Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-02-15 / 7. szám
8 4i 2015- február 15. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Bolyonganak országról országra Menekültek hazánkban ► Keresztyén csapattal látogattam meg a bicskei menekülttábort. Az Operation Mobilization (OM) missziós szervezet hazai munkatársai évek óta segítik a tábor lakóit. A Kelenföldi pályaudvar előtt találkoztunk tizenheten. Volt köztünk három, évek óta Magyarországon élő, pakisztáni származású testvér is. Horváth István, az OM munkatársa (aki egyben az Aliansz - Magyar Evangéliumi Szövetség főtitkára) vezette küldöttségünket. Mielőtt beszálltunk az autókba, áldásért, isteni vezetésért imádkoztunk. A bicskei táborban két-háromszáz fő tartózkodik; a létszám mindig változik. Ez a tábor menekültek részére fenntartott integrációs központ, ahol felkészítést kapnak magyarországi beilleszkedésükhöz. Két órát töltöttünk ott, nem gondoltam, hogy ennyi minden belefér ebbe a kis időbe. Kis csoportunk kreatívan, tapintatos szeretettel foglalkozott a nagyobbrészt muszlim táborlakókkal. Mivel olyan közösségi helyiséget használtunk, amelyben nem voltak székek, kisbuszunkból előkerült húsz darab összecsukható ülőalkalmatosság, illetve játékok, rajzeszközök. Néhányan végigjárták a tábort, és jelezték a lakóknak, hogy szívesen látjuk őket. Hamarosan megtelt a terem. Volt ott afgán, szíriai, kubai, ukrán, Szomáliái, koszovói és így tovább. Különböző csoportokat alakítottunk. A gyermekekkel rajzoltak és játszottak a munkatársak, egy másik körben magyarul lehetett tanulni. A harmadik helyen egy velünk érkezett pakisztáni atyafival urdu nyelvén értekezhettek néhányan. A táborlakók közül többen magyarul is beszéltek. Direkt módon nem hirdethetjük az evangéliumot, de sokakkal beszélgettünk, meghallgattuk, tanácsoltuk őket. Szívszorító történeteket hallottunk. Többen évek óta úton vannak, bolyonganak országról országra, táborból táborba. Az afgánok a tálibok elől menekülnek. Ha valaki együttműködött a NATO intézményeivel bármilyen módon is, azt megkeresik és kivégzik. Az egyik férfi Afganisztánból Pakisztánba menekítette feleségét és két gyermekét. Mutatta a róluk készült fényképeket a telefonján. Eljött, hogy helyet készítsen nekik. Időközben megjárta Görögországot és Svédországot. Komoly szívműtéten esett át. A szeme megtört, szomorú. Láthatóan sokat jelent neki, hogy meghallgatjuk, átöleljük, erőt, áldást kívánunk egész családjára. Egy másik férfi elmesélte, hogyan érkeztek meg gyermekeivel, feleségével nyolcnapos küzdelmes vándorlás után. Évekkel ezelőtt jelezték szakértők, hogy menekültáradat lesz Európában. Napjainkban beteljesült a jóslat, és félő, hogy a helyzet egyre csak rosszabbodik. Napról napra halljuk a híreket. A volt afrikai gyarmati országokból, szovjet utódállamokból, az Iszlám Állam által megszállt területekről, Szíriából, Irakból, Ukrajnából, Koszovóból tömegesen érkeznek hazánkba. A többség tranzitországnak használja hazánkat, mások itt szeretnének maradni. Az ügynek nem használ, hogy ezt is, mint mindent, pártpolitikai ütésváltásokra, csatározásokra használják. Higgadt, átgondolt stratégiára van szükség ebben a kényes helyzetben. A bajban lévőket be kell fogadni, de az önvédelem és a hatékonyság szempontjából fontos a disztingválás. A történelemben számtalanszor mozdultak bajban lévő emberek, akár népcsoportok is, hogy új hazát találjanak maguknak. Az egyház a karitatív szervezetekkel és az állami szervekkel összehangoltan igyekszik megtenni mindent, amit az evangélium alapján tennie kell. ■ SZEVERÉNYI JÁNOS Az 1951-es genfi egyezmény értelmében menekült az a személy, aki faji, illetve vallási okok, nemzeti hovatartozása, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozása, politikai meggyőződése miatti üldöztetése vagy az üldözéstől való megalapozott félelme miatt származási országán kívül tartózkodik, és nem tudja vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja származási országa védelmét igénybe venni. Az üldözéstől való megalapozott félelem alapulhat olyan eseményeken is, amelyek azután következtek be, hogy a külföldi a származási országát elhagyta, vagy a külföldi olyan tevékenységén, amelyet származási országa elhagyását követően fejtett ki. Nem lehetek ennyire rasszista! Ott kezdődött, hogy spórolni akartam, na meg környezettudatosán utazni. A Martin Luther Bund szervezte német nyelvi kurzusra készültem, néztem az útvonaltervezőt. Jött a mentő ötlet: csak nem megyek ezer kilométert egyedül - meghirdetem az utat, hátha lesz társam, aki beszáll a költségekbe. Jelentkezett is két utasjelölt, egy görög és egy ciprióta, meg is beszéltük, hogy délelőtt tízkor a Déli pályaudvarnál felveszem őket. Eltelt az idő, már jó egy órája vártam őket. Túl voltam a tízórain, s kezdtem elveszteni a türelmemet, amikor telefonáltak, hogy kicsit késnek. Még egy órácskát rostokoltam, újabb telefon, hogy már úton vannak, igaz, nem ők, hanem akik helyettük jönnek. Déltájt meg is érkezett két fekete-afrikai srác, egy szatyorral, illetve egy kicsi sporttáskával a kezükben. Az első gondolatom az volt, hogy gyorsan lelépek. Aztán megmozdult a lelkiismeretem: nem lehetek rasszista, el kell vinnem őket. Megállapodtunk. Elindultunk. Épp csak kikanyarodtunk az Alkotás útra, amikor elkezdtem kérdezgetni őket, honnan jöttek. Mondták, hogy Fekete-Afrikából érkeztek, nagyon kalandos úton. Tovább faggattam őket, hogy igen, de most éppen honnan jöttek. Az egyikük teljes természetességgel válaszolta: „From the camp.” (A táborból.) „De milyen táborból?” - kérdeztem egyre gyanakvóbban. „From Bicske" (a bicskeiből) - hangzott a válasz. Ekkor már megszólalt a vészcsengő: utasaim illegális bevándorlók, akik más megoldás nem lévén, épp az én autómban szeretnének Németországba jutni. Így én nem egy spórolós, környezettudatos autós vagyok, hanem bűnsegéd vagy rosszabb esetben embercsempész leszek - Ausztriában vagy Németországban. Az osztrák vagy a német rendőröknek ugyanis alighanem hiába magyaráznám, hogy én nem is ismerem őket. Végigfutott a fejemben várható forgatókönyv: német rendőr megállít, kéri a papírjainkat; nekik nincs, vagy van, de hamis. Én talán magyarázkodni próbálok, igazgató vagyok, evangélikus, Martin Luther Bund. Semmi sem segít, rács mögé kerülünk mindhárman, s másnap vagy harmadnap váltanak ki a német kollégák. Ekkor már előbújt belőlem a racionalitás, és elköszöntem útitársaimtól. Remélem, hogy végül eljutottak úti céljukhoz. Azért még néha kínoz a kérdés: rasszista vagyok-e? ■ Kendeh K. Péter Éhesek Kiskőröstől mindössze hetven kilométernyire, a vajdasági Szabadka határában, egy használaton kívüli téglagyárban éhes emberek gyülekeznek. Szegények, rongyosak, fáznak, és nincs mit egyenek. Ki tudja már, mikor indultak el a távoli Afganisztánból, Pakisztánból, Irakból vagy Szíriából. Vagy a közelebbi Koszovóból. Ki tudja, hány ezer kilométer van már a lábukban, ki tudja, hány ezer eurót fizettek ki már nyomorúságuk kihasználóinak azért, hogy célba juttassák őket. Esténként, amikor a leszálló sötétség betakar mindent, fölkerekednek, és kisebb-nagyobb csoportokban elindulnak a határ felé. A magyar határ felé. Az Európai Unió határa felé. Figyelik a kelebiai vagy az ásotthalmi templomtornyokat. Mert azok díszkivilágításukkal fénylő ujj ként mutatják nekik az irányt. Mennek a vágyott boldogabb élet, a magasabb életszínvonal felé. Vagy csak szeretnének már végre minden földi jóval megrakott, terített asztal mellé ülni. Csak az év első három hetében mintegy négyezren lépték át itt a zöldhatárt... Hetven kilométernyire a szabadkai téglagyártól mi tegnap disznótoros vacsorán voltunk. Mennyei volt a töltött káposzta, két szármát is ettem belőle. Mifelénk így nevezik a káposztalevélbe csomagolt, jó öklömnyi tölteléket. Majd jött a hurka, a kolbász.. . Mondogatjuk, amíg van mit az asztalra tenni, nincs semmi baj. Budapesten, az ország egyik legnevesebb éttermében egy gulyáslevest ötezer forintért hoz ki a pincér. Igaz, az a gulyás a franciaországi szakácsversenyre összeállított recept szerint készült. Egy menü meg nyolcezerbe kerül. Olvasom, hogy a legrangosabb szakácsversenyre, a Bocuse d’Orra tréningező magyar sztárséf a felkészülés hónapjaiban mennyit költött élelmiszerekre, kísérletezésre, hogy az a pisztráng és a gyöngytyúk majd a legjobban sikerüljön. Mi itt, hazánkban és Európában a gasztronómiai kultúra tobzódását éljük meg éppen. Már nem csak azért eszünk, hogy az éhünket elverjük, vagy hogy energiát gyűjtsünk munkánkhoz, szervezetünk fenntartásához. Egyre inkább az élvezetért is eszünk. Mindenekelőtt az ízek élvezetéért. Egyre rafináltabban fűszerezünk, és egyre újabb ételkészítési technikákat találunk ki, lesünk el a másiktól. Aztán eszünk a látvány élvezetéért is. Már rég nem a bolti csomagolópapírból esszük a konyhaasztal viaszosvászon térítőjén a párizsit. Adunk a látványra is, odafigyelünk a tányéron a színek harmóniájára. És már rég nem mindegy, hogy mit iszunk. Nagyot fejlődött a borkultúránk is. Megtanultuk, mi a minőség. Egyre magasabb színvonalon készítünk finomabbnál finomabb borokat. És tudjuk, melyik fogáshoz milyen bort és milyen hőmérsékleten illik vagy szabad kínálni. És az illatos nedűt sommelier, azaz borpincér tölti a poharunkba. Kedves Olvasó, aki talán engem is ismersz! Idáig érve az olvasásban most gyanakvóan tetted le az újságot, és azt kérdezed: miért, mi a baj itt? Végre megtanultunk valamit. Megbecsüljük önmagunkat is azzal, hogy fontos lett, mit eszünk, és mit iszunk. Egyáltalán, mi történt e sorok írójával, aki maga is nagy tisztelője és - mi tagadás - fogyasztója is a finom étkeknek és a jó boroknak. Hát igen. Eljön az idő, amikor az ember el kell gondolkodjon, rendben van-e körülötte a világ. Mert amikor ebédidőben, épp a leves és a második közt szól az ajtócsengő, és az ajtóban egy éhes cigány asszony áll, kenyérkére kér valami kis aprót... nos, akkor nem lehet nem meglátni azt az óriási szakadékot, amely kettéosztja világunkat. Emitt van az éhes emberek, az örökké éhezők, a jóllakni soha nem tudók világa, amott meg a dúskálóké, akiknek bőségben jut mindenből. Bőségben, mert sokkal több az annál, mint amire egy egészséges dolgozó embernek szüksége van. Emitt megbecsülnek minden hasznos falatot, amott meg luxusételeket fogyasztanak, és tonnaszám dobják ki, semmisítik meg a lejárt szavatosságú élelmiszereket. Igen, megindultak felénk a világ éhes emberei. Egyre csak jönnek, egyre nagyobb számban jönnek, ott várják a határ túloldalán a kedvező pillanatot. Gyomorkorgásuk szinte már idehallatszik. Szemük vágyakozva látja a mi jólétünket, ételektől roskadozó asztalainkat. És egyre csak jönnek, mert az éhség hajtja őket. S amíg a világ, a politikusok csak a magasabbra húzott kerítésekben, a fokozottabb határőrzésben vagy a szigorodó szabályozásban tudunk gondolkodni, addig biztosan nem lesz megoldás. Enni kellene adni az éhezőknek. Vagy megtanítani őket végre halat fogni a kizsákmányolásuk helyett. ■ Lupták György
