Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-05-10 / 19. szám
4 41 2015. május io. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Az Ócsai hitvallás évfordulójára emlékeztek Száztíz éve történt a baptisták állami elismerése ► A magyarországi baptisták történetében jelentős évszám 1905. Sokéves tárgyalás és kérelmezés után Lukács György kultuszminiszter intézkedése nyomán ekkor részesítette állami elismerésben a magyar kormány a baptista hívőket. Ennek az egyházjogi eseménynek száztizedik évfordulójára emlékezett április 24-én a baptista egyház Ócsán, abban az imaházban, ahol 1905. szeptember 15-én megfogalmazták és elfogadták a már addig is követett hitvallásukat, és megszerkesztették az állami elismeréshez szükséges szervezeti és működési szabályzatot. Ezek a dokumentumok Ócsai hitvallás néven vonultak be a magyarországi baptisták történelmébe. A magyarországi baptisták története 1846-ra nyúlik vissza, amikor Rottmayer János két társával visszatért Hamburgból, ahol az 1842-es óriási tűzvész okozta károk helyreállításában segédkeztek. Elsőként ők indították el hazánkban a baptista missziót. Bár 1846-tól számítjuk az újkori baptizmus megjelenését Magyarországon, Rottmayerék munkássága mégsem fejlődhetett ki, mert az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc elfojtását követően a Bach-korszakban szinte minden újszerű szervezkedést, így a kezdődő baptista missziót is betiltották. Szervezeti; missziómunkáról csak 1873-tól beszélhetünk, amikor Meyer Ünnepi emlékezés Az április 24-i ócsai jubileumi ünnepségen nemcsak magyarországi baptisták vettek részt, hanem a Kárpát-medence számos országában élő magyar baptista vezetők is. A kormány képviseletében megjelent Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, akinek ünnepi köszöntője jól tükrözte a kormány és a baptista egyház tiszteletre méltó kapcsolatát. A miniszter már az első mondataiban leszögezte, hogy „a magyar baptisták jelenléte erősíti és jobbá teszi Magyarországot" Beszédében kiemelte: fontosnak tartja, hogy erről a történelmi eseményről megemlékeznek a baptisták, mert kell, hogy ezt tudja meg mindenki. Károli Gáspár veretes szóhasználatát kölcsönözve hangsúlyozta: „Ez nem zugolyában lett dolog, ez a nyilvánosságra is tartozik!” Balog Zoltán ismeri a baptistákat és szolgálatukat, hisz úgy tekint rájuk, mint olyan hívő emberekre, „akik rendben vannak Istennel, felebarátaikkal és embertársaikkal”. Világossá tette azt is, hogy a szolgálat még az elismerésnél is fontosabb, és ezt az értéket látja a Baptista Szeretetszolgálat munkájában és az iskolákban végzett fenntartói munkában is. Köszöntőbeszéde végén a református lelkész miniszter azt kívánta, sohase feledkezzünk meg fontos feladatunkról, a szolgálatról, de a legfontosabbról végképp ne, amelyet „egy szükséges dolognak” hívnak. Bár a száztíz éve megszerzett elismerésre emlékeznek az egybegyűltek, mégis Henrik megkezdte Magyarországon a baptisták jogi helyzetének javítására irányuló tevékenységét, amely soha véget nem érő parlamenti és sajtóbeli lobbihoz vezetett. A törvényes elismerés ügyében szövetségese volt Irányi Dániel ellenzéki országgyűlési képviselő, de támogatói közt találjuk Papp Gábor dunántúli református püspököt és Csáky Albin grófot is. Meyer állandó kapcsolatban állt Irányival, aki az 1848-as párt ellenzéki képviselőjeként huszonhárom ízben szólalt fel a parlamentben a baptisták vallásszabadsága ügyében. Ez idő tájt Magyarországon háromféle egyházjogi státus létezett: a bevett, az elismert és a tűrt. A baptisták a harmadik kategóriába tartoztak, annak minden hátrányával együtt. A helyzet javítására az elismert státus elnyerése volt az egyetlen megoldás. Bár az 1895. évi XLIII. törvénycikk 7. §-a már a különböző vallásfelekezetek elfogadása irányába hatott, a baptisták elismerésének megvalósulása csak Lukács György kultuszminiszter 1905. november 2-án kelt miniszteri rendelete nyomán valósult meg. Támogató rendeletében a miniszter kimondta, hogy „a baptista vallásfelekezet az 1895. évi XLIII. törvénycikk rendelkezése értelmében az állam védelme és főfelügyelete alatt álló, törvényesen elismert vallásfelekezet” mindig tanulnunk kell, nehogy a fontos dolgok a legfontosabbak elé kerüljenek. Ha a legfontosabb dologról nem feledkezünk el, akkor még sok fontos dolgot fogunk együtt csinálni, együttműködésben kormány, állam és a keresztyén közösségek, közöttük a baptisták. Papp János, a baptista egyház elnöke arról beszélt, hogy az államhatalommal való kapcsolatrendszert elődeik alakították ki, ők ezek alapján próbáltak élni, és az egyház ezek alapján működik ma is. Nem alattvalói szemlélettel, hanem valamifajta tiszteletadással és az együttműködés gondolatával. A megemlékezés részeként leplezte le az ócsai baptista imaház falán elhelyezett emléktáblát Balog Zoltán miniszter és Papp János egyházelnök (képünkön). A tábla szövege nemcsak az állami elismerés tényét örökíti meg, hanem azt is, hogy e falak között kezdte meg működését 1906-ban az első baptista népiskola. Az ünnepi istentiszteleten felszólalt Pánczél Károly országgyűlési képviselő és Bukodi Károly, a város polgármestere, aki elismeréssel szólt a tavaly felavatott Hajnalcsillag Baptista Óvoda működéséről, és kijelentette: „A gyülekezet nélkül szegényebb lenne Ócsa városa.” (I Marosi Nagy Lajos Megrendültén, de rendületlen küldetésben Rendhagyó beszámoló a Nepálért tartott imaestről ► Az Evangélikus Külmissziói Egyesület április 27-én tartott alkalma szomorú aktualitást kapott. Az egyházunk Üllői úti központjában kéthavonta tartott külmissziói esten dr. Dobos Ágoston békésszentandrási református lelkipásztor ugyanis az ez év márciusában Nepálban tett missziói látogatásáról számolt be. Arról az országról elevenedtek meg a képek, amelyet az előadást megelőző napokban nagy erejű földrengéssorozat rázott meg. Akkor este még „csupán” háromezer halottról szólt a híradás, de tudjuk, hogy az elhunytak száma azóta ennek közel háromszorosára növekedett... A vetítővásznon kedves nepáli arcok jelentek meg, érdeklődő felnőttek, elkerekedett szemű gyermekek. Egyegy kis történet is társult a képekhez: arról, hogy milyen szeretettel, őszinte kíváncsisággal fogadták abban a kis hegyi faluban a Magyarországról érkezett vendégeket. Merthogy Dobos Ágostont (képünkön) elkísérte útjára Pál Sándor, a Református Szeretetszolgálat elnöke. Vagy épp arról osztotta meg vidám élményeit, mekkora sikerük lett a kicsinyek körében a „Nyilas Misi” pólóknak, édességnek, lufiknak. A hallgatóság mosolyát azonban beárnyékolta a kimondatlan kérdés: vajon mi történt ezekkel az emberekkel? Életben maradtak? Azt a pajkos szemű, hétévesforma fiúcskát a szeretetszolgálat sapkájában nem temette-e maga alá a rengéseket kísérő földcsuszamlás? Égető kérdések, amelyekre nem tudható a válasz. Egy katasztrófa híre mindig sokkolja a közvéleményt, de még fájdalmasabb, ha a tragédiához arcok, megismert sorsok is párosulnak. Elhangzott Dobos Ágoston beszámolójában, hogy Nepálban gyakoriak a földrengések, számolnak az emberek annak az eshetőségével, hogy a házuk, kunyhójuk összedől. Ezért is aggatnak a kilincsekre sípokat, hogy kezük ügyében legyen, ha szükségük lesz rá: a romok alól így adhatnak majd életjelet. Talán így hívták fel a figyelmet magukra most is néhányan a túlélők közül, s így szabadulhattak meg rájuk omlott házuk börtönéből. Mindezek ellenére ilyen erős földrengésre senki sem számított. S ahogyan a világsajtó is bőségesen cikkezett erről: Nepálban az emberek többsége mérhetetlen szegénységben él. Az összetákolt viskókban lakó nyomorult családok védtelenül lettek kiszolgáltatva a természet erőinek. Miért engedte meg Isten? - a hallgatóság tagjaiban bizony feszült a kimondatlan, de annál gyötrőbb kérdés. S az est előadójától - ha óvatos, feltételes mondatokba csomagolva is - válasz érkezett: „Talán Isten ezen a tragédián keresztül tör utat az evangélium terjedésének.” Dobos Ágoston és társa, Pál Sándor márciusi utazásának sem volt más célja, mint hogy erősítsék a Nepálban szolgáló keresztény munkatársakat, s vigyék Krisztus szabad ításának örömüzenetét. Mert ha nem szabad is őket misszionáriusnak nevezni, az országban egész szép számban élnek olyan elkötelezett európai és amerikai hívők, akik életüket az evangélium ügyének továbbadására szánták - közülük hárman magyarok. Ágoston és Sándor elsősorban őket látogatták meg, és az ő szolgálati területeikkel ismerkedtek. A Nepálban szolgálók neveit nem írhatjuk le egyetlen médiumban sem. Bár az országot terrorizáló maoista erők háttérbe szorulásával enyhült a helyzet, még mindig veszélyes lehet, ha testvéreinkről kiderülne, hogy keresztény misszionáriusok. Az evangélium terjesztéséhez tehát Nepálban nem csupán elszántságra, kitartásra van szükség, hanem nagyfokú leleményességre is. így adódott az ötlet, hogy mivel különféle cikkeket árusítani nem tilos az országban, felkerekednek ők is, hogy keresztény füzetekkel „kereskedjenek”. A hegymászókhoz hasonlóan ők is a teherhordó emberek segítségét vették igénybe. A serpák akár a harminc kilogrammnyi Máté- és János-evangéliummal megtöltött hátizsákokat is képesek felcipelni a hegyi települések meredek útjain. Ott pedig boldogan vásárolják meg a falusiak, még azok is, akik maguk nem tudnak olvasni. Bár Nepálban nagyon magas az írástudatlanok száma, azért mindenütt található egy-két ember, aki ért a betűvetéshez. A kint szolgáló misszionáriusoknak ebben is feladatuk van. Egyikük épp a hegyekben élő magar törzset látogatja rendszeresen, hogy a faluban írás-olvasás órákat tartson. Ő is, és a márciusi útról hazatért Dobos Ágoston is tapasztalta, hogy a nepáliakban nagy éhség van az igaz Isten iránt. A negyvenmilliós lakosságnak eddig csupán három-négy százaléka regisztráltan keresztény, ám a hívek száma egyre nő, az emberek „felébrednek” pünkösdi csodákat élnek át, a helyi gyülekezetek gomba módra szaporodnak... A külmissziói est időpontjában már tudtuk a hírt: mindhárom magyar misszionáriusunk biztonságban van. Otthonukat ugyan el kellett hagyniuk, s az őket alkalmazó nemzetközi szervezet irodaépülete előtti sátorba kényszerültek, de élnek! A földrengés másnapján - műholdon keresztül - már üzenetet is küldtek: „Tegnap estétől »bejárási tilalom« van érvényben, mindenkinek tilos a házába bemenni. (...) Mi jól vagyunk, és biztonságos helyen, de minden pillanatban váratlanul mozdul meg a föld pár másodpercre. A halk dübörgést állandóan érezzük a talpunk alatt. (...) Kérlek, imádkozzatok értünk és Nepálért is!” ■ B. Pintér Márta Segélykérés a nepáli Anandaban lepramissziós kórház javára A magyarországi Lepramisszió - mint a Nemzetközi Lepramisszió (The Leprosy Mission International) tagszervezete - kéréssel és felhívással fordul a magyar lakossághoz a nepáli Katmandu fölötti Anandaban lepramissziós kórház érdekében. Ez az intézmény évtizedek óta áldásosán végzi - hatalmas területre kiterjedően - a leprabetegek gyógyítását, rehabilitálását. Ezenkívül leprológiai kutatóközpont is működik benne, továbbá referencia-kórházként szerepel a nepáli egészségügy számára. A közelmúltban pusztító szörnyű földrengés következtében az Anandaban kórház két fekvőbe tegszárnya teljesen összedőlt, egy másik pavilonja pedig súlyosan megrongálódott. Megsérült a nővérszállás épülete és a sebészeti műtő is. Emberéletben nem esett kár, mert a személyzetet és a betegeket időben ki tudták menekíteni. Jelenleg sátrakban zajlik a gondozásuk. A helyzet megoldása nem várhat sokáig. A Nemzetközi Lepramisszió tisztelettel kéri tagszervezetein keresztül a tagországok lakosságát - így Magyarországét is -, hogy jólelkű adományokkal segítsék az újjáépítés, a helyreállítás nagy munkáját az Anandaban lepramissziós kórház további működése érdekében! Minden adomány segít, és hálásan fogadjuk! A Lepramisszió számlaszáma: 11702036-20705549- Kérjük, minden esetben tüntessék fel: „Anandaban” Isten áldja meg segítségüket! Tisztelettel: Riskóné Fazekas Márta, a Lepramisszió igazgatója Lepramisszió, 1151 Budapest, Alag u. 3. Tel.: 30/638-4736; e-mail: info@lepramisszio.hu; honlap: lepramisszio.hu. Számlaszám: 11702036-20705549; adószám: 18184747-1-42. FORRÁS: NBCNEWS.COM
