Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-10 / 32. szám
Evangélikus Élet élő víz 2014. augusztus 10. » 11 HIÁNYCIKKEK VILÁGA Csodálkozás, ámulat (Jel 15,2-4) Tegyétek kezeteket a szívetekre, és feleljetek őszintén a kérdésemre: mikor csodálkoztatok utoljára? Piros muskátlit ültettünk teraszunk utcára néző oldalára. A minap megállt egy járókelő, és percekig nézte a gyönyörű virágokat. Arcára szinte kiült a csodálkozás. Venezuelában vittek el fiatalok egy hosszú hegyi kirándulásra. Amikor nagy fáradsággal felértünk a sierra, a hegyvonulat csúcsára, hirtelen elénk tárult az Atlanti-óceán a maga lenyűgöző határtalanságával. Barátaim megmosolyogtak első szavaim miatt, amelyek szinte automatikusan hagyták el az ajkamat: „Istenem, de csodálatos!...” Bietigheimben egy toronyház legfelső, 17. emeletén laktunk, ahonnan esténként a legváltozatosabb naplementékben gyönyörködhettünk. Felejthetetlenül egyedi szépségű volt mindegyik. Néha percekig ültünk az ablakban, és nem tudtunk betelni ezzel a természeti csodával. Gyakran jutott eszembe az egyik zsoltár mondata: „Ha látom az eget, kezed alkotását..., micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” (Zsolt 8,4-5) Ez az imádkozó egyszerűen elámult azon, hogy van, hogy él, és nemcsak valami zugban, hanem Isten tenyerén! * * * Tudunk-e mi még igazán csodálkozni? Ki csodálkozik még azon, hogy naponként „feltámadhat”, felkelhet egy új napra? Kit tölt még el ámulattal, ha körülveszi a modern technológia millió vívmánya, s azt ő mintegy „csodatételre” egy gombnyomással működtetheti? Kell ezen még csodálkozni? Hát nem csupán érteni kell hozzá? No és ki csodálkozik még azon, ha bármikor beavatkozhat születésbe, élete szakszerű manipulálásába, és maga dönthet - esetleg társadalmi asszisztálással - annak végéről is? Hiánycikk ma a rácsodálkozás készsége közöttünk! Rácsodálkozás a szépre, a nemesre, a jóra, a rendkívülire. Miért? Valaki azt mondta nekem egyszer, amikor lelkendezve áradoztam neki valami szépről: „Úriember semmin nem csodálkozik!” Egy másik pedig hozzátette: „Sok csodálkozás csak a tudatlanság jele.” Hiszen mi majdnem mindent tudunk, csodálkozással tehát csak a tudatlanságunkat áruljuk el... . Hívő emberként mindennek szeretnék a leghatározottabban ellentmondani! # # * Mindenekelőtt hivatkozom a Szentírásra, amelynek szerelmese vagyok. Százával idézhetnék belőle csodálatra méltó eseményeket, megörvendeztető vagy hátborzongató történeteket, szívvidító vagy meghökkentő kijelentéseket. Ehelyett csak egy vallomást idézek: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. (...) Minden oldalról körülfogtál... Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. (...) Magasztallak téged, mertfélelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt” (139. zsoltár) Ehhez csak annyit fűznék, hogy nem lehet hívő ember az, aki képtelen a csodálkozásra. Sőt vallom, hogy a hit alapja, feltétele nem más, mint rácsodálkozás Istenre és az ő minden művére. De még jobban eltölt csodálattal az, hogy az Újszövetség görög nyelvének nem kevesebb mint hét szava van a csodálkozás kifejezésére: az ámulattól a csodálaton, a félelemmel vegyes megilletődöttségen át a magánkívüliségig, sőt eksztázisig! Lukács sűrítette ezeket művészi módon mind egy mondatba, amikor beszámolt Jézusnak egy csodájáról. „Ámulatfogta el mindnyájukat, és dicsőítették az Istent, megteltek félelemmel, és ezt mondták: Csodálatos dolgokat láttunk ma!” (Lk 5,26) Benne van itt tehát az ámulat, az ebből fakadó dicsőítése Istennek, a félelem és - Lukács itt a „paradox” kifejezést használja - a minden elvárással ellentétes csodatett. Igen, ilyen összetett és hihetetlenül gazdag tapasztalatra tehet szert a csodálkozó ember. Annak a „vallásos” embernek, aki állítólag nem képes a rácsodálkozásra, s a csodákkal sem tud semmit kezdeni, viszont meggyűlik a baja nemcsak a bibliai csodaleírásokkal, de magával Istennel és Jézus Krisztussal is. Hiszen nem csak az Ószövetség tulajdonít Istennek minden nagy tettet, elkezdve a teremtéstől a végső ítéletnapig bezárólag. Hívő ember csak együtt vallhatja a zsoltárossal: „Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben.” (Zsolt 118,23) Az Újszövetség pedig Isten legnagyobb csodájának tartja az ő Fiának emberré léteiét. Amikor a betlehemi pásztorok felkeresték az Újszülöttet és szüleit, gyorsan kikürtölték mindazt, amit ott tapasztaltak. S az emberek reakciója máig sem lehet más, mint amiről Lukács tudósít: „...mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik” (Lk 2,18) Jézus Krisztust magát pedig soha nem értjük meg, ha lefokozzuk, csupán nagy sikerű prédikátort látunk benne. Meg akkor sem, ha kétségkívül magas erkölcsöt hirdető, morális vagy szociális reformátorrá zsugorítjuk. Ő vitathatatlanul ez is, de ezen túl csodákat is hajtott végre. Az egyik jelenkori magyar lexikonban ezt olvastam: „Olyan rendkívüli esemény, jelenség (a csoda), amelyet a vallásos hit szerint valamely természetfölötti lény, erő idézett elő.” Erre csak rá kellene bólintanunk! De mi hozzátesszük, hogy ennek a „lénynek” számunkra neve van: Jézus Krisztus. Ahogy már az ősi próféta is így jelentette be: „Mert egy gyermek születik nékünk..., és hívják nevét: csodálatosnak..” (Ézs 9,6; Károli-fordítás) Nemcsak hogy a neve csodálatos, de csodatevő lett ő maga is. Csodatetteivel kapcsolatban mindig azt olvassuk, hogy a szemtanúk ámulnak, csodálkoznak, borsódzik a hátuk. És dicsérik Istent a csodálkozás csodálatos lehetőségéért! Jézus nem vérszegény prédikátor, taktikázó rendszerváltoztató, hanem - ha szabad ezt a félreérthető szót használnom - igazi csodadoktor. Egy csodadoktort pedig nem laboratóriumi górcső alá kell vetni, hanem - hálából vagy megilletődötten - rá kell csodálkozni, tettein el kell ámulni, meg kell illetődni és mindezért Istent dicsőíteni. Az a mi kiváltságunk, hogy ezt a csodálatos csodatevőt nevezhetjük a mi Urunknak. Róla már a kereszténység egyik első gúnyolója, a görög Kelzosz is azt írta, hogy ő „a keresztények imádott és csodált Istene”. De vajon mit mondana ez a szkeptikus és kritikus ókori bölcs, ha látná mai, fantáziátlan, sápadt európai kereszténységünket? * * $ A választott igében a Jelenések könyvének látnoka bemutatja azokat a megdicsőülteket, akik földi életükben nem hódoltak be istenellenes hatalmaknak, és most hárfakísérettel Istent dicsőítő éneket zengenek. Ez a látomás alapja annak a hitünknek, hogy majd az örökkévalóságban - ha eljutunk oda - mintegy „főfoglalkozásunk” lesz, hogy rácsodálkozzunk Istenre és csodáira, és ezért vég nélkül énekeljük dicséretét. A Szentírás nem fogy ki a képekből, jelekből, szimbólumokból, amelyekkel mindezt a csodálatos kilátást próbálja számunkra valahogy mégiscsak megfoghatóvá és kívánatossá tenni. Ennek a reménysége éltet bennünket! Jó, ha erre vágyakozunk, de nem feledhetjük el, hogy itteni világunk is telis-tele van eseményekkel, fordulatokkal, amelyeknek előidézésében és hatásában több a csodálnivaló, mint gondolnánk. Hát nem éli át két szerelmes egyfajta csodaként, ha - néha teljesen váratlanul — rácsodálkozik egymásra? Ötvennégy éve tartó házasságunk folyamán feleségemmel mindig is csodaként éltük meg, ahogyan mind a ketten - más-más Magyarországról elkerülve - egy nagyon távoli országban csodálkozhattunk rá egymásra! És milyen csodálatos élmény az a megtiszteltetés, hogy Isten munkatársai lehettünk. Lehet, hogy megmosolyogtok, mégis el kell mondanom, hogy minden egyes megszületett gyermekünk első megpillantása önfeledt csodálkozást váltott ki belőlem! Micsoda sápadt és vérszegény ehhez képest a modern szexológia izzadságszagú erőlködése, hogy a nemzéstől a megszületésig mindent elbagatellizáljon, és „természetesnek” jelentsen ki? Fog-e még tudni a másikra csodálkozni az a mai óvodás vagy kisiskolás, akibe már most bele akarják erőltetni, hogy mindez csupán technika és precíz anatómiai tudás kérdése? Tud-e majd úgy rácsodálkozni minden újszülöttre, ahogy én a múlt istentiszteletre elhozott vagy a ma keresztelőre idehozott gyermekre csodálkoztam rá?! Remélem, hogy szüleik is elámultak, amikor gyermeküket először pillanthatták meg! Nemrég telefonált egy munkaajánlattal idecsalogatott magyarországi nő, hogy legyek a tolmácsa. Kérdésemre, hogy hol és milyen ügyben kellene ezt tennem, ezt felelte: munkáltatója kijelentette, hogy ő nem szülő asszonyt hozatott ki, neki dolgozó munkaerőre van szüksége. Gondoskodjék tehát róla, hogy megszabaduljon fölösleges „terhétől”. Telefonszámomat is megadta neki, mert - így érvelt - ha egy pappal megy oda a tanácsadó hivatalba, biztosan engedélyezni fogják az abortuszt. Csak annyit kérdeztem tőle, hogy el tudja-e képzelni, hogy papként asszisztálni fogok egy emberélet elpusztításához. Mégis elkísértem volna, hogy esetleg lelkére beszéljek, és elvittem volna a tanácsadó helyre, ahol köztudomásúlag csak nagyon nagy nehézséggel lehet abortuszra engedélyt kapni. Sajnos nem jött el a megbeszélt találkára... S mindezt most nem valami moralizáló szándék meséltette el velem, hanem az a fájdalom, hogy valaki nem csodálkozni akar megszületendő gyermekén, hanem rövid úton - gazdasági érdekből - mindenáron szabadulni kíván tőle. # * * Igen érdekesnek vagy inkább jellemzőnek tartom, hogy magyar nyelvünknek a csodálkozásra még csak saját szava sincs. Mert a csoda, a csodálkozás szláv nyelvekből átvett szó. Azt jelentené ez vajon, hogy mi blazírt egykedvűséggel vagy az úgynevezett technikai csodákkal megelégedve gyalogoljuk végig ezt a földi utunkat? Eleve nincs már egyáltalán antennánk más jelenségek vételéhez? Ne tegyünk úgy, mintha minden automatikusan és racionálisan működne, és egész világunk csak többé-kevésbé funkcionáló gépezet lenne! Ugyanakkor meg kell válnunk attól a tévhittől is, mintha csak világrengető eseményekre, politikai botrányokra vagy a gazdasági korrupció kirívó jelenségeire tartogatnánk a rácsodálkozásunkat. Remény ik Sándor éppen ettől akart óvni egyik nagyon szép versében: „Ne várd, hogy a föld meghasadjon / És tűz nyelje el Sodomát. / A mindennap kicsiny csodái / Nagyobb és titkosabb csodák. // Ne várj nagy dolgot életedbe, / Kis hópelyhek az örömök, / Szitáló, halk sziromcsodák. / Rajtuk át Isten szól: jövök.” Nem tudom ugyan, hogy minden csodálkozásomban Isten jön-e elém. De az biztos, hogy minden csodálkozásom azzal a tapasztalattal jár, hogy Istent még a csodálkozni tudás képességéért is csodálnom szabad. Ha egy okos francia azt állította: „Csak azon volna szabad csodálkoznunk, hogy tudunk még csodálkozni” (Francois de La Rochefoucauld), akkor csak helyeselni tudok neki. De azonnal hozzá is kell tennem, hogy ha életünkben rácsodálkozunk a „mindennap kicsiny csodáira”, akkor azzal már elkészülünk, mintegy „tréningezünk” a végső, nagy csodálatra. Ahol majd - igénk szerint- az üdvözültek nagy seregével együtt énekeljük: „Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úristen...” Hogy ez mint lesz, hogyan lesz, arra nem tudok most válaszolni. De egyik volt hazai püspökünket szeretném idézni, aki szerint a végső csodálkozás még várat magára. „Ha eljutok az Istent dicsérők seregébe- mondta -, csodálkozni fogok azon, hogy ott olyanokkal találkozom, akikről ezt nem gondoltam volna. Még jobban azon, hogy hiába keresem azokat, akikről meg voltam győződve, hogy biztosan ott lesznek. S a legjobban azon, hogy magam is ott vagyok.” Jó erre már itt és most ráhangolódni! Mert a csodák naponkénti észrevétele erősítheti a hitünket és abbeli reménységünket, hogy ott lehetünk az Istent nagy csodálattal dicsőítők karában. Érdemes azért már most, ha elfelejtettünk, újra megtanulni - csodálkozni. • Gémes István HETI ÚTRAVALÓ „Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság igazság és egyenesség’.’ (Ef 5.8-9) Szentháromság ünnepe után a 8. héten az Útmutató reggeli s heti igéinek kulcsszavai: szeretet és világosság. Aki Isten szeretetének fényébe kerül, maga is világossággá lesz. S Isten gyermekei a Krisztus szeretetével szeretnek; aki az Atya újjáteremtő szeretetének tanúja e világban! „Az Isten szeretet: és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne.” (íjn 4,16; LK) A világ világossága ígéri: akik őt követik, azoké lesz az élet világossága (lásd Jn 8,12). S tanítványainak kijelenti Hegyi beszédében: „Ti vagytok a világ világossága’.’ És a küldetésük ma is: „Úgy ragyogón a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!’ (Mt 5,14.16) Pál felszólít: a világosság gyermekeiként járjatok, „mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosságvagytok az Úrban”, s riadót fuj (lásd Ézs 60,1): „Ébredjfel, aki alszol (...), és felragyog neked a Krisztus!’ (Ef 5,8.14) Jakab megállapítja, „hogy a hit cselekedetek nélkül meddő” (Jak 2,20). Ismerjük Pál tanítását: „...kegyelemből van üdvösségetek” (Ef 2,5). Luther írja: „A hit egyedül Istent illeti. Ezzel fogjuk fel Isten dolgait. Ebből születik azután a cselekedet, mellyel felebarátainknak szolgálunk.” Pál döntés elé állítja Isten gyermekeit, mert csak teljes szívvel lehet az Urat szeretni (lásd 5MÓZ 6,5). „Ne legyetek a hitetlenekkelfelemás igában, mert... mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között?” (2Kor 6,14.15) A földi és a mennyei bölcsességet is meg kell tudnunk különböztetni egymástól, mert „a felülről való bölcsesség irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes” (Jak 3.17) . Az igazság gyümölcsét a békességet teremtők aratják (lásd Ézs 32.17) . Urad téged is figyelmeztet: „Vigyázz, hogy a benned levő világosság sötétséggé ne legyen!” Ám ha hit által ő él benned (lásd Gál 2,20), akkor a fényhordozója lehetsz, mert „akkor olyan világos lesz az egész, mint amikor a lámpás megvilágít téged a fényével” (Lk 11,35.36). Isten Fia így válaszolt kihallgatásakor Annás1 főpapnak: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: titokban nem beszéltem semmit!’ (Jn 18,20) „Én, az Úr, igazat mondok, a valóságot jelentem ki!” (Ézs 45,19) Figyeljünk az élet igéjére, s kövessük Pál példáját: „.. félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően!’ (Fii 2,12-13) Isten engedelmes munkatársai készek akár a mártírhalálra is a másokért végzett szolgálat közben, és kérik: „Áldott Úristen, segíts meg minket, a te nevednek dicsőségéért szabadíts meg minden gonosztól!” (GyLK 759) Mert Isten szeretete által a gyermekeivé lettek, együtt tudnak örülni az Úrban mindenkor (lásd Fii 4,4)! Te is kérheted: „Jézus, szent világosságom, / Aki szerettél engem, // Én megváltó Krisztusom, / Add, hogy én is szeresselek, / S mindvégig a tied legyek!” (EÉ 368,1.4) ■ Garai András
