Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-18 / 3. szám
4 ■*! 2015. január 18. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet i—mmm—— Ünnepség Szatmárcsekén a magyar kultúra napja alkalmából Megbűnhődtük már! Gondolatok a magyar kultúra napjára A Kölcsey Társaság (mely tavaly ünnepelte fennállásának negyedszázados jubileumát) kezdeményezésére 1990 óta január 22. a magyar kultúra napja. E napon fejezte be Ferenc tekintetes nemzeti imánkat, a Himnuszt, s írta alája: „Cseke. Januar 22d. 1823” így méltatta Kölcsey művének jelentőségét Imre László irodalomtörténész a tavalyi évfordulós megemlékezésen: „A Himnusz oly módon reprezentálja a magyarság egészét, mint talán semmiféle más szellemi, művészi entitás. A nemzet megosztott földrajzilag és vallásfelekezetek dolgában is, megosztott politikai nézetek és közéleti értékek megítélésében, amivel szemben a Himnusz a talán egyetlen vizuálisan, akusztikailag és szellemileg létező, ami összeköti a magyarokat,., mintha valami varázserő lakozna Kölcsey-Erkel művében, hiszen egy szempillantás alatt képes megszüntetni áthidalhatatlannak látszó ellentéteket és különbségeket. Valóban nincs több joga a Himnuszhoz az államfőnek (néhány éve láttuk és hallottuk a csekei templomban Sólyom Lászlót), mint egy hajléktalannak.” 1994 óta e napon Kölcsey-emlékplakettel, Melocco Miklós alkotásával is kitünteti a társaság a magyar kultúra egyegy jeles személyiségét, akit az elnökség példaértékűnek ítél Kölcsey szelleméhez kötődésében és a nemzeti kultúra szolgálatában. Mindeddig - időrendben haladva - Szokolay Sándor zeneszerző, Melocco Miklós szobrászművész, Kányádi Sándor költő, Szabó István filmrendező, Csoóri Sándor költő, Vásárhelyi László koreográfus, Kő Pál szobrászművész, Kallós Zoltán etnográfus, Jókai Anna író, Kocsár Miklós zeneszerző, Pereli Zsuzsa gobelinművész, Nagy Gáspár költő, Szilágyi István író, Szabó Dénes karnagy, Jankovics Marcell filmrendező, Görömbei András irodalomtörténész, Sebestyén Márta énekművész, Kornis Péter fotóművész és Vári Fábián László költő kapta meg a kitüntető elismerést. A Kölcsey Társaság január 18-án, vasárnap 11 órakor istentisztelettel, majd ünnepséggel emlékezik meg a magyar kultúra napjáról a szatmárcsekei református templomban. Ünnepi beszédet mond Tórőcsik Mari Kossuth-díjas színművész. ■ OZSVÁTH SÁNDOR Mondják, nagy tél volt, a bejárati kaput betemette a hó, az ablakon is csak néha villant meg a fény. Szinte bezárta az idő Kölcsey Ferencet, asztalához szegezte, hogy megírja a régóta magában hordozott verset. Sercent a tolla, gyertyája lobbant, botladozva, lassan szaporodtak a sorok. Kint földig hajoltak a fák, hasadtak nyögve az ágak. A vágtató szél mintha vitte volna a jó hírt: megszületett a Hymnus! Csak a régen leírt címet folytatta: ,,a’ Magyar nép zivataros századaiból. Cseke. Januar 22d. 1823”. Nézem egy régi könyvben a dohánybarnára sárgult kéziratot. Valami szelíd hullámzása van. Az első sor indító szavában - az Istenben — mintha római szám lenne az I betű, a végén a „Magyart” szó nagybetűvel írva, és később is mindenütt kiemelve. A második versszakban - és máshol is - lemaradtak az ékezetek. Talán sietett a gyors gondolatok után, hitte, hogy most igazán Istennek ír. Különleges pillanat, ami csak ritkán adódik az ember életében. És elemi erővel törtek fel a mondatok, hiszen sehol javítás, lehúzás. Csoóri Sándor írta jegyzetében: „A nagy művek nemcsak fölemelik, de néha el is takarják alkotójukat.” Bizonyára Kölcseyre, Illyésre gondolt. A Himnusz nélkül jobban, bensőségesebben ismernénk költőjét; a nemzeti imává magasodott költemény beárnyékolja életművét és erkölcsi gondolkodását. (Az Egy mondat a zsarnokságról írójával is ez történt. Lassan azt hiszik, csak ezt az egy verset írta. Ez a rövid sorokból épített vádbeszéd fölér egy hadsereggel.) Az idézetet ki lehet egészíteni, hogy a remekművek, a nagy személyiségek észrevétlenül tevékenykednek. A Himnusz föl-föltámadva kezdi megadni Kölcseynek a kései elégtételt. Úgy, hogy egyre többen éneklik, erőt merítenek belőle; megszületésének dátuma lett a magyar kultúra napja. Méltó és illő ez az ünnep, hogy újból a reményt szegezzük balsorsunk ellen. Kell ez a teremtő szellem, mert egyre több könyv foglalkozik a költészet halálával. A rádió, televízió egyre hangosabban sulykolja belénk a szennyet, az értéktelent. Újságírók hada zsizsegi a szenzációs híreket, az olcsó újdonságokat. Kultúránk lerombolása idején mit is akar ez a szerény ünnep? Azt, amit Kölcsey Ferenc Himnusza. Szétszaggatott országunkat összeszedni, gondolatainkat összerakni. Múltunk és jövőnk mellett vajúdó jelenünket is becsülettel megharcolni. Megbékélni. Mert ha így folytatódik a széthúzás, beláthatatlan következményei lesznek. De másra is tanít ez a szép nap: „A magyarság drámai, ugyanakkor vonzó arcképe nem a történelemben, hanem kultúrájában készült el” - írta Németh László. Szent István, Petőfi, Vörösmarty, Ady, Munkácsy, Csontváry, Bartók, Kodály, Bessenyei, Latinovits hatalmas - közös - életművét nem hagyhatjuk kifakulni és meglopni. Nemzeti imánk születésnapja mindannyiunkat csendes számvetésre is késztet. Létezésünkre, művészetünk kincseire. Némán megszólítanak, nézzük és hallgatjuk, mi ad reményt, s mi az, ami ellenünk fordulhat. Nincs a közösségi érzésre alkalmasabb mű a nemzeti himnusznál. Hányán hányszor szerte a világban zengjük: „Isten, áldd meg a magyart” Mindenki a védő kar oltalmáért könyörög. És bízhatunk a reményben, ha még mindig énekeljük. Január 22-én egy pillanatra föleleveníthetjük Kölcsey életét. Az 1823- as évet és a következő fontos időt: a Nemzeti hagyományok című értekezésének megírását. Az akkori teremtő és szétsugárzó erő segítette világra a Himnuszt. És Vörösmartytól a Zalán futását, Kisfaludy Mohácsát. (Aki átveszi majd a lobogó fáklyát, Petőfi, akkor háromhetes csecsemő volt.) Annyi év távolából mit mond a mai utódoknak a vers? A különc, birtokán rekedt nemes, Kölcsey Ferenc talán a legfontosabbnak hitt sorait mondja. Át az idő havas téli függönyén: „Megbünhödte már e nép / A múltat s jövendőt.” Ennek tudatában élhet, teremthet. Bár a nagyvilág tele ordas eszmékkel, kis háborúkkal, éhséggel, túlélő nemzet vagyunk - és leszünk, ha akarjuk, és teszünk érte minden időben. ■ Fenyvesi Félix Lajos Külvárosi hajléktalanok Nemcsak a kertet, de a ház előtti utcát is össze kellett takarítani - bármennyire nem esett jól még kimozdulni sem a konyha illatos melegéből a zord, szeles időben - a karácsonyi készülődés utolsó napjaiban. Tavaly valahogy úgy alakult, hogy a gyakran nekiveselkedő hideg északi szél szétterítette a szemetet és a levéltörmeléket a ház körül - ám az mégsem járja, hogy piszkos, gondozatlan környezettel „várjuk Jézuskát”. Már-már a vége felé jártam a munkának, amikor hajléktalanok csoportja tűnt fel a sarkon. Lassan, komótosan közeledtek, miközben gondosan átvizsgálták az útjukba kerülő, elszállításra kikészített kukaedényeket. Talán az ünnep közelsége, esetleg a feldíszített házak látványa okozhatta, de csendben, feltűnés nélkül haladtak, ámbár az is meglehet, egyszerűen elfáradtak így késő délutánra. Nem lehet könnyű az utcán élők élete. Nem szóltak semmit, csak mintegy a tekintetükkel kértek engedélyt, s mert a tiltakozásnak a legkisebb jelét sem látták rajtam, haladéktalanul nekifogtak a kutatásnak. Olykor szóba elegyedem a felénk kóborlókkal. Néha semmitmondó morgás, ám időnként meglepően értelmes válaszok érkeznek kérdéseimre. Hosszas diskurzusok ugyan nemigen szoktak kialakulni, de az ennyiből is leszűrhető, hogy az utcán élők között nem mindenki végérvényesen és megváltoztathatatlanul leépült, mint ahogy azt sem támasztja alá semmi, hogy valamennyien műveletlenek, elvetemültek, analfabéták, alkoholisták lennének. Igaz, a ruházatuk sokszor ezt sugallja. Egy dolgot soha nem felejtek el tőlük megkérdezni. Nevezetesen: mit gyűjtenek? Azt ugyanis már tudom, hogy vannak, akik bizonyos dolgokra specializálódtak, s nagy segítség nekik, ha nem a szeméthalom alján lelik meg az áhított tárgyakat, hanem ezek esetleg ki vannak készítve a kuka tetejére. Nekem pedig igazán nem fáradság sem ide, sem oda tenni. Kicsit lemaradva utoljára egy hölgy érkezett. Semmivel nem volt tisztább, mint a többiek, teljességgel beleillett a társaságba. Amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy egyenesen a vizsgálat alá még nem vont egyetlen kukához ment. Rutinos mozdulattal felcsapta a fedelét, s haladéktalanul munkához látott, ami esetünkben a tartalom átvizsgálását és a további felhasználásra érdemesnek ítélt darabok kiemelését jelentette. Elmélyülten végezte feladatát.- Boldog ünnepet kívánok - szóltam oda. Mint aki nem jól hallotta, felkapta a fejét, majd gyanakodva végigmért. Ám mert megbizonyosodhatott róla, hogy nem gúnyolódás vagy lenéző sajnálat szólt belőlem, szélesen elvigyorodott. Fogatlan száját széthúzva felém fordult, s látható örömmel fogadta az emberséges szót. Eddigre már a többiek is megálltak, és felemelték a fejüket. Valószínűleg őket is meglepte, szokatlan lehetett a megszólítás. Ám tanácstalanságuk nem tartott sokáig.- Köszönjük! Önnek is, uram - hangzott egyiktől is, másiktól is. S bár a felületes mustra miatt alig tettek szert új zsákmányra, abbahagyták a kutatást, illedelmesen visszacsukták a szeméttárolók fedelét, s mint akik jól végezték dolgukat, megfontolt léptekkel továbbindultak. Miközben lassan elnyelte alakjukat a szürkület, mentükben egymás felé fordulva, hangos szavakkal, hevesen gesztikulálva taglalták az imént történteket. A goromba, hideg, téli szél pedig a házak kertjébe terítette fel-fel hangzó nevetésük halkuló foszlányait. Gyarmati Gábor
