Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-02-15 / 7. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2015. február 15. *• 7 WMmmmmmm Nem tudta elmondani, mi fáj neki... Dániel az élet oroszlánjainak vermében ELSŐ RÉSZ 7 ► Hadd meséljem el, hogy mi történt tavaly decemberben derült égből villámcsapásként elsőszülött kicsi fiunkkal, Dániellel, és hogy mennyit aggodalmaskodtunk férjemmel, Mátéval pár nap leforgása alatt... ■ Balicza-Himer Leonóra Még nem ismered őt személyesen, még nem tudod, milyen lesz együtt az élet, de amikor végigsimítasz gömbölyödő pocakodon, érzed, hogy itt valami egészen új, valami más kezdődik. Mostantól megváltoznak a prioritások, át kell rendezni kényelmesen csordogáló életeteket. Mégis, az idő közeledtével valahogy mindez oly magától értetődővé válik, hogy magad is meglepődsz, mennyire képes vagy háttérbe szorítani önmagadat gyermekedért. Tudod, hogy sok asszony adott és ad életet nap mint nap a világon, de most mégis különlegesnek és erősnek érzed magad. Tudod, hogy az Úr megáldott téged, hogy képes legyél kihordani a teremtés csodáját, a benned növekvő új életet. Érzed, ha nem is teszel le mást az asztalra, nem leszel híres ember, akire nemzedékek múltán is visszaemlékeznek, de ha egy igaz embert szülsz és nevelsz fel erre a világra, azzal már betöltőd az Úr akaratát. Azután küzdelmes órák után ott tartod a karodban a gyermeked; felejthetetlen pillanatok, a mérhetetlen hála és kegyelem percei ezek. Félve nyúlsz hozzá, hisz olyan apró, olyan törékenynek tűnik... Szüksége van rád, pár perce még egy test voltatok, nem akar mást, csak hozzád bújni, csak továbbra is minél közelebb lenni hozzád. Te pedig tudod, hogy ezután mindig-mindig vigyázni fogsz rá, amíg csak élsz. Légzésfigyelőt vesztek, zárat a szekrényekre, becsapódásgátlót az ajtóra, sarokvédőt az asztalokra, gyerekzárat a sütőre, balkonhálót az erkélyre... Csúszásgáüós zoknit adtok rá, járókába teszitek, ha nem láttok rá... Főzés közben vigyázol, nehogy valamit magára rántson... Havonta konzultáltok az orvossal, védőnővel, elviszitek minden oltásra, kötelező vizsgálatra, nehogy valami baja essen kicsinyeteknek. De az az igazság, hogy bár megteszünk mindent gyermekeink védelme érdekében, sosem szabad felednünk, hogy mind az Úristen kezében vagyunk, és vannak dolgok, amelyekre sajnos legjobb szándékaink ellenére sincs befolyásunk. Mindennapjainkban annyi mindent látunk, hallunk - szomorú dolgokról, betegségekről, balesetekről, amelyek sokszor bizony gyermekekkel esnek meg. Sajnálkozunk, de aztán továbblépünk, hiszen azok mások gyermekei, a mieinkkel ilyesmi nem történhet. Mi is így éltük kisebb-nagyobb, komolytalan - ám az adott pillanatban mindig komolynak hitt - „gondokkal” terhelt, alapvetően derűs hétköznapjainkat. Hadd meséljem el azonban, hogy mi történt tavaly decemberben derült égből villámcsapásként elsőszülött kicsi fiunkkal. Kisgyermekünk, Dániel bekerült az oroszlánok, az élet oroszlánjainak vermébe. * * * 2014. december 6. volt, szombat, Mikulás napja. Huszonkét hónapos kisfiúnk, Dani, miután előző nap igazi Télapóval is találkozott, boldogan csodálkozott rá reggel a kis cipők tartalmára. Kicsi húga, az öthetes Sára pedig megajándékozta szüleit egyik első igazi mosolyával. Együtt mentünk el aztán a méteráruboltba, ahol kiválasztottuk a függönyöket új lakásunkba. Már csak pár percre voltunk az otthonunktól, amikor Dani egyszer csak váratlanul felsírt az autóban. Hazaérve aztán nem igazán evett, de ezen nem lepődtünk meg különösebben, megszoktuk már, hogy a válogatósság életkori sajátság nála. Próbáltuk lefektetni délután, de csak hánykolódott; látszott, hogy fáradt, mégis csak pár percekre tudott elpilledni. Ezután viszont inkább nagyon szomorúnak tűnt, sosem láttuk ilyennek korábban... Volt ebben valami ijesztő. Azelőtt pár kisebb megfázása volt, még csak orvoshoz sem kellett vinni sosem a kötelező oltásokon és státuszvizsgálatokon kívül. Most azonban nem lehetett felkelteni semmivel az érdeklődését, sem a kedvenc meséje, sem a kedvenc finomságai nem váltottak ki belőle különösebb lelkesedést. Sajnos még nem volt valami szószátyár a kisfiúnk, így nem tudta elmondani, hogy mi a baj, mit érez, fáj-e valamije. így csak a találgatás maradt: eseüeg a hasa fájhat? Máté már akkor kimondta, hogy valami baja van ennek a gyereknek. Ez hamarosan egyértelművé vált: Dani egy szál ropi elfogyasztása után azonnal kiadta gyomrának teljes tartalmát a szőnyegre. Ezután láthatóan megkönnyebbült, le is fektettük korán, órákig aludt. Azt gondoltuk, elronthatta a hasát, de reggelre kialussza. Sajnos nem így lett. Éjjel tovább folytatódott a hányás. Másnap, vasárnap próbálkoztunk reggelivel, de egy falat után mindent kihányt. Nagyon bágyadt volt, zavart, de fájdalomnak nem mutatta jelét. Felhívtuk a háziorvosát, aki azt javasolta, hogy vigyük be az ügyeletre. Beküldtem hát az apjával a területileg illetékes János-kórház gyermekügyeletére egy viszonylag jó fizikai állapotban levő gyereket, mivel nekem az újszülött húgával kellett maradnom - hiszen Sára még csak öthetes volt, teljes mértékben anyatejes táplálású, még a gyermekágy időszaka sem telt le... Nem gondoltunk semmi komolyra, He benn fogták őket. * * % Dani először csak infúziót kapott, hogy ne száradjon ki a sok hányás miatt, de nem készültünk hosszú kórházi tartózkodásra, csak amíg újra megjön az étvágya, iszik, és az ételek-italok megmaradnak benne. Először csak egy éjszakára való holmit küldtem be nekik, aztán még egy lett belőle... Az állapota azonban a többedik infúzió után sem javult, sőt hétfő éjjel már epét hányt, és az addig jó vérképe is elkezdett romlani. Anyaként nagyon rossz érzés volt, hogy férjemre kellett bíznom a kórházi benntartózkodást, de Máté megnyugtatott, hogy ezt ő is meg tudja oldani, Sárit azonban csak én tudom ellátni. Én pedig tudtam, hogy ez így van, ő kiváló férj, és szerető apa, aki mindent meg tud csinálni a gyermek körüli teendők közül, és teljes támogatást képes adni kisfiúnknak a kényszerű kórházi tartózkodás idején. Utólag elmondta, hogy talán jobb is volt így, hiszen sokkal racionálisabban tudott részt venni az eseményekben, stabilabb és pozitívabb támaszt tudott nyújtani, míg én a sokkal inkább érzelmi beállítottságommal lehet, már jóval hamarabb kétségbeestem volna... Az eseménytelenül eltelt napok után 9-én, kedden dél körül Máté azonban már azzal hívott fel, hogy egy mentőautóban ülnek, és Danit - nem javuló, néha már-már ájulásközeli apatikus állapota, bágyadtsága miatt - agyvelőgyulladás gyanújával továbbküldték a Budai Gyermekkórházba, hogy EEG-t vegyenek fel. Az első komoly rémület ekkor tört rám. Mentőautó? Akkor ez most nem csak egy sima hányós vírus? Agyvelőgyulladás? De hát hogy? Azt hol, miként kaphatta volna el? Hiszen a Sári születése utáni hetekben alig tettük ki a lábunkat otthonról... Ott voltam egyedül egy anyatejes újszülöttel, miközben a kisfiam egy mentőautóban, és én nem lehettem mellette... Anyai szívem ezt nem tudta ilyen hirtelen feldolgozni, nem tudtam, melyik karomba kellene harapnom... Nehezen nyugtattam meg magam, hogy nem lesz semmi baj, hiszen vannak ártalmatlanabb vírusok, amelyeket nehéz diagnosztizálni, mert nem mindig egyértelműek a tünetek. Bár az EEG nem mutatott eltérést, a mentőorvos határozottan azon a véleményen volt, hogy küldjék tovább Danit komolyabb képalkotó diagnosztikára a Szent László-kórházba, ahol jól felszerelt neuroinfektológiai osztály van. Ez a mentőscsapat egy, a legmodernebb műszerekkel felszerelt rohammentővel a nap folyamán végigkísérte Danit, bárhová is vitték, és a lehető leggondosabb ápolásban részesítették. Nekik nagyon sokat köszönhetünk, hálával adózunk azért, hogy - miközben addig nem történt gyakorlatilag semmi - ők felismerték a nem egyértelmű tünetek ellenére: bizony itt nagyobb a baj! A Lászlóban helyt adtak a feltételezésnek, hogy a dolog sajnos valóban komolyabb kivizsgálást igényel. Szegény kicsi pár óra leforgása alatt átesett egy MR-vizsgálaton és egy gerinccsapoláson, de egyik sem mutatott kóros eltérést, bár a molekuláris biológiai vizsgálat eredményére még vártak, hogy ki lehessen zárni az agyvelőgyulladást. Sajnos nem maradhatott benn vele Máté éjszakára, hazaküldték azzal, hogy itt most nem tud segíteni, inkább próbáljon meg pihenni ő is. Ebben a kórházban éreztük először úgy, hogy bár még mindig nem sikerült diagnosztizálni, pontosan mi baja van, de kisfiúnk már profi, felkészült csapat kezében van, jól felszerelt körülmények között. * # * Sajnos azonban a negatív eredmények fölött érzett öröm nem tartott sokáig. Alig ért haza Máté késő este, telefonáltak a kórházból, hogy Dani bélsarat hányt, és a végbelébe felnyúlva véres szivárgást találtak. A hasa is püffedt már. A bélbetüremkedés vagy bélelzáródás immáron egyértelmű tünetei voltak ezek, és Danit sürgősséggel átküldték a Tűzoltó utcai gyermekklinikára. Valószínű volt, hogy Danit műteni kell, de nem tudták megmondani, hogy ha erre sor kerül, mit fognak találni. Hogy mi az az invaginatio? Meg sem fordult a fejünkben ilyesmi, végig azt hittük, valami vírus lehet, pedig az egymást követő bélszakaszok harmonikaszerű egymásba csúszásáról van szó, amely leggyakrabban a vékonybél-vastagbél határon alakul ki. Az élettel összeegyeztethetetlen, gyors állapotromlás követi, ha nincs segítség időben, mivel a széklet nem tud távozni, és az elzáródás fölötti bélszakasz felpüffed, ki is lyukadhat. Viszonylag ritka, bár állítólag kisfiúknál és kétéves kor alatt gyakoribb. Általában teljesen váratlanul jön, legfeljebb banális kisebb megbetegedés előzheti meg, amelynek kapcsán például renyhébb vagy épp a szokásosnál aktívabb a bélmozgás. (Daninak az eset előtt nem sokkal volt egy erős náthája.) Az invaginatiónak többnyire hányás (előrehaladott esetben bélsárhányás), éles, periodikusan jelentkező hasi fájdalom, bágyadtság és „málnazselészerű” véres széklet vagy szivárgás a végbélből a tünete. Sokszor ballasztanyagos feltöltéssel ki tudják egyenesíteni az érintett területet, vagy műtét során kihúzzák egymásból az összecsúszott szakaszokat (ha még nem haltak el). A hír hallatán én azonnal hisztérikus sírásban törtem ki, azt hittem, összeesem; csak azt hajtogattam, hogy be akarok menni, miközben igyekeztem öntudatlanul valahogy anyatejet fejni, minimális sikerrel. Máté próbált megnyugtatni, hogy ő bemegy, maradjak itthon, és ha már pontosan tudjuk, hogy lesz-e műtét, és ha igen, mikor, akkor fölhív. Előtte szóltunk Máté húgának és férjének, Dani keresztszüleinek, hogy jöjjenek át gyorsan hozzánk, hogy itt legyenek Sárival, ha be kell mennem, és hozzanak magukkal tápszert is. Máté megkérte a szomszédban lakó lelkész házaspárt, hogy figyeljenek rám, mert nem mer egyedül hagyni. Mikor kicsit sikerült összeszednem magam, azért izgultam, hogy „csak nehogy műteni kelljen”... Aztán átmentem a szomszédba, hogy együtt imádkozzunk Daniért. Közben megérkeztek Dóriék is. Hamarosan jött a hír, hogy bizony, indulnom kell, mert kicsi fiunkat sürgősséggel műteni kell. Máté még éppen beért, mielőtt Danit betolták volna a műtőbe, így tudott szólni hozzá pár szót. Azt mondták, ha nem ért volna be, és nem írja alá a beleegyező nyilatkozatot, Dani műtétjét akkor is elkezdik, mivel a hasi ultrahang alapján komolynak tűnt a helyzet, ami azonnali életmentő beavatkozást tett szükségessé. A történet befejező részét következő lapszámunkban olvashatják. A KÉPEK ILLUSZTRÁCIÓK
