Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-03-29 / 13. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2015. március 29. ► 9 NFERENCIA művészete yomány megújítása Luthernél mellett, a hit vigasztalását nyújtva a haldoklónak. A bűnt nem a bűnösökben, hanem a kegyelemben, vagyis a keresztre feszített Krisztusban kell szemlélni (11.), a poklot pedig Krisztus mennyei képében, aki értünk pokolra szállt (12.). A második kísértés kapcsán a Speculum 2. fejezete is a megfeszített Jézusra irányítja a figyelmet, a fanyomatos könyvek képein pedig a jobb lator keresztre feszített alakja idézi fel a Golgotát (4-5. kép). A reformátori szöveg egyik legjelentősebb újítása, hogy a szenteknek sokkal inkább alárendelt, Krisztushoz kötött szerepet ad, mint a középkori hagyomány. Luther szinte kizárólagosan Krisztusra irányítja az olvasó figyelmét, hogy őt lássa a kísértés képei helyett. A következő két szakasz bibliai igehelyek értelmezésén keresztül rajzolja meg a megfeszített Jézus képét. Krisztus maga is elszenvedte - és legyőzte - a haldoklóra törő kísértéseket. Feltámadása által az élet képévé lett a halál ellen, engedelmessége által a kegyelem képévé a bűn ellen, szeretete által pedig a mennyország képévé a pokol ellen (13.). Ebben is a Speculum hatása tükröződhet, hiszen annak 4. fejezetében központi téma a keresztre feszített Krisztusról szóló meditáció, és Luther is követendő példaként állítja az olvasó elé a haláltusáját vívó Jézust. Mégis van a két megközelítés között egy alapvető különbség. A15. századi szöveg aktív cselekvésre biztat, és ennek megfelelően számba is veszi azt az öt dolgot, amelyet tennünk kell (imádság, felkiáltás, könnyezés, a lélek Isten kezébe ajánlása és kilehelése). Luther ezzel szemben a passzivitásra helyezi a hangsúlyt. Jézus néma maradt, és Istennek szentelte magát - tegyük tehát mi is ezt (14.)! A halálos ágyon A sermo következő nagy egységében Luther a szentségek kérdéséhez tér vissza. Először is azt hangsúlyozza, hogy Isten cselekszik bennük (15.). Ezért kell a szentségeket tisztelnünk, aminek a legfőbb - sőt egyetlen - módja a hit (16.). Ha nem hiszünk, minden hiába, a legmennyeibb jel sem ér semmit. Ez azt is jelenti, hogy a szentségek vétele megerősítheti a haldoklót, de nem nélkülözhetetlen feltétele a jó halálnak. Ahhoz elegendő a hit (17.). Ezekben a szakaszokban tartalmilag nem mond újat Luther, de összefűzi a sermo szinte valamennyi fontos gondolatát. Ezek tematikus középpontjában a hit áll. Több új elemet tartalmaz a sermo utolsó nagyobb egysége. A tizennyolcadik szakasz a szentek közösségével foglalkozik. A halállal magunknak, de nem magunkban, nem egyedül kell szembenéznünk. A szentek közössége erősít bennünket. Az illusztrált ars moriendik utolsó képén a haldoklóból éppen távozó lelket az angyalok és szentek csoportja veszi magához (6. kép). Az utolsó előtti szakasz erőteljes buzdítás az imádkozásra: egész életünkben könyörögjünk, hogy Isten tartson meg a hitben az utolsó óránkon is (19.). Az imádság talán a legnyilvánvalóbb kapcsolódást jelenti Luther és a Speculum között, amelynek a második fele számos könyörgést tartalmaz mind a haldokló, mind az őt kísérők számára. A párhuzamokon túl azonban ismét megfigyelhetjük a korábban látott eltéréseket. Luther itt is az emberi cselekedetről (imádkozz!) az isteni ígéretre (imádságod meghallgatásra talál) helyezi át a hangsúlyt. A huszadik rész úgy foglalja össze a sermo legfontosabb gondolatait, hogy egyszersmind hat pontban össze is gyűjti Isten ajándékait, amelyekkel a halálra készülőt segíti. Luther itt is egyes szám második személyben fogalmaz. Isten neked adja az élet, kegyelem és megváltás képeit a bűn, halál és pokol képei ellen. Bűnödet, halálodat, poklodat Krisztusra veti, aki legyőzi őket. Kísértéseidet Krisztusra hárítja, aki megtanítja, hogyan állj meg azokban. Biztos jelet ad - a szentséget hogy minden kétségtől megszabadítson. Megparancsolja angyalainak és a szenteknek, hogy figyeljenek rád, és fogadják be a lelkedet. Neked pedig megparancsolja, hogy imádkozz, és legyél biztos abban, hogy meghallgat. Ha ezért az irgalmáért dicsérjük és szeretjük Istent, az is nekünk válik a javunkra, „mert a szeretet és a dicséret nagyon megkönnyíti a halált” (20.). A megújított hagyomány Halálra felkészítő sermójában Luther messzemenően támaszkodott a középkori „ars moriendi” hagyományra. A kapcsolódásokat számos részletben láttuk. A haldoklóra törő kísértések tárgyalása mind tartalmában, mind módjában - képek és ellenképek során keresztül - éppúgy összeköti a középkori és a reformátori hagyományt, mint a megfeszített Krisztusról való meditáció motívuma vagy a haldokló számára passiójában követendő példát is mutató Jézus alakja. A középkori ars moriendik bizonyos elemei azonban feltűnően hiányoznak Luthernél. Nem idéz például Biblián kívüli tekintélyeket, és teljességgel mellőzi a haldokló körül jelen levőknek szóló iránymutatásokat. Ezek fontos különbségek, a legnagyobb újdonság mégis inkább abban mutatkozik meg, ahogy Luther feldolgozta a megörökölt-átvett témákat. A hit nála központi, szinte kizárólagos szerepet játszik. Újraértelmezi a szentségeket, és új értelmezést ad a szentek közösségének is. A reformátor átütő retorikai erővel valósítja meg egyedül Krisztusra mutató teológiai programját. Nem engedi, hogy az olvasó bármi másra fordítsa a figyelmét. Páratlan kitartással és leleménnyel állítja szeme elé új meg új formában mindig ugyanazt: a kísértéseit elszenvedő, a halált érte, a sermóban megszólított olvasóért is legyőző Jézus Krisztust. A megfeszített példájának követése nem külső cselekedetekben, hanem Istenre hagyatkozó bizalomban, hitben valósul meg. Éppen ebben az önátadásban válhat valósággá és személyes bizonyossággá, hogy Isten szeretetétől még a halál sem választhat el. Mindez meghatározza a meghalás lutheri művészetét, de messze túl is mutat azon, hiszen a Biblia, a hit, a kegyelem és legfőképpen Krisztus kizárólagossága - a négy reformátori sola - egész teológiájának legfontosabb hangsúlyai közé tartozik. A halálra készülődésről írt sermo pedig szervesen illeszkedik a reformátori életműbe, amely nemcsak a teológia tudományának, hanem a kegyesség gyakorlatának megújítását is szolgálta. A szerző a Semmelweis Egyetem Metálhigiéné Intézetének egyetemi docense. Az előadás elhangzott a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban február 6-8. között nyolcadik alkalommal megrendezett Luther-konferencián. 4. kép: A remény vigasztalása a kétségbeesés ellen. Az illusztrált ars moriendik 2/b táblája (színes fanyomatos könyv, 1475). Bocsánatot nyert nagy bűnösök - a jobb lator, az alabástromtégellyel a magdalai Mária, akit a Jézust olajjal megkenő asszonnyal azonosítottak, és a kulcsról és kakasról felismerhető Péter apostol, illetve az ágy lábánál a megtérése pillanatában ábrázolt Pál apostol - erősítik a haldoklót, és hirdetik számára a bűnbocsánat valóságát. 5. kép: A remény vigasztalása a kétségbeesés ellen. E. S. mester rézmetszete (1450 körül). Ez a tizenegy képből álló sorozat lett minden későbbi illusztráció előképe. Jól felismerhető, hogy a középen látható fametszet (4. kép) ennek a mintáját követi, és a tájolását is megtartja. 6. kép: Győzelem minden kísértés felett a halál óráján. Az ars moriendit illusztráló képsorozat utolsó, páratlan darabja (színes fanyomatos könyv, 1475). A haldoklót a megfeszített Krisztusról való meditáció erősíti, míg végül a testéből távozó lelkét az angyalok kísérik a mennybe. - A tájolás eltér E. S. mesterétől (vö. 3. és 5. kép), de így a haldokló - helyesen - a jobb kezében tartja a gyertyát, továbbá János és Mária alakja is a hagyománynak megfelelő oldalra kerül a kereszt tövében. 'O '■ ________________________________________________________________________________________________________________________________________ 5. KÉP
