Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-12-21 / 51-52. szám
8 m 2014. december 21-28. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet ■ÜHIMI PALACKPOSTA Megszületni, karácsonykor Kinek mit jelent a születésnap? Mit ünnepiünk ilyenkor? Egyáltalán a magunk érdeme az, hogy megszületünk, hogy világra jövünk? Egyik barátom mesélte, nem érti, hogy a születésnapunkon miért mi kapunk ajándékokat. Ehhez nekünk igazából nincs is közünk - mondta -, inkább az édesanyánknak kellene adni valami szépet! Inkább neki, mert a születés az ő érdeme, nem elsősorban azé, akié a születésnap. így saját születésnapunk legalább annyira édesanyánké is, mint amennyire a miénk. Neki köszönhető ugyanis az életünk. A világrajövetel emellett hatalmas esemény az életünkben, méltón a legfontosabb. Mert nélküle semmi másról nem is tudnánk beszélni... Csoda - ekkor teremtődik számunkra meg a világ. Világra jövünk. A magyar nyelv nagyon szépen adja vissza e kifejezéssel a megszületést. És milyen mélyértelmű kép az, ha a karácsonyi történetre gondolunk, hogy Isten az emberek közé gyermekként született meg. Nemcsak úgy belépett és megjelent előttünk, felnőtt Isten Fiaként, hanem fokozatosan és lassan vette fel az emberi formát, ahogyan mi mindannyian. Tegyük most a megszületendő kis Jézus helyébe saját hitünket, és képzeletben gondoljuk el, hogyan történik ennek a hitnek a világrajövetele. Volt egy tiszta lélek, Mária. A tisztasága azért kellett, mert csak ilyen tiszta lélekben születhet meg a mi saját hitünk is. El kell takarítanunk minden nem odavaló dolgot, ami útjában áll, ki kell takarítanunk szívünket. És a tisztaság mellett ott a türelem. Tudnunk kell várni, türelmesnek lenni, amíg az angyal megjelenik. Ez a hit próbája. És a kitartás - például az, hogy keresem a hitemet, keresem, hogy mi ennek a hitnek a lényege - mind-mind a várakozás idejéhez tartozik. És aztán valahol, a titokzatosságban megtörténik... A hit megfogan. Máriának Gábriel hozza a jó hírt, az evangéliumot, hogy Istenre hagyatkozása gyümölcsöt érlelt. Ráhagyatkozunk a kegyelemre, és ő megadja. Majd a világra jön. Hitünk is gyermekként, kis Jézusként jön a világra. Erősödnie kell, táplálni kell őt, etetni, melegen tartani, vigyázni rá. És ehhez egy mindent odaadó, önmagát odaadó szűzi édesanya szükséges. Vagyis meg kell maradjon a tisztaság, meg kell maradjon a gondoskodás, szeretettel kell őt körülvenni. Hitünket gondosan ápolnunk kell, mint ahogy Mária ringatta Jézust a jászolban. Mert csak ez a gondoskodás, csak ez a szeretet növesztheti. És később csodákra lehet képes. Csodákra, hisz a hitünk Istentől ered. Végső soron tőle származik. Ezért a kis Jézust később Isten Fiának mondják majd, és hatalmas dolgokat visz végbe - az emberekért. Ennek a hitnek van most a születésnapja. Ez a karácsony. Ez a világra szóló esemény. Ösztönözzön minket e külső ünnep belső hitünk megélésére, megszületésére. Mert ebben az ünnepben eshet egybe a mi személyes hitünk Isten személyes megszületésével. ■ Mézes Zsolt László Névjegy: Mézes Zsolt László Budapesti egyetemi lelkészként, lelkigondozóként dolgozom. Végzettségeimmel a bibliodráma és pszichodráma területén is próbálom tudásomat a spirituális önismeret, az Istenhez közeledés szolgálatába állítani. 2006 óta vezetem a debreceni láthatatlan színházat (www.jelenletmuhely.hu), ahol e hivatásaimmal mások lelki és szellemi útját támogatni tudom. Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit „Jó hírt mondok, jer, halljátok...” Fiatalok találkozása az örömhírrel és az Üdvözítővel ► A Lukács evangéliumából jól ismert karácsonyi történet szerint Jézus világrajövetelének éjszakáján angyal jelent meg a közelben tanyázó pásztoroknak, és az Üdvözítő megszületéséről beszélt nekik. De nemcsak tudósította őket a jó hírről, hanem örvendezésre is hívta őket. Az ünnep sokszor felcsendülő dallama, a Mennyből jövök most hozzátok kezdetű ének (Evangélikus énekeskönyv, 150) is erre biztat bennünket. Alábbi összeállításunkban - Luther szerzeményének „jó hírt mondok, jer, halljátok” éneksorából kiindulva - az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológusotthonának néhány lakója vall arról, hogy ők mikor, kitől, hogyan hallottak a jó hírről, és mikor, minek a hatására tudatosult bennük, hogy az Ige értük is testté lett. Bősze Veronika Győrből, Mrkva Renáta a hévízgyörki, Szabó Adrienn Anita a dabas-gyóni gyülekezetből, Magyar Tamás pedig Nyíregyházáról érkezett a teológiára; Veronika, Renáta és Tamás lelkésznek készül, Adrienn hittanár szakra jár. Mivel a teológusotthonba nemcsak az intézmény hallgatói nyerhetnek felvételt, hanem más felsőoktatási intézményben tanuló, adott esetben más felekezethez tartozó diákok is, és ők is az egyetemi gyülekezet tagjai, közülük is megszólaltatunk egy metodista fiatalembert. A miskolci születésű, de most Szegedre hazajáró Sztupkai Marcell az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, filmelmélet és filmtörténet szakirányon tanul.- Mikor, kitől hallottatok először az örömhírről? Adrienn: Elevenen élnek még bennem az emlékek ezzel kapcsolatban. Eszembe jut, amikor édesanyám és édesapám imádkozni tanított. Amikor óvodában mindig énekeltünk, és eszembe jutnak az első hittanórákon átélt érzések. Valami új, ami nagyon jó, és sokat szeretnék még róla tudni - erre gondoltam először. Renáta: Én is még egészen kicsi koromban hallottam először az örömhírt. Családunkat és a neveltetésemet a keresztény szellemiség jellemezte. A gyülekezetben való aktív jelenlét természetes része volt az életemnek. Veronika: Összesen tizenhárom évet jártam egy evangélikus intézménybe, méghozzá a győri Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központba. így már elsős koromtól kezdve folyamatosan hallottam az örömhírről. Akkor még játékos módon tanultunk Istenről, Jákobról, Noéról, Jézusról és a tanítványokról. Az első emlékem az, amikor első osztályos korunkban Saci néni, a hitoktatónk egy tükörírással írt mondatot mutatott a hittankönyvünkben. Nagy kíváncsisággal néztük, hogy mi is lehet az a rejtélyes, számunkra olvashatatlan írás. Aztán Saci néni az óra vége felé körbement egy tükörrel, az írás fölé tartotta, és így el tudtuk olvasni. Az igére már nem emlékszem, és arra sem, hogy az Ó- vagy az Újszövetségből való volt-e, de arra igen, hogy ez akkor, hétévesként milyen felemelő és örömteli érzés volt! Tamás: Tizennégy éves koromban kezdtem el konfirmációi órára • járni. Kiskoromban egy-két évig jártam ugyan hittanra, de mivel nem egyházi volt a sulim, ez abbamaradt. Aztán az Emmaus gyülekezetbe kezdtem járni Nyíregyházán, közel az otthonomhoz. Bozorády Zoli bácsi volt a lelkész, akitől először hallottam Jézusról. Akkor még nem tudtam hová tenni sok dolgot a hitemmel kapcsolatban, viszont rengeteget köszönhetek neki - nem mellesleg abban is része volt, hogy most a teológián vagyok. Marcell: Lelkészcsaládba születtem, és a szüleim kezdetektől fogva a Biblia szerint nevelték a testvéreimet és engem. így előfordult, hogy a vasárnapi gyermekórákon már többszörösen ismert evangéliumi történetekkel találkoztam. Emlékszem azonban arra a délutánra, amikor óvodásként olyan pillanatok voltak, amik elindítottak bennem valamit, és rádöbbentettek erre! És ezt megerősítette bennem az akkor útravalóként kapott igém, amely életem vezérigéjévé vált: „Légy hű mindhalálig apától az első gyermekéneket megtanultuk: „A szívem örömmel van tele, mert Jézus a legjobb barát...”-Mikor döbbentetek rá arra, hogy az Ige személy szerint értetek is testté lett, hogy Jézus értetek is megszületett, és a ti bűneitekért is vállalta a keresztet? Veronika: Az iskolában minden hetedikes tanuló konfirmációs oktatáson vesz részt, majd az oktatás után tavasszal közösen konfirmációs vizsgát tesz az udvarban lévő Öregtemplomban. Mint az összes evangélikus osztálytársam, én is minden pénteken ott voltam a délutáni konfirmandusoktatáson. Aztán a vizsga is simán lezajlott. Ezek után elkövetkezett az első úrvacsoravétel napja, és az azt követő áldásé. Ott térdeltünk az oltár körül, szép fehér egyenruhánkban a körgallérral. A lelkész pedig mindegyikünk előtt megállt, és elmondott mindegyikünknek külön-külön egy személyes igét, miközben kezeit a fejünkre tette. Az én személyes igém így hangzott: „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el..!’ (Jn 6,37) Adrienn: Számomra is a konfirmáció volt ez az esemény. Ahogy álltunk az oltárnál, együtt a társaimmal. Majd a személyes áldás. Mindenkinek. Egyenként. Az úrvacsoravétel. Ezek mind-mind és neked adom az élet koronáját’.’ (Jel 2,10) Tamás: Gyülekezetünkben az a szokás, hogy minden évben advent negyedik vasárnapján előadnak a kicsik, a serdülők és az ifik egy-egy karácsonyi történetet. Mindig nagyon megindítónak találtam ezeket, legfőképpen a kicsi gyermekekét. Valahogy sugárzott róluk az ártatlanság, szelídség, alázat, amely Jézusban is megvolt. Ennek hatására döbbentem rá, hogy ő értem is eljött, és nem élhetek nélküle. Renáta: Nekem mindez a felnőtté válásom részévé lett. Számomra nem okozott megdöbbentő és „páli fordulatot”, hiszen végig jelen volt az örömhír az életemben. Inkább egyre többet értettem meg és fogtam fel belőle. Fokozatosan, szépen lassan. Egy konkrét eseményhez és időponthoz éppen ezért nem tudom kötni. De mindenképpen kellett hozzá a megértés, amikor az ige már nem „csak” egy történetet jelentett, hanem az én életem megváltásáért is megszületett a Megváltó, és vállalta bűneimért a kereszthalált. Ennek felismerését talán a konfirmációmat megelőző időszakhoz kötöm. Marcell: 2009 nyarán az országos metodista ifjúsági csendesnapokra - mivel túl fiatalnak éreztem magamat - csak betekingetni mentem. A középiskola előtt álltam; kérdésekkel, aggályokkal érkeztem meg. Az istentiszteleteken kívül csupán néhány programon vettem részt. Az egymásra épülő igehirdetések nyomán azonban valami egyre inkább kezdett megfogalmazódni bennem. Majd az utolsó esti alkalom végén lehetőséget kaptunk, hogy terheinket letéve áldást kérjünk az adott problémáink megoldására, az életünkre, az új életünkre. Ebben az áldásban szívemet kitárva fogadtam be Krisztust, elfogadva azt a hatalmas kegyelmet, amelyet az ő kereszthalálában én is megkaphattam.-Hogyan, miben változtatott meg ez a felismerés benneteket? Veronika: Szerintem erre a kérdésre elég, ha annyit válaszolok, hogy jelenleg az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakos hallgatója vagyok, immáron negyedik éve. Tanulmányaim befejezése után szociálisan hátrányos helyzetű gyermekekkel szeretnék foglalkozni. Tamás: Ami korábban talán csak nemes, tiszta, elgondolkodtató dolognak tűnt, mostanra, azt lehet mondani, az ember életének szerves részévé válik. Nem elegendő, hogy csak karácsonykor forduljunk oda az emberekhez, ekkor legyünk kedvesebbek. De fontos - talán a legfontosabb -, hogy ezt átmentsük mindennapjainkba. Adrienn: Az ember megtapasztalja, hogy milyen jó érzés, ha van valaki, aki félt, óv, szeret, nem mond le rólad semmilyen körülmény között. Akihez bármikor fordulhatsz, érjen akár öröm vagy bánat az életedben, akármi legyen, ő mindig ott van. Ez az érzés boldogsággal és biztonsággal tölt el. Szeretném, ha mindezt minél több emberhez el tudnám jutatni! Ezért is nagyon fontos ez nekem. Ennek az elhívásnak a hatására érettségi után az Evangélikus Hittudományi Egyetem hallgatója lettem. Az egyetem elvégzése után az én Uramnak - méltatlanul bár, de - elhívott szolgája szeretnék lenni. Jelenleg az érdeklődésem az ifjúság nevelésére és a szenvedélybetegek lelkigondozására irányul. A jövőben ezzel is szeretnék mélyebben foglalkozni. Marcell: Az imádságaim mélyebbek lettek. Máshogy kezdtem a világot szemlélni, és ma már nagyon sok esetben Istent és az ő csodáit látom meg. Igyekszem mindenkor örülni. A hit, hogy az Úrnak terve van velem, és gondoskodik rólam, biztonságot ad bizonytalan élethelyzeteimben. Mert ahogyan ígérte:„...íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Mt 28,20b) Renáta: A gyülekezettel való szoros kapcsolat révén életem természetes velejárójaként tekintek a Krisztusban való hitemre. Személyiségem részévé vált, és beépült az életem minden zugába ez a talán felfoghatatlan tette az Istennek. A hitem ezáltal megerősödött, bár akkor is kisebb, mint egy mustármag. A kapaszkodást és a biztonságot jelenti számomra, hogy van egy Megváltóm, aki nem hagy elveszni, hanem az örök élet reménységét nyújtja számomra. Minden napon hálás lehetek ezért a nagy kegyelméért Istennek, mert elküldte az ő egyszülött Fiát értem, ahogy mindenki másért is. ■ V.J.
