Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-11 / 2. szám
Evangélikus Élet keresztutak 2015. január 11. 5 Pusztulás és hit egy ostromnapló tükrében Emlék-istentisztelet a budavári templomban ► „Istenem, légy irgalmas minden szenvedőhöz. Könyörülj ezen a nyomorult világon és ezen a megkínzott városon! Csak tudnám, szeretteim, hogy ott távol hogy vagytok. Kedveseim, jó éjszakát!” Egy nevezetes ostromnapló néhány személyes hangvételű sorát idéztük. Bagár Iván, a budavári evangélikus templom segédlelkésze 1944 decemberétől kezdődően írta le napról napra azt a sok szörnyűséget, amely velük, a budavári gyülekezet tagjaival ezekben hetekben történt. Kezdetben nem tudhatta, hogy néhány napon belül megsemmisül a Bécsi kapunál a templom, s azt sem sejthette, hogy néhány hónap múlva ő is életét veszti. Naplójának több tragikus részletét az elmúlt év utolsó vasárnapján, december 28-án, a Bécsi kapu téri evangélikus templom emlék-istentiszteletén olvasta fel dr. Fabiny Tamás püspök. Az Északi Egyházkerület lelkészi vezetője megindultan sorolta az 1944. szilveszter éjjelén, tíz után, negyed tizenegy előtt néhány perccel bekövetkezett veszteségeket: „Megsemmisült az oltár, a szószék darabokra zúzva lógott a levegőben, a papi pad és a keresztelőkő darabokban hevert, a padsorok szétforgácsolódtak, az első emeleti karzatok teljesen megsemmisültek, a második emeleti karzat is éppen csak lógott a levegőben, az orgona sípjai összezúzódtak, a ritka értékes hangszer tönkrement. Az ablakok szinte tokkal együtt elrepültek, a csillárok leszakadtak, a sekrestye romokban hevert.” A hetven évvel ezelőtti bombatámadás során telitalálat érte a templomot, a Várnegyed egyik legszebb épületét. A budavári gyülekezet szolgálattevői közül az ostrom idején életét vesztette: Varsányi Mátyás lelkész, Bagár Iván segédlelkész, Hüttl Ármin, Beliczáné Okolicsányi Éva és Gaál /ózse/vallástanár, Szelényi Károly pénztáros, Kis Márton egyházfi és családja. Sréter Ferenc parókus lelkész nyugtatta a kétségbeesett embereket. Ők utóbb ezt énekelték: „Súlyos napokban csak Jézusra nézz!” Lehet-e ilyen körülmények között is hinni, hogy Isten szeretetétől semmi sem választhat el? - tette fel a kérdést Fabiny püspök, aki Róm 8,35-39 alapján tartott prédikációt. Válasza egyértelmű volt, csak ez lehetett: a háború, a nyomorúság és üldöztetés nem lehet Isten akarata, ő elítéli a bűnt. A bűnt pedig - jól tudjuk - emberek követték, követik el. Azok is, akik csatlakoztak Hitler háborújához, s annak a hadseregnek a katonái is, akik fosztogattak, asszonyokat, lányokat becstelenítettek meg - mutatott rá a püspök. Leszögezte: „Sem magasság, sem mélység, sem semmiféle teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban!” Csak a mélyen átélt hit segíthetett, más nemigen maradt. Előbb harminc deka kenyér volt a fejadag, aztán tizenöt, végül csak hét és fél deka. És persze lóhús. Naplójában Bagár Iván megírta, hogy menthetetlenné vált Székely Bertalan oltárképe, a. Kenyeret osztó Jézus, amelyet annak idején az első budavári evangélikus templomból, a Dísz térről hoztak át. A kép fakeretét ő maga darabolta fel tüzelőnek. Csak az vigasztalhatta, hogy egy darab megmaradt Sréter Ferenc lelkésznél, épp az, amelyen Jézus tartja kezében a kenyeret. „Hiszem, hogy életünket mégis Jézus tartja áldott kezében, mint a képen a kenyeret” - írta. Hitüket acélozhatta az is, hogy a templom talán egyetlen épen megmaradt része a romos torony keresztje volt. Voltak jobb napok: „...vacsoráztam. Lóhúsból főtt reszelt leves. Hús is volt benne, jó volt. Holnap, ha Isten megtart minket, borsófőzelék lesz lóhúspörkölttel...” Aztán már csak a szörnyűségek sora. Január 16-án ismét becsapódás, romba dőlt a templom melletti evangélikus iskola, mindenütt törmelék. „Ásóval, csákánnyal és tíz körömmel, félórás ásás után jutottunk hozzájuk, Kis néniék szinte felismerhetetlen holttestéhez... a fagyos földbe ástuk a sírokat, a csákányok csak úgy szikráztak...” - idézte a püspök a napló bejegyzését, amely a pedellus házaspár és menyük temetéséről szól. Pár nap múlva vízhordás közben aknaszilánk sebesítette meg a napló íróját és Sréter Ferenc lelkészt. Társukat, Mészáros Lacit a szívén találta el a repesz, azonnal meghalt, tizenöt évesen. Bagár Iván sebesülése is súlyos volt, de ő még több mint két hónapig élhetett. Egyik utolsó bejegyzése: „Isten az utolsó mentsváram. Szeretteim, jó éjt1” Április 16-án úrvacsorát vett, április 23- án halt meg - harminchét évet élt. Neve ott áll a templom most felavatott emléktábláján, a többi áldozat neve mellett. Naplója túlélte, s mint Fabiny Tamás közölte, hamarosan megjelentetik a tragikus időkről szóló írást. Prédikációjában a püspök rámutatott: épp az egyház lehet az engesztelődés forrása. Beszélni kell, az emlékezés gyógyító hatású - tette hozzá. Rámutatott, hogy Budán újra létre kell hozni egy evangélikus iskolát, ez kötelességük kell, hogy legyen. Végül három kéréssel fordult a gyülekezethez: „Szeressétek a templomot abban az egyszerű formában, ahogy újjáépült, szeressétek a gyülekezetét, és szeressétek Krisztust, akinek szeretetétől senki és semmi sem választhat el." ■ W. Gy. „A felnőttek megóvtak minket” ► Természetesen eljött az emlék-istentiszteletre Madocsai Miklósáé, Márta néni is, aki az ostrom idején - tizenegy évesen - szintén a budavári barlangpince lakója volt. Szívesen válaszolt az EvÉlet kérdéseire.- Hol laktak a háború idején?- A közelben, az Ostrom utca és a Szabó Ilonka utca sarkán. Oda születtem, ma is ott lakunk. Találatot kapott a mi házunk is, beszakadt a lakásunk mennyezete. Először a ház pincéjébe mentünk, de annak voltak a járdaszintnél ablakai, nem volt biztonságos. Ezért édesapám megkérte Sréter Ferenc lelkészt, hadd mehessünk a budavári barlangpincébe. 0 ezt meg is engedte, s én a testvéremmel együtt ott vészeltem át az ostromot. A Várban volt a gyülekezetünk, én az ottani evangélikus iskolába jártam.- Milyen volt ez az iskola?- Osztatlan tanítás volt az elsőtől a negyedik osztályig a lányoknak, aztán a Deák téri gimnáziumba kerültem. Szívesen jártunk oda, jól tanultunk. Később sokat profitáltam abból a tudásból, amit az evangélikus iskolákban szereztem. Többet tudtam, mint a máshonnan érkező Csalogány utcai tanítóképzős hallgatók.- A szüleivel mi történt?- Ők nem jöttek fel a Várba. Édesapám, Glazewski Ádám vezető banktisztviselő volt a Pénzváltó és Leszámítolási Bankban, igazi nyelvtehetség, valóban hét nyelven beszélt. A háború idején már az orosz adót hallgatta, így tanulta a nyelvet. Azt mondogatta, hogy orosz uralom lesz, kell az orosztudás. Amikor bejöttek az oroszok, eltűnt, sosem került elő. Talán az okozta a vesztét, hogy tudott oroszul, s tolmácsként használták. Volt olyan hír, * öllDAPtóí OSTROMA * OKOZTA SZENVEDÉSEK EMLÉKÉRE hogy Pesten látták, a Tisza Kálmán téren, egy gyűjtőtáborban. Édesanyám rögtön odament, vitt csomagot, s az őrtől kérte, hogy adják neki oda. Az őr elvette, de édesapámról anyukám semmit sem tudott meg. Később is hiába kerestette a Vöröskereszttel. Édesanyámat aztán bélistázták, a teológián mosogatott. A nehéz években egy nagynéni segített minket.- Milyen volt az élet a barlangpincében? Azt mesélik, hogy úgy éltek ott, mint az őskeresztények a katakombákban.- Minket nem engedtek ki a pincéből, féltettek. A többi gyerekkel játszottunk. Jól emlékszem a lelkész, Sréter Feri bácsi kisfiára. Amúgy mi keveset érzékeltünk a bajokból, megóvtak a felnőttek. Sohasem felejtem el annak a két embernek a szeretetét és szolgálatát, akik ebben az időben foglalkoztak velem és sokakkal. Sréter Ferenc a barlangban mint jó apa törődött velünk minden testi-lelki szükségünkben. A másik Várkonyi Endre, Bandi bácsi volt, a tanítónk, aki számomra ma is a legkiválóbb az összes tanító és tanár között, s akitől talán a legtöbbet kaptam. ■ Templomunk, drága vagy nekünk... Megtelt a templom, sokan jöttek a december 28-i emlék-istentiszteletre, amelyről röviden már múlt heti számunkban is hírt adtunk. Ott volt a hívek között Isaura Sachiola Angolából. Angolul szólítottam meg a fiatal hölgyet, magyarul válaszolt. Nem turista, az istentiszteletre jött, a gyülekezethez tartozik. A középső padokban ült Nagy Gábor Tamás kerületi polgármester, ő is rendszeresen eljár az istentiszteletekre. Később elmélyülten beszélgetett Fabiny Tamás püspökkel azon a helyen, ahol egykor az evangélikus iskola állt, s ahol most a gyülekezet megfogadta, hogy mindent megtesz az újjáépítéséért. Az istentiszteleten már a jövőt jelenítette meg az, hogy megkeresztelték a Libertényi család kisfiát, aki a keresztségben az Áron Levente nevet kapta. Talán ő is az újjáépítendő iskola növendéke lehet egyszer. .. A templomban Bence Imre lelkész köszöntötte a híveket, majd az alkalomhoz illően a 288. ének következett: „Templomunk, drága vagy nekünk, itt hangzik Isten igéje....” Az ószövetségi igeszakasz, Ézs 13,9 is megadta az évforduló alaphangját: „Jön már az Úr napja kegyetlenül, féktelen, izzó haraggal. Pusztává teszi a földet, kipusztítja róla a vétkeseket’.’ Ha csak a vétkesekről lett volna szó, talán igazságos lehetett volna az ostrom. A templom és a gyülekezet azonban szörnyű árat fizetett a háborúért: az egyházközség kilenc tagja vesztette életét 1944-45 telén. Volt, akit vízhordás közben ért találat, volt, akit az iskola romjai temettek maguk alá, volt, akivel a belövések végeztek. Bence Imre esperes az emlék-istentisztelettel kapcsolatban hangsúlyozta: „Ez az alkalom egy sorozat egyik tagja volt. Úgy állítottam össze a gyülekezeti munkatervet, hogy a hetven évvel ezelőtti eseményekre és azoknak minden áldozatára odafigyeljünk. Májusban volt a Sztehlo Alapítvánnyal közösen szervezett Holokauszt 70, az ősszel együtt emlékeztünk az erdélyi szászok kitelepítésének hetvenedik évfordulójára, most pedig saját - budavári - sebeinkre. Azt téve hangsúlyossá ezzel, hogy minden szenvedő, megalázott áldozat emléke előtt fejet kell hajtani! Egy háborúban mindenki csak vesztes lehet.” Engem személyesen is erős kötelék fűz a templomhoz. 1944 decemberében itt keresztelték meg István bátyámat, tavaly őszi temetésén Bence Imre volt a lelkész. Édesapámék, nagybátyámék a keresztelőn az utolsók között láthatták eredeti szépségében a budavári templomot. Aztán bekövetkezett a szilveszteri bombatámadás - három évet kellett várni az újjáépítésre. Nagybátyám 1944 decemberében szintén az ostrom áldozata lett: orvosként a helyőrségi kórház műtőjében dolgozott, ott érte őt is végzetes bombatalálat. Mi gyermekkorunkban inkább a Józsefvároshoz és a Deák térhez kötődtünk, de bátyámmal az elmúlt években felfedeztük magunknak a gyönyörű templomot és az összetartó gyülekezetét. Az oldalt írta és összeállította: B. Walkó György