Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-04-26 / 17. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ELET 2015. április 26. » 3 Újabb virág Isten kertjében Beiktatták az önállósult Budakeszi Evangélikus Egyházközség első parókus lelkészét ^ Ritkán büszkélkedhet létszámbeli gyarapodással egy evangélikus gyülekezet, de Budakeszin és környékén a legutóbbi népszámlálás szerint háromszázötvenen vallották magukat lutheránusnak, ami növekedést jelent az előző cenzushoz képest. Január í-jével megszületett a Budakeszi Evangélikus Egyházközség - megválasztott lelkészét, Lacknerné Puskás Sárát pedig április 19-én iktatta be parókusi hivatalába a Budai Egyházmegye esperese, Bence Imre a budakeszi református templomban. Az evangélikus gyülekezetek pásztorolását Budakeszin és környékén - Telkin, Budajenőn és Pátyon - korábban a Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközség lelkésze látta el. Az idén január í-jétől létező önálló egyházközség első megválasztott lelkészének beiktatását tehát méltán nevezte történelmi pillanatnak a Budai Egyházmegye esperese. A beiktatás jelentőségét növeli, hogy Lacknerné Puskás Sára első önálló lelkészi szolgálati helye Budakeszi. A nyájnak pásztorra van szüksége - hangsúlyozta Bence Imre Ez 34,12- 16 alapján tartott igehirdetésében -, hogy a bárányokat összegyűjtse, legeltesse, sebeiket bekötözze. Isten ígéretét, bátorítását és a lelkészi szolgálat igazi modelljét tartalmazza az ige, támogatást a keresztény közösség formálásának és igazgatásának nagy feladatában. „Isten kertjében kinyílt egy virág” - foglalta össze a történteket Lacknerné Puskás Sára, aki nyolc éve kezdte meg szolgálatát a Budakeszi környéki szórványokban. Prédikációjában - Mt 5,14-16 alapján - rámutatott, hogy az anyagyülekezetté válás nem csak jogi keretekben hoz változást: a Krisztusban egyesült közösség önazonosságát is meg kell fogalmazni, illetve őszinte hitvallással megmutatni a világnak. Az úrvacsorás istentisztelet után az újonnan alakult egyházközség ünnepi közgyűlést tartott, amelyet Benczúr László Ybl-díjas építész - az egyházközség megválasztott felügyelője - nyitott meg, felolvasva az Északi, a Déli és a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspökének üdvözlő levelét is. Köszöntötte a beiktatott szolgatársat a korábbi anyagyülekezet pásztora, Keczkó Pál budahegyvidéki lelkész, valamint a budakeszi református közösség gondnoka, Karasszon Mihály is. Az iktatást szeretetvendégség követte az evangélikus gyülekezeti teremben, amely igencsak szűknek bizonyult az ünnepi alkalomra összesereglett hívek számára. Istentiszteletek helyszíne is egyben a közösségi terem, hiszen saját templom építése ma még csak terv. Noha a gyülekezet erejét jelenleg meghaladná egy ilyen vállalkozás, valóra váltására azonban minden remény megvan, a telket ugyanis már kijelölte a polgármesteri hivatal... ■ Walkó Ádám Lacknerné Puskás Sára evangélikus lelkészcsaládba született Csornán. Móron járt gimnáziumba, és a teológia elvégzése után ugyanoda került vissza édesapja mellé segédlelkésznek. A pusztavám-móri gyülekezetben is a környező falvak híveinek felkutatása és összegyűjtése volt a fő feladata. Később - követve férje, dr. LacknerPál szolgálati helyeit - Gyulára, illetve Győrbe költöztek, ahol 2005-ig először hitoktatóként, majd iskolalelkészként tevékenykedett. Budapestre férje tábori püspökké való kinevezése után került, és 2007-től kapcsolódott be Budakeszi és környéke evangélikus gyülekezeteinek életébe. Öt gyermek édesanyja, ezért lett - a gyakori költözés és a gyermekek nevelése miatt - Budakeszi az első önálló szolgálati helye. Kisebbségi sorsközösségben Tisztelt Emlékező Gyülekezet! Hölgyeim, Uraim! Kedves Testvéreim az Úrban! Engedjék meg, hogy bevezetőként felidézzem azt a néhány szívhez szóló gondolatot, amelyet 2014. október 7-én a kolozsvári evangélikus templomban tartott holokausztmegemlékezés alkalmából mondott barátunk, Schwartz Róbert, a helyi zsidó közösség elnöke. „Az 5774-es zsinagógái esztendőt különlegessé tette a holokauszt hetvenedik évfordulója. Talán ez az utolsó olyan kerek évszámú évforduló, amikor a szemtanúk, a holokauszttúlélők még közöttünk vannak. Fontos, hogy az emlékezés méltó, a történelmi visszatekintés hiteles legyen. Mi, a Kolozsvári Zsidó Hitközség is emlékeztünk májusban, de számomra lelket melengető, ha olyan holokausztmegemlékezésen vehetek részt, amit nem zsidók szerveznek. Ilyenkor úgy érzem, hogy ez annak a jele, hogy lassan utat tör magának az a felismerés, hogy a felelősség közös, mindenkié. Ha vállaljuk az erkölcsi felelősséget az ártatlanul megölt zsidókért, ha vállaljuk emléküket - köztük annak a tizennyolcezer embernek az emlékét, akik akkor Kolozsvár lakosságának majdnem húsz százalékát jelentették, és nagymértékben részt vállaltak a város fejlesztésében minden téren -, ha mindent megteszünk egyénenként és közösen, hogy ez a gyalázat ne történjék meg többé senkivel se, még csak elemeiben sem, talán jobb világot remélhetünk... Ha nem nézünk szembe azzal, ami történt, nem lesz történelmünknek és jelenünknek egyetlen mozzanata sem, amelyről becsületes nyíltsággal tudunk beszélni.” Továbbgondolva, amit Schwartz Róbert mondott, „gyorsult irammal zuhogó” történelmi korszakunkban nagy szellemi, lelki ajándék az emlékezés. Ma, a nagy felejtés, az értelem- és tudatvesztés korában nagyon felértékelődik az egészséges, bátor és józan emlékezés. Mi, kisebbségi létbe kényszerített erdélyi magyarok és zsidók egy történelmi sorsközösségbe kovácsolt nép vagyunk. Nép-, sorsközösség, amely csakis történelmi emlékezete révén lesz képes önmaga megújítására, jövője megteremtésére, ha kell, újrateremtésére. Mert emlékezet nélkül nincs jövő, hiszen a történelem sem más, mint a „memoria futuri” azaz a jövő emlékezete. Minden idők önkényurai, zsarnokai azon a meggyőződésen voltak, hogy ha megsemmisítik az emlékezet hordozóit, felszámolják az emlékezés alanyát, akkor megszűnik annak tárgya is. Akkor színre lép a felejtés, az amnézia - akkor nyert ügyük van. Ha többé nem emlékezünk, akkor könnyen válunk eszközzé, manipulálhatóvá, gyökértelenné, üressé. A gyökértelen, kiüresített ember könnyen válik a demagógia, a lelki-szellemi torzulás, a bűn áldozatává. Igen, mert kiüresített életét nem terhelik a lelkiismeret értékei, emlékek, kapaszkodó gyökerek, lelki, szellemi útjelzők, nincsen múltja, nincsen öröksége. Ma, a 21. század küszöbén egyik legfontosabb dolgunk a józan, őszinte emlékezés. Hogy mit is értek én ezen a kisebbségi sorsközösségen, hogy mitől más, mitől sajátos az erdélyi magyarok és zsidók kapcsolata? Hadd világítsam meg személyes életem egy banálisnak tűnő epizódjával: Tizenegy éves fiam - Kolozsváron élünk, Erdély szellemi fővárosában - délutáni zeneiskolába jár, amelyet a rendes gimnáziumi órák mellett végez. Zeneiskoláról lévén szó, ez vegyes oktatási intézet, ahol jelentős román nyelvű többség van, és emellett „numerus clausus” által szabályozott, kicsi magyar csoport működik. A hangszert, a zeneelméletet ez idáig még sikerült anyanyelven, azaz magyarul oktatni, a kötelező canto, a kórus vegyes oktatású. Tehát értelemszerűen románul tanítják, román karvezető román nyelven oktat. Ezzel elvileg semmi gond nem lenne, a román és a magyar gyerekek jó kapcsolatban vannak, egyébként a fiamra is ráfér némi nyelvgyakorlás, mert bukaresti születése ellenére furcsán mócos akcentussal töri a román nyelvet. Ami azonban engem aggaszt: az egyébként mindig jókedvű, vidám, zeneszerető gyermekem a kóruspróbáról letörten, rosszkedvűen, deprimált hangulatban szokott hazaérkezni. Egyszer meg is kérdeztem tőle, mi ez a görbe kedély, lehorgasztott fej, rossz hangulat. Gyermeki őszinteséggel, kicsit értetlenkedve kezdte mesélni, hogy a tanár néni nem szereti a magyar gyerekeket. „Velünk mindig durván beszél, állandóan csak szid, korhol, számon kér, míg a többiekkel nagyon kedves és elnéző. Lépten-nyomon érezteti, hogy velünk, magyar gyerekekkel valami nincsen rendben. Szólamok szerint sem osztott be a kórus tagjai közé, hanem kis csoportunkat elválasztva a többiektől, a kórus egyik sarkába állított"- mondta. Amit fiamtól hallottam, az nagyon elszomorított, mert tudtam, hogy igazat mond, tudtam, hogy nem érti ezt az egészet, hogy fáj neki. Egyszerűen nem érti, miért bűn az, ha valaki magyarnak született. Most éppen azt kezdi saját gyermekleikében megtapasztalni, hogy mit jelent a 21. század európai uniós, demokratikusnak mondott, hitt Romániájában magyar kisebbségiként élni. Mérgezett világunkban kis szívére egy gyűlölködő, felelődén felnőttől kapott egy virtuális sárga csillagot. Elkülönítették, megbélyegezték, gonosznak mondták ki, csupán azért, mert más volt, mint az elfogadott többség. Láttam a gyerek szenvedését, éreztem, ahogy az én lelkemre is ráragasztották a sárga csillagot, ugyanis gyermekeink fájdalma bennünk hatványozódik. Ezért tudom talán másképp átélni, ezért tudok másként rezonálni arra a fájdalomra, amelyet a zsidó anya és apa érezhetett, amikor gyermekére rákerült a sárga csillag megkülönböztető, megbélyegző jelként. Mert mi, felnőttek összeszorított szájjal bár, de el tudjuk viselni, ha kell, a sárga csillagokat is, de a tiszta gyermeki lélek ezt még nem tudja elhordozni, mert nem érti. Miértjére nincsen válasz. Gondolkozzunk csak el azon, mit érezhették zsidó honfitársaink, akik a nyelvünket beszélték, akik részei voltak a nemzet egészséges szövetének, akiknek szülőhazája volt „e lángoktól ölelt kis ország” (Radnóti Miklós: Nem tudhatom...), ahol itthon voltak- amikor körülvette őket a gyűlölet, a káröröm, a törvényesnek mondott kirekesztés. A miértekre, miértjeikre talán ma sincs válasz. A kolozsvári holokauszttúlélő, Kornis Ottó Füst című kötetéből idézek a miértjeinkre keresett válasz kapcsán: „Mert nincsen és nem is lehet olyan okoskodó bölcs, aki meg tudná magyarázni, hogy miért kell és hogyan lehet apró gyermekeket tűzbe dobni, olyan gyermekeket, akiknek fehér lelke még a gyűlölet tanát is befogadhatja, és akikből akár fasisztákat is nevelhetett volna az, aki nemcsak gonosz, hanem gondolkozó valaki is egyben. Ezek a mi kérdéseink. Mert deportáltak vagyunk. Külön, sajátos gondolataink vannak, amelyek sajátos emlékekből táplálkoznak, és gyakran megesik, hogy tágra nyűt szemekkel nézünk bele valamibe, oly hihetetlennek tűnik, hogy valóban mi vagyunk azok, akik tovább kell csináljuk az életet. Mert mi deportáltak vagyunk, és azok is maradunk - mindörökké.” Drága Testvéreim - hát ezért jöttem el ma ide veletek együtt megemlékezni a soa áldozatairól és veletek együtt kimondani, hogy mindent meg kell tenni, ami emberileg lehetséges, hogy ilyen soha többé a történelemben egyetlen néppel se fordulhasson elő. Mert ennek veszélye ma is fennáll. Ezért - belső meggyőződésből, szabadon - vállaltuk és vállalni fogjuk a megemlékezés, a szembenézés súlyát továbbra is, Kolozsváron és másutt nem zsidó szervezetként, olyan emberekként, akik vállaljuk az erkölcsi felelősséget megölt zsidó embertársainkért. Tesszük ezt azért is, mert mi is reménykedünk egy jobb, egy emberibb, egy tisztességesebb világ eljövetelében. Reménykedünk egy olyan társadalom megvalósulásában még Romániában is, ahol bátran és szabadon vállalni tudjuk önmagunkat, ahol nyelvünk, kultúránk, másságunk nem veszélyforrást, hanem veretes értéket fog jelenteni a többség számára is. Álmunk egy olyan világ, amelyben az emberek végre megértik, hogy Isten legnagyobb ajándéka az élet; az élet, amelyet szeretni, becsülni és tisztelni kötelességünk, mert nem a miénk, ajándékba kaptuk. Hogy még miért vállaljuk zsidó embertársainkkal az emlékezés és a remény közösségét? Újra Schwartz Róbert szavait idézem: „Mintha túlságosan bizakodó lettem volna egy jobb világban? De még így is lelket melengető számomra, ha arra gondolok, hogy ÉGTÁJOLÓ t az auschwitzi pernye belepte világban is voltak igazak. Volt egy Járosi Andor - kolozsvári evangélikus esperes -, aki a zsidótörvények bevezetésekor kiállt a sárga csillag viselésére kötelezett barátai mellett, majd egyházi személyiségként és magánemberként egyaránt ellenezte a zsidók elhurcolását, végeláthatatlanul kilincselt a különböző hivataloknál, hogy barátai mentesítését kijárja, hamis keresztleveleket bocsátott ki, otthonában több zsidó személyt is bújtatott, munkaszolgálatosokat és a gettó kiürítése után visszamaradt halottakat temetett. Mélységes tiszteletem Járosi Andor emberi nagysága előtt. De felesége, Brandt Laura, valamint tanítványai, így Koren Emil előtt is.” Ezért is érzem, tisztelt emlékező közösség, erkölcsi kötelességemnek itt lenni veletek és emlékezni, Istenre figyelni, imádkozni, mert mi, erdélyi magyar evangélikusok Járosi-tanítványok vagyunk, Krisztus hiteles szolgájának lelki gyermekei, akik az ő hitéből, szelleméből, emberségéből merítkezünk mind a mai napig. Reményik Sándorral szólva: „Egy lángot adok, ápold, add tovább...” - ez hát a mi feladatunk. A Mindenható áldása kísérje emlékezésünket! A szöveg elhangzott a holokauszt áldozatainak magyarországi emléknapján, április 16-án tartott budapesti megemlékezésen n Adorjáni Dezső Zoltán püspök Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház
