofóbia és az antiszemitizmus által Európát ismét vész támadja, különösen is fontos, európai uniós ügyekért felelős államtitkár. Hangsúlyozta, hogy a kormány zéró toleranciát hirdetett az antiszemitizmus és a gyűlöletbeszéd ellen. „A diktatúrák természete azonos, egy nyelvet, az erőszak nyelvét beszélik. Ezzel szemben Wallenberg üzenete az, hogy mindig lehet a helyes utat, az igazságot választani” - mondta az államtitkár. Michael Wernstedt, a Raoul Wallenberg Akadémia elnöke kifejtette, hogy tevékenységük egyik fő pillérét a fiatalok között végzett oktatómunkában látja. „Vannak ma is kísérletek arra, hogy egyes csoportok felélesszék Európában a szörnyű ideológiai megkülönböztetést. Ezért különösen fontos, hogy mind a fiatalok között hírül adjuk, mind magunk képviseljük az európai értékeket. Kötelessségünk kiállni a demokráciáért és az emberi jogokért.” A Wallenberg-díj történetét Rétvári Bence ismertette. „A magyar társadalomnak szüksége van példákra, olyan életutak megismerésére, mint a mai díjazottaké - fogalmazott az államtitkár. - Ez a díj bátorítás a kirekesztés elleni fellépésre, ugyanakkor felhívás arra is, hogy tenni kell azért, hogy a normális együttélés létrejöhessen. A Wallenberg-díj kitüntetettjei az emberi méltóság védnökei” - szögezte le az államtitkár. ■ Galambos Ádám Az elmúlt hetekben számos fórumon élénk vita folyt a prédikációról. Az év vége felé az Evangélikus Hittudományi Egyetem hatodéveseinek tartottam előadást arról, miként lehet közéleti kérdéseket a szószékre vinni. Aztán az Északi Egyházkerület Igeidő című gyűjteménye kapcsán folyt élénk vita a lelkészek levelezőlistáján. Ez a cím egy olyan áhítatoskönyvet takar, amelyben az Útmutató napi evangéliumi igéihez fűznek lelkészek rövid magyarázatot. (Az összeállítás egyelőre egyházunk Evangélikus.hu című honlapján érhető el.) Ebben az összefüggésben is számos egyházmegye lelkészi munkaközösségében beszélgettünk arról, milyen formai és tartalmi ismérvei vannak a jó és hiteles prédikációknak. Nem műhelytitkokat szeretnék az olvasóval megosztani, hanem beszélgetésre hívom mindazokat, akiknek fontos egyházunk igehirdetői szolgálata. Abból indulok ki, hogy aki az Evangélikus Életet olvassa, az vasárnap többnyire templomba is elmegy, és ott nyitott szívvel hallgatja az igehirdetéseket. Ezért - a tévedés kockázatát is vállalva - oly módon szeretnék bizonyos szempontokat megosztani, hogy kérem az olvasó (és egyúttal igehallgató) visszajelzését. A templomban a legritkább esetben történik meg, hogy a lelkésznek „visszaszólnak”; a kijáratnál a kézfogás közben esetleg elhangzó „köszönjük az igehirdetést” mondatok pedig nem nyúlnak elég mélyre. Persze jólesik az igehirdetőnek, amikor hetekkel később is felemlegetik egyik vagy másik gondolatát, vagy ha egy fiatal így összegzi az elhangzottakat: „Ez nagyon király volt!” Mindazonáltal ennél komolyabb visszajelzést várunk. Nem kritikátlan dicséretre gondolok. Isten őrizzen meg minket attól az élménytől, amelyet talán az egyik legáldottabb igehirdetővel, néhai Túróczy Zoltán püspökkel kapcsolatban jegyeztek fel. Állítólag egyszer alighogy lejött a szószékről, egy asszonyság sietett oda hozzá: „Engedje meg, püspök úr, hogy elsőnek gratuláljak ehhez a csodálatos beszédhez!” A szerény pap így válaszolt: „Asszonyom, sajnálom, már megelőzték! Az ördög már sutyorogta nekem, hogy milyen jól prédikáltam.” A felületes és rajongó vélemények nem igazán segítik a lelkészeket. Viszont ha érdemi visszajelzést kapnak, akkor egészen biztosan épülni tudnak azokból. Az Északi Egyházkerületben több kísérletünk is volt már arra, hogy ne csak saját, kisebb-nagyobb gyülekezeti köreinkben szolgáljunk, hanem a lelkészek együtt lépjenek a szélesebb nyilvánosság elé. Néhány éve a Máté 118 kötettel jelentkeztünk, amelyben a kerület valamennyi aktív lelkésze szóhoz jutott, akárcsak az egyelőre az interneten olvasható, Igeidő című kötetben. Jó lenne tudni, hogy híveink mennyire olvassák ezeket az igemagyarázatokat, illetve azok mennyiben szolgálnak épülésükre. Jó lenne tudni, hogy a leírt ige megelevenedik-e az olvasók számára. Biztos vagyok benne, hogy az igenlő válasz leginkább azzal függ össze, hogy a lelkész valóban az evangéliumot tudta-e továbbadni. Boldog az az igehirdető, aki a törékeny emberi szavakon keresztül az örök ige tér és idő fölötti üzenetét képes megfogalmazni. Ekkor mintegy beteljesedik Jézus szava: „Az ég és a fold elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak’.’ (Mk 13,31; Károli-fordítás) Az ige időtlenségét a leghatározottabban vallva élénken foglalkoztat azonban a kérdés: mennyiben tartja az igehallgató az elhangzó vagy éppen leírt prédikációkat relevánsnak. Mennyiben érzi azokban azt, amit eleink a „hic et nunc” kifejezésével illettek, vagyis hogy a prédikációnak mindig „itt és most” kell elhangoznia, aktuálisnak kell lennie. Talán provokatív módon hadd idézzek ebben az összefüggésben két véleményt. Az egyikkel egy napilap karikatúráját látva szembesültem. A rajzon egy pap a szószéken állt, és a kísérőszöveg szerint a következőket mondta: „Kedves híveim, ma elmarad a prédikáció, mert valami fontosat akarok mondani...” E vélekedés szerint a lelkészek már le is tettek arról, hogy az igehirdetésben Igeidő igenis lehet valami egészen komoly, szívhez szóló üzenetet közvetíteni. A másik véleményt egy, a prédikálás tudományát, a homiletikát vizsgáló tanulmányban olvastam: „Az igehirdetők a múlt század kérdéseit teszik fel, és azokra szép válaszokat adnak...” Az aktualitásokat kínosan kerülő beszédeket szokták steril prédikációknak is nevezni. Elismerem: az elmúlt rendszerben ez szinte hitvallási kérdés volt. Az egyházi feljebbvaló és gyakran az állami hatóságok is azt várták akkor a lelkészektől, hogy bátran foglalkozzanak „a szocializmust építő társadalom” mindennapos kérdéseivel. Alighanem jó adag bátorság és főképpen hit kellett ahhoz, hogy egy lelkész csakis az ige talaján tudjon maradni. Ma már mosolyt fakaszt az ötvenes évek egyik püspökének az a körlevele, amelyet annak kapcsán küldött el minden lelkésznek, hogy a következő vasárnap alapigéje Préd 4,9 volt: „Jobban boldogul kettő, mint egy...” Imigyen szólt az egyházvezetői útmutatás: „Ezen szent ige alapján különösen is módunk van arra, , hogy hazánk mai társadalmi fejlődésében világos utat mutassunk, és tanításunkkal hozzájáruljunk ahhoz, hogy híveink meggyőződéssel vegyenek részt hazánk társadalmi és gazdasági felépítésének feladataiban. A szent ige alapján útmutatást tudunk adni különösképpen paraszt híveinknek arra, hogy ne idegenkedjenek a termelőszövetkezeti mozgalomtól, hanem hogy éppen abban lássák a jövendő megfelelő és reményteljes életformáját. Azt javasoljuk, hogy ezen a vasárnapon juttassuk kifejezésre őszinte szándékunkat, hogy elősegítjük a mezőgazdaságban a termelőszövetkezetek alakulását és fejlődését. Kérjük, szíveskedjenek ilyen értelemben alkalmazni az igét a termelőszövetkezetekkel kapcsolatos világos tanítás irányában...” Az ilyen elrettentő példának azonban azzal az eredménnyel kell-e járnia, hogy a mai igehirdetők kínosan kerülnek minden aktualizálást? Lelőhetnek egy utasszállító gépet, tombolhat az ebola vagy éppen a korrupció, meghalhat több ezer ember egy tornádó következtében, fenyegethet terrorveszély - a lelkész csak „steril” módon hirdeti-e az igét? Vagy az aktualizálás legfeljebb addig terjed, hogy valamely heti eseményt mintegy ugródeszkaként használ az igehirdető. A Titanic elsüllyedése után állítólag tömegesen hangzottak el „Titanic-prédikációk” - ám volt-e ezeknek igazi közéleti töltetük? Olvasva az ószövetségi prófétákat, meg kell állapítanunk, hogy ők soha nem kerülték el az aktualitásokat: bátran nyúltak - ma így mondanánk- közéleti témákhoz. Nemcsak koruk társadalmát illették adott esetben kritikával, hanem saját vallási közösségüket is. Jézus példázatait sokan bukolikusnak vélik, és úgy gondolják, azokban ő csak a természet szépségeit kívánja ábrázolni. Pedig ha alaposabban megvizsgáljuk a jézusi parabolákat, akkor talán meglepő következtetésekre jutunk. A szőlőmunkások példázatának (Mt 20,1-16) visszatérő eleme, hogy a munkások azért álldogálnak a piacon, mert senki sem fogadta fel őket. Mi ez, ha nem a korabeli munkanélküliség visszatükröződése? Az irgalmas samaritánus példázata mögött a korabeli közbiztonság áll, a hamis sáfárról szóló elbeszélés pedig - nevezzük néven- a korrupcióról ad látleletet... Állítólag Karl Barth, a 20. század egyik legnagyobb igehirdetője és teológusa mondta, hogy a lelkész egyik kezében a Szentírás, a másikban az újság kell, hogy legyen. Ha ez így van, továbbá amennyiben az igehirdető valóban hívei között él, ismeri az ő problémáikat, akkor aligha mond „steril” prédikációkat. Természetesen érvényes ez az istentisztelet végén elhangzó egyetemes könyörgő imádságra is, amelyből - az egyház egységéért való könyörgés mellett - egyszerűen nem hiányozhatnak a mai embert foglalkoztató közéleti, világias témák. Nemcsak a lelkészekre vonatkozik mindez. A bibliaolvasó hívek is ráérezhetnek arra a relevanciára, amely ÉGTÁJOLÓ ti az örök ige és a mindennapok történései között fennáll. A náci Németországban az úgynevezett kristályéjszaka során romboltak le megannyi zsinagógát. Dietrich Bonhoeffer akkor a 74. zsoltár 8. versét olvasta Bibliájában: „Felgyújtották az Istennek minden hajlékát az országban” - a margóra pedig odaírta a pontos dátumot: 38.11. 09. Az ilyen, az aktualitásokra is figyelmet fordító bibliaolvasásból egyenesen következik az a sokat idézett hitvallás, amelyet a később mártírrá lett teológus így fogalmazott: „Csak aki a zsidókért kiált, az énekelhet gregorián dalokat...” Kevesebbet idézzük viszont azt a mondatát, amely ugyancsak a szó legjobb értelmében vett evilágiságról szól: „Attól félek, hogy azok a keresztények, akik csak fél lábon állásra vállalkoznak a földön, a mennyben is fél lábon fognak állni majd.” Bevallom, felvetéseimmel beszélgetést szeretnék indítani. Az folyhat gyülekezeti, lelkészi vagy baráti körben, de - ha a szerkesztő is úgy akarja - akár lapunk hasábjain is. Kérdéseimet így foglalnám össze: Miként tudjuk az igehirdetőket visszajelzéseinkkel segíteni? Mennyi aktualitásnak van helye a prédikációban és az istentiszteleti imádságokban? Hogyan érintse az igehirdető a kor aktuális kérdéseit? Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
