Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-09 / 45. szám
Evangélikus Élet élő víz 2014. november 9. *• 11 Ülök a szokásos heti értekezleten. Röpködnek a számok, adatok, utasítások, javaslatok. Értékeljük a múltat, megbeszéljük a jelent, tervezzük a jövőt. Ki-ki vérmérséklete szerint szól hozzá, vagy burkolódzik hallgatásba a hol érdekes, hol pedig unalmasan csordogáló beszédfolyam hallatán. Majd témaváltás, de gyakorlatilag semmi nem változik. Értékelés, megbeszélés, tervezés... Mindenki fegyelmezetten viselkedik, hiszen megszokta már, hogy a hét egy bizonyos napján, adott időpontban „meeting” - magyarul értekezlet - van, amelyet nemcsak illik, de ajánlatos is figyelmesen végigülni. Aztán egy kicsit felélénkül a társaság, mivel a következő havi fizetéshez egy kis prémium társítását ígérik. Néhányan tamáskodnak, mások rezignáltan állapítják meg, hogy „biztos megint alamizsnát kapunk” ám a többség látható örömmel veszi tudomásul, hogy pénz áll a házhoz. Igen. Sajnos a cég munkatársai már rég nem a munka, az alkotás szépségéért, a jól és egymásért végzett tevékenység öröméért végzik - többnyire azért mégis becsülettel - a feladatukat, hanem egyszerű „megélhetési alkalmazottként” az egyetlen igazi motivációt a jövedelem jelenti. Ám ezek a megfásult profik megszokták, sőt el is hiszik, hogy ők mindent meg tudnak oldani, ki tudnak találni, véghez tudnak vinni. Hogy el tudnak igazodni a napi kétségek között, és hogy minden esetben meg-Értekezlet lelik a kijáratot a munkahely útvesztőjében. Mert ez az elvárás, a követelmény, a díjazott, a trendi. S kik, ha ők nem? Hiszen mást sem sulykolnak beléjük, mint hogy „ti vagytok a legszebbek, legokosabbak, legjobbak”... De mi lenne, ha egyszer csak kiderülne, mondjuk, hogy igazából mégsem a munkatársak — mégoly szorgalmas - munkája viszi előre az ügyeket? Valószínűleg összeomlana bennük minden, s lelki szemeik előtt tragédiák sorozata játszódna le. Gondolataikban igazi kataklizma sújtaná a térséget, de még az is elképzelhető, hogy földrészünkre is rettegéssel vegyes félelemmel gondolnának! Hiszen ha X. nem kapja meg időben az infót (értsd: információt), és nem tudja Y.-nak elküldeni a mailt (értsd: elektronikus szöveges üzenetet), aki így nem tud utasítást adni Z.-nek, aki ennek okán nem fogja tudni időben elkészíteni a prezit (értsd: számítógépes kommunikációval megtámogatott kiselőadást), akkor valószínűleg dől-borul s elvész minden. Oda a nyereség, a piaci pozíció, a pénz, a hírnév és a hatalom... Ülök a szokásos értekezleten, hallom és látom, hogy mindent mi szeretnénk a kezünkbe venni, mindenről az ember - egyszerű beosztott vagy ambiciózus főnök, egyre megy - akar dönteni. Senki és semmi nem számít, mit nekünk nálunk nagyobb hatalom vagy valamilyen humanitárius érdek és cél! Mit nekünk hűség, alázat, empátia, mit nekünk hit, remény és szeretet! Egyik része a gazdasági életből, a második pedig a dolgozók szívéből lett gondosan kitakarítva. Félre az ilyen ósdi fogalmakkal! Most az öntudatos, modern embernek, a felvilágosult demokratának, a korszerű európai polgárnak jött el az ideje. Na, ő majd megold mindent! Pedig ha belátnánk, hogy mennyire nem a mi akaratunktól s mennyire nem tőlünk függenek az események! Hogy menyire nem azon múlik, hogy mit szeretnénk, van-e kellő ambíciónk, netán elég erőszakosan intézzük-e ügyeinket, s áll-e mögöttünk nagy hatalmú vállalat! S ha felismernénk, hogy a problémák, a napi feladatok megoldásának messze nem az - a mára szinte már kizárólagossá vált - elintézési módja, ha addig szekáljuk a másikat, amíg keresztül nem visszük az akaratunkat. Hanem ha okos cél érdekében okos módszereket keresünk. Ki tudja, miért nem értjük, nem tudjuk vagy nem akarjuk meglátni, hogy a döntés végső soron úgysem az ember kezében van! Ez nem egy új keletű felfedezés, hiszen már Pál apostol is rámutatott, amikor ekképp intette nagyobb szerénységre a korinthusi gyülekezet tagjait: „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést Isten adtá. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja’.’ (íKor 3,6-7) Igenis számolni lehet, sőt kell azzal, hogy ha probléma, gond adódik - helytől és időtől függetlenül -, van kihez fordulni vele! Nem kell mindenáron setesuta megoldásokat eszkábálni és kierőszakolni, mert van, akinek lábához, keresztjének tövéhez letehetjük a bűnökön kívül a problémákat is, és egészen biztosak lehetünk benne, hogy ő meghallgatja kéréseinket, és megmutatja a helyes megoldást. Csak hinni és bízni kell benne! Ami, igaz, nem könnyű, de nem lehetetlen! Úgy látszik - e téren legalábbis a helyzet az elmúlt csaknem kétezer évben nem sokat változott. Hiszen a páli figyelmeztetés ma is ugyanolyan aktuális. ■ Gyarmati Gábor A megelégedettség kihívása Egy ideig küszködtem a megelégedettség gondolatával. Tiszavirág-életű erénynek tűnt számomra. Néhány pillanatig elégedettséget érzünk, aztán valami történik, és ismét visszalopakodik az elégedetlenség. Időnként az elégedetlenség, mint pozitív motiváló erő, lehet jó is. Ha olyan munkád van, amelyben nincs kilátás fejlődésre, nincsenek például kihívások, akkor az elégedetlenség változtatásra ösztönözhet. Egy diáknak, aki elégedett a közepes osztályzattal, szüksége van valakire, aki kissé fenékbe billenti. Ha valaki harmincévesen még mindig a szüleivel lakik, és megelégszik azzal, hogy naphosszat videojátékokkal üti el az időt, akkor ott komoly probléma van. Mindkét esetben kívánatos bizonyos elégedetlenség. Ha azonban hatvanévesen nem vagy elégedett, akkor hamarosan mogorva öregemberré vagy házsártos öregasszonnyá válsz, aki valahogy kihúzza a hátralévő időt... A kérdés az, hogyan találhatunk megelégedettséget. Kultúránkban az elégedettséget gyakran összefüggésbe hozzák az apátiával vagy a lustasággal, s ez bizonyos értelemben igaz lehet. Sokan felfedeztük már, hogy az igazi megelégedettség a boldogság megtalálásának titka. Az 1960-as években sokat beszéltek „önmagunk megtalálásáról”. Ez arra az elképzelésre épült, hogy egy konkrét céllal lettünk teremtve, és azért vagyunk itt a földön, hogy valami jelentőségteljes dolgot vigyünk véghez. És én hiszem, hogy ez így is van. Ezért minél előbb megtaláljuk, hogy mi a célja az életünknek, annál jobb. Ha biztosan tudjuk, mi az, amit tennünk kell, akkor megelégedettek lehetünk. Ezért a megelégedettség, bizonyos értelemben, korfüggő. Egy korosabb, érett személynek megelégedettnek kellene lennie. A fiatalabbak valószínű nem lesznek megelégedettek addig, míg meg nem találják életcéljukat, hivatásukat, míg a karrierépítés ösvényére rá nem találnak. Számomra - és feltételezem, hogy legtöbbünk számára - a következő lépés felfedezésének misztériuma életen át tartó kihívás. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem vagyok elégedett azzal, ahol most vagyok, vagy azzal, amit eddig el tudtam végezni. Ahhoz, hogy minden új napot optimistán és lelkesedéssel kezdjünk, fontos, hogy elégedettek legyünk a jelenlegi helyünkkel. Nekem évekbe telt, míg rájöttem, hogy művész vagyok. Azért tartott ilyen sokáig, mert nem illett rám a magam által a művészekről alkotott sztereotípia. Jó vagyok matematikából, a tudományokból, és nem vagyok különc, furcsa, mint sok művész. Legalábbis nem gondolnám magamról. Miután túlléptem az előfeltételezéseimen, és rájöttem, hogy valóban művész vagyok, legalábbis személyiségem egy része az, elkezdtem azt csinálni, amit a művészek: művészetet. Esetemben ez a fotózáson és a zenén keresztül valósult meg. Részben mint üzletember végeztem ezeket a tevékenységeket, részben pedig azért, mert a művelésük örömöt szerzett. Persze nem mindenki művész. De bármilyen módon vagyunk is „egyedi tervezésűek” bármi is a foglalkozásunk - köztisztviselő, adminisztrátor, kereskedő, könyvelő, jogász, orvos, tanár, és lehetne még sorolni -, fontos a megelégedettségre való törekvés. A Bibliában Pál apostol világosan mondja: „...mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt" (Fii 4,11-12) Persze többről van itt szó, mint csupán a munkáról. Pál arról beszél, hogy találjuk meg a megelégedettséget életünk minden területén. Legyen szó munkahelyről vagy személyes törekvésekről, megelégedettség nélkül a boldogság és öröm mindig elérhetetlen lesz számunkra. ■ Jim Mathis Forrás: Monday Manna SEMPER REFORMANDA „Ha azonban valaki a lelkésszel vagy a káplánnal kíván találkozni, akkor hívni kell őket, vagy a beteget időben be kell jelenteni, még mielőtt a betegség elhatalmasodik rajta, amíg a tudatánál van. Azért mondom, mert vannak olyan késlekedők, akik nem szólnak időben a lelkésznek, vagy nem jelentik be nála a beteget, csak akkor, amikor már nem tud beszélni, és nincs magánál. Akkor a családtagok kérik: »Uram, beszélj a lelkére«, stb. Azonban amikor a betegség nem hatalmasodott el rajta, akkor még nem akarják, hogy odamenjen valaki hozzá. Azt mondják: »Ej, nincs semmi baj, reméljük, jobban lesz majd.« Mit tehet egy derék lelkész ilyen emberekkel, akik sem a testükről, sem a lelkűkről nem gondoskodnak? Úgy élnek és halnak meg, mint a barmok. Az ilyeneknek az utolsó pillanatban kellene az evangéliumot hirdetni és a szentséget kiszolgáltatni, amint azt a pápa alatt megszoktuk. Senki sem kérdezte, hogy hisz-e, vagy ismeri-e az evangéliumot, hanem lenyomták a szentséget a torkán, mintha egy kenyérzsákba löknék. Nem kell, hogy így legyen, hanem azoknak, akik nem tudják elmondani, és jelét sem adják annak, hogy mit hisznek és gondolnak az evangéliumról és a szentségről, és hogy óhajtják-e (különösen akik szándékosan elmulasztották), azoknak mi nem akarjuk nyújtani, mivel azt a parancsot kaptuk, hogy a szentséget ne hitetleneknek, hanem a hívőknek szolgáltassuk ki, akik hitüket kinyilvánítják és megvallják. A többiek kerüljenek oda, amiben hisznek. Nem tehetünk róla, nálunk nem szenvedtek hiányt sem prédikációban, sem tanításban, sem intésben, sem vigasztalásban, sem látogatásban, sem valamilyen hivatalban vagy szolgálatban. Ez lenne röviden az a tanítás, amelyet a mieinknek adunk, nem nektek, boroszlóiaknak, mert Krisztus közöttetek van, és a mi közreműködésünk nélkül is megtanít mindenre, amire csak szükségetek van. Övé a dicséret és a dicsőség az Atyával és a Szentlélekkel együtt örökké. Ámen.” N Luther Márton: Elmenekülhetünk-e a halál elől? (Kovács Áron fordítása) HIRDETÉS Könyvbemutató - Luther Márton: Asztali beszélgetések Az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány és a Luther WttdZ Kiadó november 11-én 17 órakor könyvbemutatót és beszélje getést rendez a Petőfi Irodalmi Múzeumban (1053 Budapest, Luther Károlyi u. 16.) Luther Márton Asztali beszélgetések című kötetének megjelenése alkalmából. Beszélgetőtársak: Márton László író, műfordító ♦ Csepregi Zoltán egyháztörténész, a kötet szerkesztője ♦ Németh Zoltán evangélikus lelkész. Moderátor: Galambos Ádám evangélikus teológus. A belépés díjtalan. A beszélgetés élőben követhető az interneten, apim.hu oldalon. HETI ÚTRAVALÓ „íme, most van a kegyelem ideje! íme, most van az üdvösség napja!” (2Kor 6,2) Szentháromság ünnepe után az utolsó előttit megelőző héten az Útmutató reggeli és heti igéi hírül adják az egyházi esztendő végéhez közeledve: ítélet előtt, kegyelem alatt élünk (lásd Ézs 49,8), s oda kell állnunk Isten ítélőszéke elé. „Mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy mindenki elvegye jutalmát aszerint, amit a testben cselekedett: vagy jót, vagy rosszat.” (2Kor 5,10; LK, de lásd Ef 2,8-9) Az Úr Jézus a bíró (lásd Jn 5,22); de mielőtt ítélne, eljött meghalni érted. Érted s hiszed ezt? „Bizony, bizony, mondom tinéktek: mind, aki megtartja az én beszédemet, az halált nem lát örökké.” (GyLK 702) Luther írja: „Az a legjobb készenlét az ítéletnapra, ha valaki bűn nélküli életre vágyik. Krisztus mondja: az ő eljövetele megváltás. Amely szív valóban örömest elhagyná bűneit, az bizonnyal örül az ítéletnapnak.” Pál mondja: „...közülünk senki sem él önmagának...(...) akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk’.’ (Róm 14,7.8) Jézus így tanít: „...az Isten országa közöttetek van! (...) ahogyan a villám az egész égbolton egyszerre villan fel és fénylik, úgy jön el az Emberfia is az ő napján’.’ (Lk 17,21.24) A titok: Jézusban egészen közel jött hozzánk Isten országa - a testté lett Igében. A mag Isten igéje. A ma 531 éve született Luther Márton szívében nem útfélre, sziklás helyre vagy tövisek közé, de „jó földbe esett, és mikor kikelt, és szárba szökkent, termést hozott: ...a százszorosát is”. (Mk 4,8) A Márton nevet viselő reformátor életében is eljött a nagy megpróbáltatás ideje: „...helytartók és királyok elé állítanak énértem, tanúbizonyságul nekik’.’De elmondhatta: „Itt állok, másként nem tehetek"; mert „... megadatik nektek abban az órában, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek’.’ S bibliafordításával is hozzájárult az írás beteljesüléséhez: az Emberfia eljövetele előtt „minden nép között hirdetni kell az evangéliumot”. (Mk 13,9-11) Reformátorunk is vallotta:,Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?” Mi pedig hálás szívvel köszönjük Istennek hűséges szolgáját. „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik Isten igéjét hirdették nektek. (...) Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezetni’.’ (Zsid 13,6-9) Kétezer év alatt sok antikrisztus támadt, de mi maradjunk meg Krisztusban, mert: „Aki vallja a Fiút, azé az Atya is. (,..)Az az ígéret pedig amelyet ő maga ígért nekünk, az örök élet’.’ (íjn 2,23.25) Elfogatása előtt a Gecsemáné-kertben Jézus háromszor imádkozott; kérte mindenkori követőitől: „Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” (Mt 26,41) Az Emberfia eljövetelének idejét csak az Atya tudja; és az őt visszavárok feladata az állandó, éber készenlét és virrasztás. Jézus háromszor is megismétli felszólítását: Vigyázzatok!” (Mk 13,37) Mert „ítélet vár és számadás. // Tehozzád térek, élet Atyja, / Amíg kegyelmet várhatok. / Szívemet szent igéd áthatja, / A nagy intés: Vigyázzatok!” (EÉ 520,3.4) ■ Garai András
