Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-04-12 / 15. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. április 12. » 3 „Nem vagyok méltó...” Mielőtt megkezdődik... Szépen felújított, de fűtetlen templomban hektikusan ide-oda szaladgáló, a „játékteret” rendezgető vagy éppen a jelmezüket magukra öltő szereplők... A fagyoskodó, a történéseket egyelőre még közönyösen figyelő „nézősereg” soraiban némelyek halkan beszélgetnek, mások csendesen, befelé fordulva várakoznak, de olyan is akad, aki telefonja nyomogatásával hidalja át az „üres” perceket. Az egész teret egy-Teológuspassió fajta kellemes emberi zizegés tölti be. Még nincs itt az ideje... A színpad rendezgetése is eltart, kopott barna takarót terítenek a padlóra. „Harang csendül, ének zendül...!” - és megkezdődik az előadás. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben az Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik..” (Jn 1,1—5) ...árad a hang a jelenlévők felé: és hirtelen szinte tapinthatóvá válik a koncentrált figyelem. A tekintetek most az oltár felé fordulnak. Az imént még kissé esetlenül szaladgáló, készülődő szereplők egyszerre csak előadóművészekké változnak, a nézők pedig - akik eddig egymástól függetlenül gondolkoztak - egy emberként követik az előadást. Megkezdődött... Érezhetően. A szív dobog. Akik látjuk és halljuk, a másodperc töredéke alatt zuhanunk beBeszélgetés Wölfel Mihály teológushallgatóval, aki Jézus Krisztus interpretáló ja volt a teológuspassió idei előadásában- Hogyan született meg az előadás ötlete? Kik az előadók?- Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen régóta hagyomány, hogy a harmadik évfolyamosok passiójátékkal készülnek fel húsvétra, amelyet először a zuglói istentiszteleten adunk elő, majd a nagyhéten indulunk tovább. A passiókörút rendszerint más-más egyházmegyében valósul meg. Többségünkben ebben az évben is harmadéves teológusok játszottuk el Jézus szenvedéstörténetét, de csatlakozott hozzánk négy másodéves fiú is.- Más előadásaik is vannak?- Mivel egy évfolyam vagyunk, nyugodtan mondhatom, elég jól összeszokott a csapat. Azonban hárman is ösztöndíjjal külföldön vannak az évfolyamból, így az ő helyükre hívtuk meg azt a négy másodéves hallgatót, akik jövőre lesznek ugyanebben a helyzetben, ezért a saját évfolyamukkal nem tudnának együtt passiózni. Más előadásunk nem szokott lenni, szerintem egyikünk sem érzi azt, hogy hatalmas színészi kvalitásokkal rendelkezne, így nem is gondolkodtunk máson. De köszönjük a feltételezést, nagyon jólesik...- Ki állította össze a szöveget, a zenét?- A szöveget Rosta Izabella szerkesztette egybe, de együtt hoztuk a döntést, hogy János evangéliumát dolgozzuk fel. Fontos szempont volt az is, hogy az eredeti bibliai szövegeket hagyjuk meg, így tulajdonképpen csak egy-két jelenetben formáltuk magunkra őket. A zenei betéteket Nagy Szabolcs másodéves teológushallgató- az egyik katona - állította össze az én segítségemmel.- Ki döntötte el a szereposztást? Van rendező?- A szerepeket közösen választottuk ki, ami szerintem az idei passió egyik erőssége. A rendezés abszolút együtt zajlott, a próbák során alakult ki ez a forma, ugyanakkor még magán a passiókörúton is nagyon sokat fejlődött, formálódott a darab, hiszen minden gyülekezetben más és más kihívással néztünk szembe. Szeretném megemlíteni a sopronkőhidai börtönben végzett szolgálatunkat, amely mindannyiunk számára nagy élmény maradt, valamint a soproni gyülekezetben tartott előadásunkat, ott ugyanis nem volt könnyű úgy betölteni a teret, hogy a hatalmas templomban érthetőek legyenek a párbeszédek.- Összesen hány helyen adták elő a passiót?- Tíz nap alatt hússzor játszottuk el.- Milyen érzés részt venni egy ilyen „darabban”?- Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert mindenkiben más-más érzések futnak végig ilyenkor. Nyilvánvalóan nem lehet könnyű Péternek megtagadnia Mesterét vagy Júdásnak elárulnia Urát, Pilátusnak döntést hoznia vagy a népnek elítélnie Jézust. Minden előadásnak voltak nehezebb és könnyebb pillanatai: számomra talán a legnehezebb volt a kereszten az utolsó mondatokat elmondani, amelyeket tulajdonképpen a barátaimhoz intéztem. Az egész előadás-sorozat nagyon változóan alakult, hiszen fáradtság, kimerültség, betegségek tarkították. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy örök életre szóló élménnyel lettünk gazdagabbak. Nagyon köszönjük mindazt a szeretetet, amelyet a gyülekezetektől kaptunk, és külön köszönjük Gabnai Sándor esperesnek, hogy lehetővé tette ezt a körutat, miáltal a Soproni Egyházmegye életébe is betekintést nyerhettünk. ■ B. A. le a történésbe. Mostantól már együtt sírunk, és reménykedünk, háborgunk és fohászkodunk. A megfeszített Krisztusra rátekinteni sem merünk. (Micsoda merészség és bátorság kell ahhoz, hogy „eljátsszuk”!) Mert megtörtént a csoda, és ez a csoda most van. Mi, akik a passiót az emberi időszámítás szerinti kétezer évvel később szemlélhetjük, már részesülhetünk abban a kegyelemben, hogy Krisztus szenvedéstörténetét a feltámadás fényében éljük át. „Atyám, eljött az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember felett, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldték Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téo O z •< l/> < z co < Ö I-o U-ged a földön. A művet, amelynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem.” A passió előadását istentisztelet követi az úrvacsora szentségének vételével. S ahogy elhagyom a helyszínt - a csodálatos akusztikájú vadosfai evangélikus katedrálist -, elbúcsúzva a lelkészektől, a helybéliektől és a teológusoktól, megköszönve a bátorságukat, az úton hazafelé még sokáig azon gondolkozom, hogy ha lehetséges, szeretnék maradni. Örökkön-örökké. Ott. Az egyetlen és igaz történésnek a szívében. ■ Büky Anna A passió elhangzott az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) hallgatóinak előadásában dr. Szabóné Mátrai Marianna lelkésznek, az EHE Gyakorlati Intézete igazgatójának vezetésével április 3-án, nagypénteken a vadosfai evangélikus templomban. Az üveghegyen túl Nem a mesék birodalmába hívom a kedves olvasót. Csak a kép jön onnan. Arról a különleges tapasztalatról próbálok írni, amikor az elénk tornyosuló hegy beszűkíti a látómezőnket, eltakarja a kilátásunkat, de valami mégis átsejlik rajta. Mint amikor üvegtömbön átszűrődik a fény, de meg is törik rajta. Az előrehozott lapzárta miatt nagyhét szerdáján versenyt futok az idővel. A szívemben még az előttem álló nagyheti és húsvéti ünnepi alkalmak izgalma és szorongása, a fejemben rám váró szolgálatok még csak formálódó prédikációs gondolatai kavarognak, s közben igyekszem tíz nappal előretekerni a naptárt, amikor az újság a kezekbe és az iratterjesztési asztalokra kerül. A kiemelkedően nagy és fontos ünnepek miatt ilyenkor még nagyobbnak tűnnek a távolságok, mert az ember lelke rövid idő alatt is hatalmas utat, mélységeket és magasságokat jár be. Nagycsütörtökön az úrvacsora szereztetését ünnepelők lélekben az utolsó vacsora emeleti szobájába lépnek be. Részeseivé válnak annak a megrendítően intim közösségnek, amelynek asztalfőjén maga Jézus ül. Szinte megáll a levegő, amikor Jézus eltér a megszokott széderesti liturgiától. Az ősi szavakat más jelentéstartalommal tölti meg. Úgy töri meg a kenyeret, és úgy adja tanítványainak, mint az övéiért adott testét. A kelyhet úgy adja körbe, hogy benne övéiért hulló vérét ihatják a jelenlévők... Isten új szövetsége! Aztán a vacsorán elhangzik egy sejtelmes mondat is, melyben egyszerre közeli és mégis távolinak tűnő ígéret szólal meg: „...nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa’.’ (Lk 22,18) - Közel jött az Isten országa. De sajnos nem áll itt meg az idő. Pedig olyan jó lenne maradni még ebben a meghitt közösségben! Túl gyorsan jön a csalódással, árulással, tagadással, félelemmel és fájdalommal átvirrasztott éjszaka, majd a kegyetlen nagypénteki borzalom. A hatalom, az erőszak, a korbácsok és a fegyverek diadala. A halál újabb győzelme. Még felette is! Persze megindító, ahogy Jézus a kereszten elcsukló hangon is kínzóiért imádkozik: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34) A szeretet fontos megnyilvánulása ez. A Mester lényének tükre. A morális győzelemhez semmi kétség nem fér, de vele kapcsolatban másfajta győzelemben is bíztak övéi. Jézus kereszthalálát nemcsak a rettenetes fizikai kín és a könyörtelen megaláztatás teszi szívszorítóvá, hanem az, hogy a Jézusban közel jött szeretetet ölte meg az ember! A Golgotán is az ősi tapasztalat erősödik meg, hogy világunkban az erőszak a legfőbb erő. Az utolsó sóhajtás utáni csend ezért is olyan döbbenetes. Biztos vagyok benne, hogy sokan lehettek, akik egészen a végéig valami utolsó vagy utolsó utáni nagy drámai fordulatban bíztak, hogy Isten valahogy mégis be fog avatkozni, mert ez vele nem történhet meg. Amikor viszont Jézus kilehelte a lelkét, akkor az utolsó pillanatig reménykedők is azt érezték: itt összeomlott, befejeződött, véget ért minden. Kivétel nélkül mindenki így látta és így gondolta akkor. A legközelebbiek, a családtagok és a tanítványok is. Az értelmük nem tudta felfogni, a lelkűk nem volt képes elfogadni a történteket. Lukács evangélista az emmausi tanítványok történetében szépen megrajzolta a csalódott tanítványok mély gyászát és kiábrándultságát. Magukba roskadva, üveges tekintettel ismételgették: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő foga megváltani Izráelt.” (Lk 24,21) A Feltámadott már hosszú percek, talán órák óta mellettük ment. Kilométereket tettek meg, s közben beszélgettek, de ők nem voltak képesek felismerni. Szomorú fejüket sem voltak képesek felemelni, csak a bánatukat, csalódásukat ismételgették. Olyasmit láthatnának, ami a világtörténelem legnagyobb csodája, hogy a Megfeszített él, és a halála utáni harmadnapon velük megy az úton. Az ő szemük és lelkűk azonban nem látott át az üveghegyen... A csalódás, a fájdalom teljesen lebénította, érzéketlenné tette őket. Amikor aztán a rejtélyes idegen betért hozzájuk, és megtörte a kenyeret, akkor eltűnt az akadály. Felismerték, hogy Jézus az. Gyönyörűen írja le Lukács ezt is, hogy a fáradt, ernyedt tanítványokat ez a fordulat miként töltötte fel erővel. A felismerés hatalmas energiákat mozgósított. Egyszerűen nem tudtak ott maradni. Indulniuk kellett máris vissza a hosszú úton Jeruzsálembe, mert el kellett mondaniuk tanítványtársaiknak a nagy hírt. Az Isten szeretetének és hatalmának felismerésében hihetetlen erő rejlik! Az itt élő, az üveghegy mögöttieket nem látó, csak sejtő és remélő embernek nagyon fontos az, ami ott, az üveghegy takarásában történt. Semmi mással nem tudjuk kifejezni ezt a földön, mint a jelezhető legnagyobb ellentétek egymás mellé állításával. Amint nálunk a gyászt és a vele járó szomorúságot a fekete színhez kapcsoljuk, Jézus halál feletti győzelmét a skála másik végén lévő fehér szín tudja csak jelezni. A fehérvasárnapi konfirmáció a Jézus Krisztus győzelmébe való belekapaszkodásunk fontosságát fejezi ki. Fehér ruhát öltenek a konfirmandusok. Ez egyszerre utal a bibliai korban szokásos, a profán használattól elkülönített menyegzői ruhára, színében pedig Jézus Krisztus bűn és halál feletti győzelmére. A mennyei lakodalmas ház nem nyílik ki sem a jóságunk, sem a tel-ÉGTÁJOLÓ jesítményünk, sem az érdemeink miatt. Isten Krisztusban megmutatott szeretete azonban reményt ad erre. Luther erre utal akkor, amikor a hit általi megigazulásról ír. A hit lelki belekapaszkodás a felénk nyújtott mentő kézbe. A sok elemében furcsa) elborzasztó, érthetetlen és követhetetlen történet homályosan sejlik át az üveghegyen. Néha távolinak, máskor közelinek érezzük. Azt kívánom, hogy fehérvasárnapon is mind többeket érintsen meg közelről, mert erő és remény rejlik benne, amelyet fontos továbbadni nemzedékről nemzedékre. Szemerei János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
