Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-12-21 / 51-52. szám
Evangélikus Élet KARÁCSONY 2014. december 21-28. » 23 ...karácsonyokról Magyar László emlékezik Gyermekkorom karácsonyait nem az ajándékok tették igazán széppé, hanem az, hogy nálam jóval idősebb testvéreim is otthon voltak, és együtt ünnepelhettünk. Az ünnepi hangulatot sem a karácsonyfák fénye, hanem a száki harangok zúgása idézi fel emlékezetemben, ahogy a karácsonyesti istentisztelet után a sötétben ünnep elé szóltak. Mindenkit hívogatón, figyelmeztetőn, imádságra és hálaadásra bátorítón. Van olyan, karácsonyestéhez kapcsolódó emlékem is, amelyben a gyermekeknek ma már falun sem lehet részük. A harangszó elhangzása után a falu pásztorai - a tehenes, a rideg csorda őrzője, a kanász és a ludas - elindultak, hogy házról házra járva elmondják ünnepi jókívánságaikat, és átvegyék szerény ajándékaikat. Kenyeret, szalonnát; ahol disznóvágás volt, ott a részükre félretett kisebb ajándékokat. Volt, ahol pénzt is kaptak. A pásztorok ostordurrogtatása és a kanász kürtje késő estébe nyúlóan hallatszott, ahogy faluhosszat haladtak. Ahogy a háború elhúzódott, egyre sokasodott a fájdalom, s ez a karácsonyokat is beárnyékolta. Több lett a fekete fejkendő, és kevesebb a fiatal férfi az ünnepi istentiszteleteken, és egyre mélyebb lett az Úristen irgalma után kiáltó imádság. 1944-ben a közeledő front ágyúinak hangja keltett félelmet, a levegőből pedig bombázók zúgása és vadászrepülők géppuskatüze hallatszott. Szomorú karácsony volt. Reggel magyar huszárok indultak a frontra, este későn vezetéken hozott lovak jöttek vissza üres nyereggel... Középiskolás koromban voltak nagyon szegény karácsonyaink, de ez a karácsonyi örömhír értékét nem csökkentette, s a családi összetartozás érzését sem. 1956-ban szenteltek lelkésszé. Siklósra kerültem, de december közepén Túróczy Zoltán püspök úr visszavett az Északi Egyházkerületbe. Új szolgálati helyemet csak karácsony után kellett elfoglalnom, így jelentkeztem Ordass Lajos püspök úrnál, hogy az ünnepek alatt még szabad vagyok. Ő a siófok-enyingi egyházközségbe küldött ki szolgálatra, ahonnan a gyülekezet lelkésze külföldre távozott. A vonatok még rendszertelenül közlekedtek. Lepsényből gyalog mentem el Enyingre a vasúti talpfákon. Ma.is köszönettel gondolok a Gróf családra, akik befogadtak, és szolgálataim elvégzésében segítettek. Ez volt szolgálatomban az első karácsony, egy érezhetően megrendült szórványgyülekezetben. Amikor Magyarbólyba kerültem lelkésznek, örültem annak, hogy Borjádon és Ivándárdán is vannak olyan iskoláskorú gyermekek, akikkel karácsonyesti műsort tudunk összeállítani. A műsorokkal el is készültünk, és én szenteste közel ötven kilométert motoroztam, hogy mindkét helyen megtarthassuk az ünnepélyt. Késő este, amikor hazaértem, fiatal feleségem - akivel ez volt az első karácsonyesténk - az ünnephez illően felöltözve várt. Amikor megérkeztem, csizmásán, kabátosán lerogytam a székre, és észre sem vettem, milyen kedvesen fogadott. Én már rég elfelejtettem, de ő még mindig sajnálja azt a „fáradt karácsonyt”... Amikor Finnországban voltam ösztöndíjas, diáktársam családjában töltöttem a karácsonyt. A szülei gazdálkodók voltak Pori közelében. Nem volt nagy gazdaságuk, szerény körülmények között éltek, de szeretettel fogadtak, és arra törekedtek, hogy jól érezzem magamat. Barátom elvitt az istentiszteletekre, délután pedig elmélyülten beszélgettünk. Én kérdeztem, ők válaszoltak, aztán csendben hallgattunk. Nekem volt időm hazagondolni a feleségemre, a gyermekeimre. Amikor kérdeztem, ők türelmesen válaszoltak, és ismét csend következett. Hallgatásba mélyült karácsonyi ünnep volt, de tudom, hogy ezzel nekem akartak jót. A rendszerváltás után, amikor a tábori lelkészség újraszerveződött, megbízott tábori lelkészi feladatot kaptam. Az egyik laktanyában karácsonyi ünnepélyt rendeztünk. Kedves munkatársam, Nagyváti Pál segített az énekek kiválasztásában és vezetésében, a gyülekezeti fiatalok pedig versekkel készültek. A laktanya parancsnokai és tisztjei segítőkészek voltak, és a megbeszélt időpontban levezényelték a katonákat a nagyterembe. Bemutatkozás és tájékoztatás után elkezdtük az ünnepélyt. Megdöbbentő volt, hogy az énekeket senki sem énekelte. Vagy nem tudták, vagy nem akarták énekelni. Amikor a karácsonyi evangélium felolvasására és az igehirdetésre került sor, a hátul ülők azokat az íveket, amelyeken a program és az énekek voltak olvashatók, hajókká, csákókká hajtogatták, és egymást dobálták velük. Félelmet keltő karácsonyi ünnepély volt. Úgy éreztem, az ott ülő fiataloknak még sohasem volt karácsonyuk. És valaha lesz-e? Nyugdíjasként visszavonultan élünk, eljárt felettünk az idő. Gyülekezeti tagok - olyanok, akik fenyőfát nevelnek - több éven át megajándékoztak egy-egy kicsi, de gyökeres fenyővel. Karácsonyeste örülünk a gyertyák meleg fényének, a városban lakó fiunk látogatásának s együtt a karácsonyi örömhírnek. Az a reménységünk, hogy az unokáink közül is lesz, aki jön, látja és átéli a mi karácsonyfánk áhítatot sugárzó melegét. A kis fenyőt pedig minden évben kiültetem és gondozom, mert az gyertyák nélkül is a szeretetről beszél. Isten örök reménységet adó és egymásnak örömöt szerző szeretetéről. A szeretet kézfogása Bakó Annamáriával új, karácsonyi könyve mellett ► A kultúra szigete ódon házak szegélyezte udvaron. Nem rejtekhelyül, inkább vendégváró otthonként. Üvegpagoda verseskötetekkel, regényekkel, albumokkal kibélelve. A budavári Litea könyvszalonban adventi fények mellett beszélgettünk. A bolt mindenes vezetője, Bakó Annamária is akként lapozgat, mint bármelyikünk. Kíváncsi tekintettel, fürgén, hogy mindenkit meg tudjon ajándékozni. Olykor különös meglepetéssel, úgy, hogy ő ad ki értékes könyveket. Teremt valami szépet a lélek épülésére.- Az adventi várakozás hetében nem is gondolhattunk másra, mint hogy egy gyönyörű albumot tegyünk le a karácsonyi asztalra. De hol találunk olyan anyagot, amely gazdag, és csak a miénk? A választás a Herczeg Ferenc szerkesztette hetilapra, az Uj Időkre esett. Az 1894. december 16-án indult lap kimeríthetetlen kincsesbánya, szinte sugározza a közelgő ünnep üzenetét... Az ebben megjelent írásokból állítottunk össze antológiát.- Herczeg Ferenc méltatlanul elfeledett, nagyszerű író.- Sziléziából a 18. században bevándorolt, jómódú bánáti német polgárcsaládból származott. Regényeivel, friss novelláival, a Budapesti Hírlapban megjelent cikkeivel neve országszerte ismertté vált. 1894-ben a Singer és Wolfner cég rábízta az Uj Idők szerkesztését. Ekkor kezdődött politikai karrierje a kormánypárt színeiben; 1910-ben tagjai közé választotta a Magyar Tudományos Akadémia. A szakma és a hazai közvélemény Mikszáth halála után az írófejedelmet a legkiemelkedőbb pró-UJIDOK n SZERETET KÉZFÜGáSR zaíróként tisztelte. A kék róka című vígjátéka a világsikert is meghozta számára.- Az Uj Időkről mit lehet kiemelni?- A magyar polgári középosztály meghatározó sajtóorgánuma volt. Megszólaltatta a legkiválóbb költőket, írókat és publicistákat. Itt jelent meg Mikszáthtól a Szent Péter esernyője, Jókai Mór elbeszélései, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Krúdy Gyula írásai, Szomory Dezső párizsi levelei, sőt Ady-verseket is közölt. Munkatársai a korszak szórakoztató irodalmának divatos alkotói: Csathó Kálmán, Kosáryné Réz Lola, Surányi Miklós... Kritikai tevékenysége, kiadójától függően, az általa megjelentetett kötetek népszerűsítésére korlátozódott.- Politizált a lap?- Nem. Az európai humanizmus szellemében felekezetre és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül a kulturális és nemzeti értékeket helyezte középpontjába. Döntő hatást gyakorolt a magyar keresztény középosztály kultúraképének kialakítására.- Az ötvennégy évfolyamból mi került be az antológiába?- A több mint fél évszázadot átívelő kötet a legszebb karácsonyi írásokból válogat A szeretet kézfogása címmel. Célunk az volt, hogy az ismert darabok, a klasszikusok mellett az irodalmi köztudatból kitörölt, elfeledett írók műveit is felidézzük. És ami talán a legfontosabb: általuk újraéljük gyerekkorunk varázslatos karácsonyait. Az egykori hetilap kortörténeti szempontból is egyedi, értékes képanyaga bizonyítja, hogy milyen nagy figyelmet fordítottak a szerkesztők a szövegek továbbgondolására. Kitűnő felkészültségű emberek fáradoztak azon, hogy minden szám igazi ajándék legyen. És mi most, az Uj Idők megindulásának százhuszadik évfordulóján az ajándékozó kéz melegével nyújtjuk át az olvasónak az antológiát. ■ Fenyvesi Félix Lajos Füller Tímea Egy cserép kaktusz Mindig szerette a virágokat. Kicsit szégyellte is, hogy férfiember létére percekig gyönyörködik a kirakat előtt, csodálva a színpompás szirmokat, gazdag formákat. Most is egy virágbolt előtt ácsorgóit már jó ideje, belefeledkezve a karácsonyi kaktuszok szépségébe. „Micsoda fantasztikus harmónia árad ezekből a különös teremtményekből! - gondolta. - Csak illatoznak ott a cserépben, nem érdekli őket, ki van körülöttük, jó-e vagy gonosz a világ, tiszták és boldogok, függetlenül mindentől.” Különösen egy piros kaktusz ragadta magával. Széthajtó, hamvas szirmai finoman hintáztak a légáramlatban, ahogyan nyílt-csukódott az ajtó. Mintha barátságosan integetne - meleg színével olyan volt, mint egy himbálódzó játék. Gábor mélyet sóhajtva indult tovább. Ki tudja, nem ez a kis virág volt-e az utolsó, aki idén karácsonykor kedvesen mozdul felé? Keserűen lebiggyesztette az ajkát. „Szeretet. Mi a csuda az a szeretet? Nem mi magunk képzeljük csak el, hogy valaki ad nekünk valami melegséget? Mint ez az ártatlan kaktusz a kirakatban. Hiszen egy növény nem is tud integetni... Micsoda hülyeség!” Szégyellte magát, hogy ilyen rettenetesen vágyódik az elfogadásra, a kedvességre. Még ebben a kis virágban is azt kereste, azt látta meg. Rágcsálni kezdte a szája szélét, nehogy a végén még el is bőgje magát. Mélyeket lélegzett, az mindig jót tesz, ha erőt akar venni az emberen a gyengeség. Igen, talán éppen ez lehetett az oka, hogy a világon senkinek nem kellett. Kiskorától ilyen érzékeny gyerek volt. Az apja puhánynak nevezte, és ha az ölébe akart ülni, elhajtotta: „Ugyan, fiam, egy férfi legyen kemény, micsoda anyámasszony katonája lesz így belőled!” És barackot nyomott a fejére, aztán vége is volt a hosszúra nyúlt beszélgetésnek. Az anyjának folyton dolga volt, a nagymama meg segített neki, a hat gyerek nem kevés munkával járt. Csak a nagyapa nem illett bele ebbe a folyton dologgal, tennivalóval teli, kemény világba. Ő mindig magával vitte a fiút, együtt gyalulták a fát, faragták a mintákat az ajtókra, szegeitek, kalapáltak. Gábor akármilyen ügyetlen volt is, soha nem volt útban. Ha csendesebb munkájuk adódott, nagyapa halk, motyogós hangján bibliai történeteket mesélt, vagy jézusos énekeket énekelt. Aztán egy reggel elaludt örökre. Attól kezdve Gábornak valahogy folyton csak akadályozni, ügyetlenkedni meg útban lenni sikerült. Úgy tűnt, hogy mindenhol mindenki gyorsabb, fürgébb, eszesebb, talpraésettebb, életrevalóbb, mint ő. Az iskolába, ahova igazán szeretett volna járni, helyhiány miatt nem vették fel; májusra tervezett esküvőjük előtt a menyasszonya áprilisban férjhez ment; a munkahelyen, ahová hétfőtől fölvették, a főnök sajnálkozva széttárt karral fogadta; a távirat, amelyben az apja temetéséről értesítették, valahogy elkallódott... így haragudott meg rá lassan az egész család. Vagy az egész világ? Csúszkálva haladt a hóban, mint egy rossz gyerek. Nem is igen figyelt előre, majdnem fellökte a röplapokat osztogató fiatal fiút. „Na, most jön a kedves karácsony délutáni megjegyzés: »Nem lát a szemétől, maga vén marha?«, vagy hasonló” - futott át az agyán, de a srác szélesen elmosolyodott, kezébe nyomott egy cédulát, egy pillanatra megfogta a karját, és a szemébe nézve boldog karácsonyt kívánt. Gábor döbbenettel bámult a távolodó alak után. Aztán a papirosra tévedt a tekintete. „Lássuk, micsoda kihagyhatatlan akcióra hívják még fel a figyelmemet ilyenkor!” - húzta el a száját gúnyosan. De a lap inkább hasonlított képregényhez, mint reklámhoz. Behúzódott a buszmegállóba, hogy elolvassa. Nem volt sok szöveg rajta, csupán néhány sor: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Kedves Testvérem, fontos vagy az Istennek, ha más megfeledkezne is rólad, ő számon tart téged. Kezdd el az életet vele ma!” Ennyi volt az egész, de Gábor fejében valahogy folytatódott a mondat, szinte hallotta nagyapa hangját: „Csak azt ne feledd el soha, hogy Isten szeret bennünket. Megbocsátott nekünk, így mi se tarthatunk haragot a szívünkben. Aki megbocsát, az mindig tud újat kezdeni, az hasznos a világnak, mert átáradhat rajta Isten szeretete.” Micsoda mélységesen mély, távoli emlékeket nyitott meg benne az a néhány szó a papíron! Elfelejtett, régi igazságot, amely most úgy áradt szét a lelkében, mint a világosság a sötét szobában. Hirtelen meglátta, és nagyon szégyellni kezdte a szívében lakó sok-sok haragot és keserűséget. „Istenem, vedd el tőlem mindezt!” - a kérés szinte önfeledten tört ki belőle, mintha éppen csak arra várt volna ez az évek óta feszítő indulat, hogy szabad utat kapjon. A következő gondolata már nem a múlt volt. Sarkallta valami, erősen és perzselően. Futva indult a legközelebbi telefonfülkéhez, és felhívta az anyját. „Gábor vagyok - jelentkezett be. - Boldog karácsonyt, mama!” A vonal túloldaláról mély sóhaj volt a válasz. „Köszönöm, fiam. Te vagy az egyeden, akinek eszébe jutottam” - mondta a rekedtes, öreg hang. Gábor lopva az órájára nézett: „Rögtön hat óra lesz." Gyorsan elbúcsúzott - talán még nyitva éri a virágboltot, és talán nem vették még meg azt a gyönyörű piros virágút. Anya mindig szerette a karácsonyi kaktuszt...
