Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-08-10 / 32. szám

io •« 2014. augusztus 10. FÓKUSZ Evangélikus Élet Kisslaki László A négylábú vőfély Borbíró Gáspárt még a tél végén hozta a sebesültszállító vonat Brassóba, miután már nem tudtak mit kezdeni vele a tábori fel­cserek. Gáspár úgy érkezett, hogy csak a két fekete szeme csil­logott ki a gézlabdából. Mikor rá két hónapra, a sokadik ope­ráció után végleg levették arcáról a kötést, és a tükörbe nézett, belejajdult fájdalmába:- Milyen asszonyt kapok én ilyen pofával? - És megeredtek a könnyei. Bajtársai viszont nagyon irigyelték a sebesülése miatt. Cse­réltek volna is vele, hogy ilyen szerencsésen véget ért számá­ra a háború.- Fogok még táncolni a lagzidon, Gáspár - vigasztalta Szász Gyuri, mikor a sebesültben felismerte hajdani osztálytársát. Őt a parókiája helyett a véletlen, na meg a püspöke küldte a kór­házba szolgálni. * * * Borbíró nem ment vissza világ csúfjára a falujába, ahonnan berukkolt. Kapott egy tanyát a sajátja helyett egy távoli faluban, valahol Brassó környékén. Igaz, a lelkész is hathatósan kilincselt a felsőbbségnél... Egyébként Gyuri csak névrokona volt annak az evangélikus lelkésznek, aki Hétfaluban halt a hitéért negy­vennyolc karácsonyán. Gáspár mikor megérkezett új falujába, kiszállt az állomáson, és megvárta, míg a vonat elkattogott az útjára. Már a masina füstjét is szétvitte a szél, de ő még csendben ücsörgött egy ki­sárgult pádon, míg magára maradt. Csak a spárgával átkötött kofferje bújt félénken a lábához. Az állomásról az első útja egyenesen a községházára veze­tett. Az a néhány ember, akivel találkozott, zavartan fordítot­ta el a fejét, mikor a közelébe ért. A hivatalban a jegyző úr finom, világot látott ember volt, de ő is megdöbbent, mikor Gáspárra nézett. Aztán összeszedte ma­gát, odaadta a birtokpapírokat és egy kuvertában a vitézségi ezüstmedált is. Az arany csak posztumusz járt. * * * Az első napok csak avval teltek, hogy szemügyre vegye új ta­nyáját. Kissé elhanyagolt volt a porta, és a földek is parlagon he­vertek. Igaz, legeltetni lehetne rajta, ha lenne mit. A parányi er­dejében sok helyt keresztbe csavarodva feküdtek a vihar tép­te fák. Jó lesz neki téli tüzelőnek. A következő napokon illő módon sorra látogatta a szomszé­dos tanyákat, de ezekből a vizitációkból mindig szomorúan jött haza. Nagyon is megérezte a leplezett irtózatot az arcokon, és már aggódva indult a legközelebbi látogatásra. Megfogadta, ahogy eleget tett az illendőségnek, többé nem jár el sehová, szen­vedni egyedül is tud. Gáspár legutoljára hagyta Varga Imre, a legközelebbi szom­széd portáját. Egy délután, mikor a forróság alábbhagyott, hoz­zájuk is átment. A gazda nem borzadt el tőle - maga is háborút járt -, csak a felesége ment ki hamar Margit lányával a nyári konyhába, mert sírni lett kedvük egy kicsit. Margit jött vissza először a tisztaszobába, ahol a két férfi csen­desen pálinkázott. Leült a hokedlire, és hallgatta Gáspár beszé­dét. Ahogy a férfi halk hangát figyelte, lassan-lassan már nem is találta olyan ijesztőnek a forradás barázdálta arcot. A katona zavarba jött, mert a lányra se nézve magán érezte a tekintetét. Gáspár motyogott valamit, hogy ideje búcsúzni, mert hajnalban fáért menne az erdőbe. Illendőségből ivott még egy stampedlivel, s elbúcsúzott a családtól. Hazafelé elhatároz­ta, hogy csak akkor fog átmenni, ha segíteni hívják. Még ábrán­dozni sem mert Margitról. Mért mélyítse szívében az űrt? Aztán csak a földjén dolgozott. Esténként még tett-vett ott­hon, és elolvasgatott a petróleumlámpa mellett, míg jótékony álomba nem rogyasztotta az asszony utáni vágyakozás. A vasárnapi istentiszteleten kívül nem járt ő aztán senkihez. Imréhez is csak dologidőben ment át, mikor nagy szükség volt a Varga-tanyán Gáspár kezére. Ilyenkor is igyekezett Margitot kerülni, pedig a szíve húzta volna a lányhoz. Hiányzott neki a baráti társaság is, mert míg emberi arca volt, szerették vidám, könnyen nótára kapható kedvét, amelyet szegénysége sem tett keserűvé. * * * Lassan teltek a hónapok. Az ősz lombjait vesztve egyezke­dett a téllel, hogy jönne-e idén korábban, mert valahogy már mehetnékje van pihenni. A tél rábólintott, már ők se tudták, hány millió éve adják át egymásnak a szolgálatot. Ezért történhetett, hogy egy októberi éjjel váratlanul lezuhant a hó, és hajnalra már dunyhaként feküdte a vidéket. Gáspár átlábalt a Varga-portára segíteni, hogy legalább az is­tállókig eltakarítsák a havat. Már messziről meglátta Margitot. A lány nagykendőbe bugyolálva éppen a disznóól előtt hányta a vá­ratlan égi áldást, mert az állatok igencsak visítoztak a moslék után. A gazda a kútnál lapátolt, és boldogan félrerakta a szerszá­mot, mikor Gáspár ráköszönt. Aztán az asszony is megjelent az ajtóban, s egy nyelet pálinkával üdvözölte Gáspárt - csak úgy üvegből, mert munka közben úgy dukál. Jóval később, mikor a legény becsattintotta bicskáját a reg­geli után, hiába marasztalták jó szívvel - mit csinálna otthon ilyen időben? De Gáspár csak szabadkozott, hogy másnap ko­rán kell kelnie. Megint fáért megy az erdőbe, aztán meg Bier­­huber hentesnek kell hazafuvarozni hét süldőt Botfaluból. Var­­gáék nem erőltették tovább. Margit kikísérte a kiskapuig. Mindketten zavartan topogtak a hóban. Fájt a legénynek búcsúzni. Csak a magányos háza vár­ja a hó alatt. Rögvest megy - gondolta, de még nem akartak a lábai elindulni. A lány hirtelen, halk szóval megtörte a csendet:- Mért kerül maga engem? Gáspárt villámcsapásként érték Margit szavai. Ilyet is csak asszony kérdezhet. Hát nem sejti? Hogyhogy nem érti meg, hogy csak a kínjait növelné, ha gyakrabban látná? Ah, fenét! - legyin­tett. Úgyse értené meg... Gáspár már nem gondolt semmire. Mióta elszállt a lány hang­ja, csak állt szótlan, mozdulatlan. Felettük elpattant egy meg­fagyott ág a kopasz almafán, később meg egy öreg holló is be­lekárogott a csendbe nagy vidáman, mert egeret látott, aki fe­ledte, hogy alatta fehér már a föld.- Gáspár, mért kerül maga engem? - kérdezte ismét Mar­git, de most már megragadta a legény kezét, s kényszerítette, hogy ránézzen. Mélyfekete szemében a megértésen és a szere­­teten kívül részvét is csillogott, mert ráérzett a legény szenve­désére.- Nem hiszem, Margit, hogy ha vacsoráitok, a képemet is kí­vánjátok hozzá bámulni.- Ne beszéljen így! Mindig szeretettel látjuk. Én meg pláne... - De elakadt a hangja, mert maga is belepirult. Hiszen ez majd­nem egy vallomás. Zavarában csizmás lábával rajzolgatott a hó­ba, s lesütött szemmel bámulta az eredményt.- Mit ácsorogtok? Rátok fagy a kabát! Gyertek be! - kiáltotta oda Vargáné asszony, s kiszórta a lapátra kotort hamut a hóra.- Maga meg, Gáspár, itt marad ebédre. Paprikás csirke lesz. Az erdeje megvárja! — És mosolyogva hátravitte a vészhírt a tyúk­ólba. * # # Már öreg este volt, Gáspár a priccsén kissé beborozva, hanyatt fekve bámulta a mennyezetet. Szívét majd szétvetette a boldog­ság. Már az ebéd alatt jó volt érezni a gazda és az asszony sze­­retetét. Margit szeme is, ahogy ránézett, csak úgy szórta rá a for­ró csillagokat. Szinte csoda, hogy nem kapott lángra a ruhája. Gáspár egész éjjel ábrándozott kettőjük jövőjéről. Visszatért vidám énje, s fejében egyre-másra jobbnál jobb ötletek verseng­tek egymással. De amint bevillant Margit arca, kisöpört min­den mást maga mellől. Észre sem vette, hogy elaludt. Vagy nem is aludt, csak az álom határán ábrándozta át az éjszakát? Másnap kora reggel, ahogy kinyitotta a szemét, agyába villant a bizonyosság. Tényleg igaz! Este lánykérőbe megy! Öröme át­ragadt a lóra is. Dacára a harapós hidegnek, táncolva hagyta ma­gát befogni, s úgy tűnt, mintha cinkosan rákacsintott volna. Délután, mikor beszekerezte a visító társaságot Bierhuber ud­varába, a hentes szeretettel gratulált a mátkájához. Szélsebesen száll a hír a tanyák világában. Csak a Jóisten tudja, hogy mi mó­don. Gáspár szabadkozott, hogy még csak este megy lánykérő­be, s még nem is biztos, hogy adják a lányt, majd váratlan elne­vette magát.- Mennyiért adná azt? - mutatott rá a legkisebb süldőre. A hentes értetlenül mosolygott, mert először hallotta nevet­ni az örökké komor legényt.- Ajándékért nem jár pénz. - Avval már nyalábolta is vissza a malacot a szekérre. Kora este, mikor átment Vargáék portájára, megállt a veran­dán, és kivette a pokrócból a süldőt, amit eddig cipelt. Szegény már az út elején annyit ordított, hogy most már közömbösen tűrte, hogy legyen, ahogy rendeltetett. Gáspár felemelte a hó­na alatt, de még a fülénél rögzítette a félrecsúszott kalapot, majd belerúgott a pitvaroszlopba, hogy csak úgy dongott. Mikor Imre kinyitotta az ajtót, majdnem hanyatt esett meg­lepetésében. Egy árvalányhajas, pörge kalapos disznó meresz­tette rá a szemét!- Ez a vőfélyem. Ne higgyétek, hogy senkim sincs - mond­ta Gáspár, majd az arca elé emelve a süldőt ékesebben folytat­ta: - Ezennel tisztelettel megkérem Borbíró Gáspár számára lá­nyod, Varga Margit kezét. Közben a kisdisznó kalapja fél szemére csúszott, csak a ruha­szárító csipesz fogta a füléhez. A legény odaadta az asszonynak a szokatlan követet, hogy vigye ki az ólba, és szótlan átölelte Im­rét. Margit - ahogy illik - csak vonakodva nyújtotta a kezét. Mit tesz az? - hiszen előző este már titokban eldöntötték a sorsu­kat. És egy csókkal meg is pecsételték. Mikor az örömanya is visszatért, elővette a kristálypohárká­­kat, amelyeket még öregapja hagyott rá. Nem kellett öt. A négy­lábú vőfély sosem ivott alkoholt. Mikor Gáspár késő éjjel hazafelé ballagott, eltűnődött: nem igaz, hogy az emberek sorsával csak a vak véletlen játszik ked­ve szerint - hisz akkor értelem nélküli lenne a lét. Még jó, hogy az Úr számon tart minden lelket, csak éppen nem értjük ter­veit. Tán jó is ez így - de túlságosan boldog volt ahhoz, hogy a vállát vonogassa. Aztán hazáig már csak a levelet fogalmaz­ta Szász Gyurinak, amelyben a lagziba hívja a lelkészt. SZABÓ GYÖRGY ISTVÁN RAJZA

Next

/
Oldalképek
Tartalom