Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-12-21 / 51-52. szám
24 41 2014- december 21-28. FÓKUSZ Evangélikus Élet Manapság a közgyűjteményekben, így a levéltárakban is számos családi levéltár lelhetőfel és kutatható, s egyre nagyobb az érdeklődés a magániratok mentése, gyűjtése iránt, hiszen ezekből a dokumentumokból a történelmi tények más dimenzióban ismerhetők meg. Érdemesfigyelmet fordítanunk rá, hogy tudatosan, intézményi szinten szervezetten mentsük ezeket az iratanyagokat, hiszen akár családtörténeti, akár gyülekezettörténeti szempontból érdekesek lehetnek az utókor számára. Az evangélikus gyűjtemények is őriznek értékes hagyatékokat. THESAURUS Rovatgazda: Kovács Eleonóra Naplók, magánlevelek, memoárok A naplók, a magánlevelek, az önéletrajzok és memoárok, illetve az oral history (elmesélt történelem) forrásai a személyes emlékezet dokumentumaiként sajátos módon, az egyes ember szemszögéből ábrázolnak tényeket. Azon túl, hogy belőlük információk speciális csoportja nyerhető, komoly kiegészítői és néha még értelmezői is az úgynevezett hivatalos iratokból származó adatoknak, sőt azokkal egyenértékű források. Akár családtörténet-kutatás, akár egy kisebbnagyobb közösség történetének megismerése vezérel minket, e dokumentumok kiaknázása nagy haszonnal jár számunkra, hiszen megerősíthetnek olyan adatokat, amelyek egyébként ismertek előttünk, vagy kiegészíthetik a hiányzókat. Éppen ezért megőrzésük, mentésük fontos lehet az utókor számára. Ahol a családi, rokoni kör gyűjti ezeket az iratokat, még sokáig biztosított lehet a sorsuk, veszélybe akkor kerülnek, ha már nincs, aki őrizze őket. Sok esetben nincs, aki felismerje e források értékét, így nem is gondolnak rá, hogy közgyűjteménybe juttatva érdemes lenne a megmentésük. A levéltárosok, egyházmegyei megbízottak figyelme fontos, hogy kiterjedjen ezekre az anyagokra is, de a saját történeti értékű régi, akár 19. századi családi irataik sorsát bizonytalannak érzők is gondolhatnak arra, hogy dokumentumaik őrzőhelyéül egyházunk levéltárait válasszák. A magániratok gyűjtésénél természetesen a történeti érték, az anyagban rejlő információ a kulcsszó, hiszen a levéltárak is ennek alapján veszik át a nekik felajánlott anyagokat. A személyes jellegű írásművek, a naplók a jelen frissességével, a memoárok a visszatekintő, összegző tudással, a magánlevelek a sokszor részletekbe menő, más forrásokból meg sem ismerhető adatok közlésével teszik lehetővé, hogy közelebb kerüljünk a tanulmányozandó korhoz és közeghez. Nemcsak írójuk világképe bontakozik ki előttünk, de általuk betekintést nyerhetünk egy személy és családtagjai, rokonsága, baráti köre, gyülekezete, voltaképpen teljes kapcsolati hálója életébe. Hogy mentalitásukra, szokásaikra, az élet legkülönfélébb területére vonatkozó vélekedésükre, időbeosztásukra, ízlésükre, ismeretségi körükre vagy akár ingatlanjaik beosztására vonatkozóan adatokat találjunk, ezek a legkedvezőbb források. Nyilvánvaló persze, hogy - miként a hivatalos iratok - a magániratok is egyfajta álláspontot tükröznek, s természetesen forráskritikával kell illetni ezeket is. Voltak időszakok, amelyek kifejezetten kedveztek az öndokumentálásnak. A szigorú vallásosság közegében vagy éppen a totalitárius diktatúrákban mindenfajta kiválás, az egyénnek a környezetéből való kiemelkedése, ha nem is mindig hátrányos, de jórészt szükségtelen és indokoladan volt. A történeti (vagy akár másmilyen) eseményekről alkotott egyéni vélemény, illetve értelmezés bátorítása nemcsak hogy nem volt érdeke az adott berendezkedés vezető erőinek, de gyakorta egyenesen visszaszorítandó volt. Sajnos ez néha oda vezetett, hogy voltak, akik részben vagy egészben megsemmisítették - félelemből, óvatosságból - korábban gondosan vezetett naplóikat. Más befolyásoló tényezők is hatottak azonban: a társadalom fejletlensége, az életkörülmények szűkös volta vagy a háborús időszakok is akadályt jelenthettek. A politikai fenyegetettség légköre pedig többféleképpen is hathatott: egyesek nem írtak semmit, mások a nyílt szóbeli kommunikáció hiánya miatt éppen hogy írni kényszerültek. E háttér meghatározta a szerzők viszonyát a lejegyzett dolgokhoz, és befolyásolta azt is, hogy mely témák lettek kitüntetettek a feljegyzésekben, vagy éppen melyek maradtak ki teljes egészében. Ugyanakkor jelentős napló- és emlékiratíró, illetve levelező korszakok is voltak, amelyekben rendkívüli bőséggel születtek ilyen feljegyzések. A17. századi erdélyi naplók vagy a reformkor naplói egy-egy ilyen időszak gazdag termései. Az arisztokraták naplói mellett a 19. században szerencsére igen nagy számban születtek naplók a polgárság körében is, amely e társadalmi réteg megerősödésének jele, s a társadalmi érintkezés egyik fontos területe volt a gyakori levelezés is. Érdekes példa a fentiekre az evangélikus Kánya Emíliának (1828-1905), az első magyar szerkesztőnőnek, a Családi Kör szerkesztőjének emlékirata. (Édesapja Kánya Pál a pesti evangélikus - Deák téri - gimnázium tanára, igazgatója volt.) Emília időskorában - naplói alapján - megírt memoárjának kéziratából három kötetet az Evangélikus Országos Levéltár őriz. (A negyedik az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található.) Réges-régi időkről - Egy ig, századi írónő emlékiratai címmel jelent meg a szöveg 1998- ban Fábri Anna és Kiss Bori gondozásában. Az ilyen típusú források persze nem pusztán egy család vagy rokoni kör tagjainak megismerését teszik lehetővé, hanem annak a tágabb közegnek a feltérképezését is elősegítik, amelybe egyegy család a társasági életben vagy vagyoni helyzete, esetieg vallása folytán tartozott, s megismerhetjük, hogy e közeg milyen súlyú, jelentőségű volt „Hogy a Kánya család barátainak, ismerőseinek Emília emlékiratában megörökített névsorát tanulmányozzuk, nemcsak az evangélikusság szinte önmagával is beérő társaséleti szerveződéseire figyelhetünk föl, hanem arra is, hogy a korabeli pesti értelmiségben milyen nagy súlya volt ennek a viszonylag kis létszámú felekezetnek, hogy mennyi nagynevű tudós, professzor, író, szerkesztő van közöttük, de a Hunfalvyak, Balassák, Markusovszkyak, Tavassy, Vachott, Pákh Albert és Petőfi - Emília által megemlített - nevei mellé még sok más is odakívánkozna...” - írja Fábri Anna, a Kánya-memoár egyik kiadója. Sokféle indítékuk lehet a memoárok szerzőinek, akárcsak a naplóíróknak: történetmesélés az utókor számára, tanítás, példaadás, el nem mondható negatívumok feloldása (igazságtalanságok, Kánya Emília panasz), önigazolás - vagy egyszerűen csak az írás öröme. A személyes történelem forrásai sosem csak személyes vagy családtörténeti adatok tárházaként értékelhetők, hanem azon értékük miatt, amelynek segítségével megismerhető az a miliő, amelyben az emlékező mozog. Fejtegetéseik, leírásaik révén képet kapunk az őket körülvevő szűkebbtágabb közeg értékrendjéről, viszonyairól, a legkülönfélébb kérdésekben alkotott véleményekről, s a köztörténet egy-egy szeletével is megismertet minket a szerző a szemtanú vagy a kortárs szemüvegén keresztül. ■ Kovács Eleonóra Két kultúra határán Beszélgetés Elisabetta Ricci valdens teológussal ► Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen minden évben megfordulnak ösztöndíjasok Németországból és Finnországból. De hogy Rómából?! Nagyon ritka, ezért olyan különleges, hogy az idei őszi félévben mégis a budapesti teológusok között tanul Elisabetta Ricci, aki a római Facoltá Valdese di Teológia hallgatójaként érkezett Magyarországra. Olasz nyitottsággal és hibátlan magyarsággal mesélt kétnyelvű neveltetéséről, magyarországi tapasztalatairól és jövőbeli terveiről.- Édesapád olasz, édesanyád pedig magyar származású. Elogyan találtak egymásra?- Édesapám egyszer elutazott a Balatonra, ahol édesanyáméknak nyaralójuk volt, így ismerkedtek meg egymással. Egy nyaralásból született az ő szerelmük. Miután édesapám hazatért, még sokáig leveleztek egymással, majd többször újra visszajött meglátogatni édesanyámat Magyarországra. Az esküvőt azonban már Rietiben, egy Rómától hetven kilométerre fekvő kisvárosban tartották, máig is itt élnek.- Te két kultúra gyermeke vagy. Melyik érvényesült inkább a neveltetésedben?- Mivel édesanyám magyar, és a legszorosabb kapcsolatom vele volt, ezért magyar anyanyelvűnek tartom magam. De az édesapám, nagyszüleim és a környezetemben élő többi ember mind olaszul szóltak hozzám. Talán a kétnyelvűség az oka, hogy csak későn, hároméves korom körül kezdtem el beszélni. Szerencsére azonban egyáltalán nem kevertem a nyelveket: aki magyarul szólt hozzám, annak magyarul válaszoltam, aki olaszul, annak olaszul.- Az identitásodban is megmutatkozik ez a kettősség?- Ez nagyon nehéz kérdés, mind a pozitívumait, mind a negatívumait megéltem. Egyrészről a kétnyelvűség nagy nyitottságot adott. Kisgyermekkoromtól fogva folyamatosan utaztam, mind a két kultúrát megismertem. Ugyanakkor nagyon nehéz megbirkózni vele, hogy nem tudod, hova tartozol. Nincsenek gyökereid, hanem szembesülsz vele, hogy nem vagy igazából se olasz, se magyar.- Ezt észrevették a diáktársaid is annak idején az iskolában?- Igen, lehetett érezni, és a tanárok is másképp viszonyultak hozzám, én pedig zárkózottabb lettem. Óvodába nem jártam, mert édesanyám otthon nevelt, egyből az iskola közösségébe csöppentem. Nincs testvérem sem, így a karakterem amúgy is zártabb.- Pedig mi itt az egyetemen pont úgy ismertünk meg téged, mint aki mindenkivel közvetlen és barátságos...- Igen, az olaszokról mindenkinek a nyitottság, jókedv jut eszébe, de a mi családunkban ez pont fordítva alakult: mert édesapám a visszahúzódó, édesanyám pedig a kifelé forduló.- Elogyan vezetett az utad odáig hogy a valdens teológiára jelentkezz?- A gimnázium után orvosi egyetemen tanultam tovább, ott diplomáztam, majd a háziorvosi szakirányra specializálódtam. 2011-ben végeztem, és rögtön jelentkeztem a Facoltá Valdese di Teológiára, vagyis a valdens egyetemre. 2012-ben vettek fel biblikus teológia szakra, levelező tagozatra. Nagyon keveset dolgoztam orvosként. De mivel már fizetnem kell a tanulmányaimért, ezért félállásban munkát kellett vállalnom, egy rendelőben gyerekeket oltottam be. De ezt csak az önfenntartás céljával végeztem, már a teológiának szenteltem magam. Mind a kettő teljes embert kíván, nem bírnám együtt végezni. Aki mindent akar egyszerre, annak a végén esetleg semmi sem marad...- A valdensek kisebbségben vannak a katolikus többségű Olaszországban. Kik ők, és hogyan élnek ma?- A valdenseket sokat üldözték, sokat szenvedtek, de túlélték, és később megkapták a szabadságot. Annak idején csatlakoztak a reformációhoz, leginkább a református irányzathoz állnak közel. Ma körülbelül huszonöt-harminc - ezren vannak, nagyon kicsi gyülekezeteket alkotnak. Északon, a svájci határnál vannak az igazán régi gyülekezeteik, de Olaszország egész területén élnek szórványok, melyek tagjai közül sokan valaha katolikusok voltak, olyanok, mint én.- Római katolikusként nevelkedtél?- A családomban mindenki katolikus. Ebben a közösségben nőttem fel, de hallottam Lutherről, és felfigyeltem rá. Elolvastam Roland H. Bainton Luther-életrajzát, majd pedig a reformátor A szolgai akaratról című művét. Mindkettő nagyon megfogott. A római katolikus egyházban ugyanis sok minden van, ami elvonja az ember figyelmét a lényegről, Luther azonban visszavezetett az igazi forráshoz, az evangéliumhoz. Ezt Olaszországban nagyon nehéz megtapasztalni, mert a misére járás tömegjelenség, sokszor az emberek csak azért mennek, mert elvárják tőlük. Amikor azonban Magyarországra kerültem, bekopogtam a budavári evangélikus gyülekezethez, és nagyon melegen fogadtak. Az itteni bibliaórákon és istentiszteleteken éltem át igazán, hogy közel állunk Luther tanításához. Itt valóban otthon érzem magam. Két liturgiái elem volt, ami igazán megérintett. Egyrészről a gyónási kérdéseknél éreztem, hogy a válaszainkat nagyon komolyan kell venni, felelősségünk van értük. Másrészről feltűnt, hogy bár az evangélikusok a legtöbbször nem térdelnek le, de egyszer mégis megteszik, a legszentebb pillanatban: az úrvacsoránál.- A családod, környezeted hogyan reagált, amikor megtudták, hogy protestáns egyetemen szeretnél teológiát tanulni?- Nagyon rosszul érintette őket! Senki sem valdens nálunk, sőt a felmenőim között papok és apácák is vannak... Édesanyám egyre hajtogatta: „Vannak jó katolikus egyetemek is, miért nem legalább azt választottad?!” De én nem akartam, mert a katolikus teológián sok a filozófia, a dogmatika, engem viszont inkább a biblikus tárgyak és az exegézis érdekel.- Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen is ilyen előadásokat hallgatsz?- Igen, ilyen témájú tárgyakat vettem fel, jól tudom követni az órákat. A tanárok nagyon figyelmesek, mert tudják, hogy nekem nehezebb, hiszen tizenkét iskolaévet kihagytam a magyar nyelvű oktatásból. Héberből először mindig olaszra fordítok, csak aztán magyarra.- Mi a terved, ha letelik az ösztöndíjad, és decemberben visszautazol Rómába?- Folytatom a valdens teológiát, és ha minden jól megy, akkor jövőre diplomázom. Szeretném a mesterszakot is elvégezni, utána pedig talán a lelkészi pálya felé veszem az irányt. De ez nemcsak rajtam áll, hanem a valdens közösségnek is jelölnie kell engem... ■ Kovács Barbara
