Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-12-21 / 51-52. szám

8 m 2014. december 21-28. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet ■ÜHIMI PALACKPOSTA Megszületni, karácsonykor Kinek mit jelent a születésnap? Mit ünnepiünk ilyenkor? Egyáltalán a magunk érdeme az, hogy megszületünk, hogy világra jövünk? Egyik barátom mesélte, nem érti, hogy a szü­letésnapunkon miért mi kapunk ajándékokat. Ehhez nekünk igazából nincs is közünk - mondta -, inkább az édesanyánknak kellene ad­ni valami szépet! Inkább neki, mert a születés az ő érdeme, nem elsősorban azé, akié a szü­letésnap. így saját születésnapunk legalább annyira édesanyánké is, mint amennyire a miénk. Neki köszönhető ugyanis az életünk. A világrajövetel emellett hatalmas ese­mény az életünkben, méltón a legfontosabb. Mert nélküle semmi másról nem is tudnánk beszélni... Csoda - ekkor teremtődik szá­munkra meg a világ. Világra jövünk. A magyar nyelv nagyon szépen adja vissza e kifejezés­sel a megszületést. És milyen mélyértelmű kép az, ha a karácso­nyi történetre gondolunk, hogy Isten az embe­rek közé gyermekként született meg. Nemcsak úgy belépett és megjelent előttünk, felnőtt Isten Fiaként, hanem fokozatosan és lassan vette fel az emberi formát, ahogyan mi mindannyian. Tegyük most a megszületendő kis Jézus helyébe saját hitünket, és képzeletben gondol­juk el, hogyan történik ennek a hitnek a világ­rajövetele. Volt egy tiszta lélek, Mária. A tisztasága azért kellett, mert csak ilyen tiszta lélekben szület­het meg a mi saját hitünk is. El kell takarítanunk minden nem odavaló dolgot, ami útjában áll, ki kell takarítanunk szívünket. És a tisztaság mellett ott a türelem. Tudnunk kell várni, tü­relmesnek lenni, amíg az angyal megjelenik. Ez a hit próbája. És a kitartás - például az, hogy keresem a hitemet, keresem, hogy mi ennek a hitnek a lényege - mind-mind a várakozás ide­jéhez tartozik. És aztán valahol, a titokzatos­ságban megtörténik... A hit megfogan. Máriának Gábriel hozza a jó hírt, az evan­géliumot, hogy Istenre hagyatkozása gyümöl­csöt érlelt. Ráhagyatkozunk a kegyelemre, és ő megadja. Majd a világra jön. Hitünk is gyer­mekként, kis Jézusként jön a világra. Erősöd­nie kell, táplálni kell őt, etetni, melegen tarta­ni, vigyázni rá. És ehhez egy mindent odaadó, önmagát odaadó szűzi édesanya szükséges. Vagyis meg kell maradjon a tisztaság, meg kell maradjon a gondoskodás, szeretettel kell őt kö­rülvenni. Hitünket gondosan ápolnunk kell, mint ahogy Mária ringatta Jézust a jászolban. Mert csak ez a gondoskodás, csak ez a szeretet nö­vesztheti. És később csodákra lehet képes. Csodákra, hisz a hitünk Istentől ered. Végső so­ron tőle származik. Ezért a kis Jézust később Isten Fiának mondják majd, és hatalmas dol­gokat visz végbe - az emberekért. Ennek a hitnek van most a születésnapja. Ez a karácsony. Ez a világra szóló esemény. Ösz­tönözzön minket e külső ünnep belső hitünk megélésére, megszületésére. Mert ebben az ün­nepben eshet egybe a mi személyes hitünk Is­ten személyes megszületésével. ■ Mézes Zsolt László Névjegy: Mézes Zsolt László Budapesti egyetemi lelkészként, lelkigon­dozóként dolgozom. Végzettségeimmel a bibliodráma és pszichodráma területén is próbálom tudásomat a spirituális önisme­ret, az Istenhez közeledés szolgálatába ál­lítani. 2006 óta vezetem a debreceni látha­tatlan színházat (www.jelenletmuhely.hu), ahol e hivatásaimmal mások lelki és szel­lemi útját támogatni tudom. Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit „Jó hírt mondok, jer, halljátok...” Fiatalok találkozása az örömhírrel és az Üdvözítővel ► A Lukács evangéliumából jól ismert karácsonyi történet szerint Jézus világrajövetelének éjszaká­ján angyal jelent meg a közelben tanyázó pásztoroknak, és az Üdvözítő megszületéséről beszélt ne­kik. De nemcsak tudósította őket a jó hírről, hanem örvendezésre is hívta őket. Az ünnep sokszor felcsendülő dallama, a Mennyből jövök most hozzátok kezdetű ének (Evangélikus énekeskönyv, 150) is erre biztat bennünket. Alábbi összeállításunkban - Luther szerzeményének „jó hírt mondok, jer, halljátok” éneksorából kiindulva - az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológusotthonának né­hány lakója vall arról, hogy ők mikor, kitől, hogyan hallottak a jó hírről, és mikor, minek a hatásá­ra tudatosult bennük, hogy az Ige értük is testté lett. Bősze Veronika Győrből, Mrkva Renáta a hévízgyörki, Szabó Ad­rienn Anita a dabas-gyóni gyüle­kezetből, Magyar Tamás pedig Nyíregyházáról érkezett a teológi­ára; Veronika, Renáta és Tamás lel­késznek készül, Adrienn hittanár szakra jár. Mivel a teológusotthon­ba nemcsak az intézmény hallga­tói nyerhetnek felvételt, hanem más felsőoktatási intézményben tanuló, adott esetben más feleke­­zethez tartozó diákok is, és ők is az egyetemi gyülekezet tagjai, közü­lük is megszólaltatunk egy meto­dista fiatalembert. A miskolci szü­letésű, de most Szegedre hazajáró Sztupkai Marcell az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettu­dományi Karán, filmelmélet és filmtörténet szakirányon tanul.- Mikor, kitől hallottatok először az örömhírről? Adrienn: Elevenen élnek még bennem az emlékek ezzel kap­csolatban. Eszembe jut, amikor édesanyám és édesapám imád­kozni tanított. Amikor óvodában mindig énekeltünk, és eszembe jutnak az első hittanórákon átélt érzések. Valami új, ami nagyon jó, és sokat szeretnék még róla tudni - erre gondoltam először. Renáta: Én is még egészen ki­csi koromban hallottam először az örömhírt. Családunkat és a nevel­tetésemet a keresztény szellemiség jellemezte. A gyülekezetben való aktív jelenlét természetes része volt az életemnek. Veronika: Összesen tizenhá­rom évet jártam egy evangélikus intézménybe, méghozzá a győri Péterfy Sándor Evangélikus Okta­tási Központba. így már elsős ko­romtól kezdve folyamatosan hal­lottam az örömhírről. Akkor még játékos módon tanultunk Istenről, Jákobról, Noéról, Jézusról és a ta­nítványokról. Az első emlékem az, amikor el­ső osztályos korunkban Saci néni, a hitoktatónk egy tükörírással írt mondatot mutatott a hittanköny­vünkben. Nagy kíváncsisággal néz­tük, hogy mi is lehet az a rejtélyes, számunkra olvashatatlan írás. Az­tán Saci néni az óra vége felé kör­bement egy tükörrel, az írás fölé tartotta, és így el tudtuk olvasni. Az igére már nem emlékszem, és ar­ra sem, hogy az Ó- vagy az Újszö­vetségből való volt-e, de arra igen, hogy ez akkor, hétévesként milyen felemelő és örömteli érzés volt! Tamás: Tizennégy éves korom­ban kezdtem el konfirmációi órára • járni. Kiskoromban egy-két évig jártam ugyan hittanra, de mivel nem egyházi volt a sulim, ez abba­maradt. Aztán az Emmaus gyüleke­zetbe kezdtem járni Nyíregyházán, közel az otthonomhoz. Bozorády Zoli bácsi volt a lelkész, akitől elő­ször hallottam Jézusról. Akkor még nem tudtam hová tenni sok dolgot a hitemmel kapcsolatban, viszont rengeteget köszönhetek neki - nem mellesleg abban is része volt, hogy most a teológián vagyok. Marcell: Lelkészcsaládba szü­lettem, és a szüleim kezdetektől fogva a Biblia szerint nevelték a testvéreimet és engem. így előfor­dult, hogy a vasárnapi gyermek­órákon már többszörösen ismert evangéliumi történetekkel talál­koztam. Emlékszem azonban ar­ra a délutánra, amikor óvodásként olyan pillanatok voltak, amik elin­dítottak bennem valamit, és rádöb­bentettek erre! És ezt megerősítet­te bennem az akkor útravalóként kapott igém, amely életem vezér­igéjévé vált: „Légy hű mindhalálig apától az első gyermekéneket meg­tanultuk: „A szívem örömmel van tele, mert Jézus a legjobb barát...”-Mikor döbbentetek rá arra, hogy az Ige személy szerint értetek is testté lett, hogy Jézus értetek is megszületett, és a ti bűneitekért is vállalta a keresztet? Veronika: Az iskolában minden hetedikes tanuló konfirmációs ok­tatáson vesz részt, majd az okta­tás után tavasszal közösen konfir­mációs vizsgát tesz az udvarban lé­vő Öregtemplomban. Mint az összes evangélikus osztálytársam, én is minden pénteken ott voltam a délutáni konfirmandusoktatáson. Aztán a vizsga is simán lezajlott. Ezek után elkövetkezett az első úrvacsoravétel napja, és az azt követő áldásé. Ott térdeltünk az ol­tár körül, szép fehér egyenru­hánkban a körgallérral. A lelkész pedig mindegyikünk előtt megállt, és elmondott mindegyikünknek külön-külön egy személyes igét, miközben kezeit a fejünkre tette. Az én személyes igém így hang­zott: „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhoz­­zám jön, azt én nem küldöm el..!’ (Jn 6,37) Adrienn: Számomra is a konfir­máció volt ez az esemény. Ahogy álltunk az oltárnál, együtt a társa­immal. Majd a személyes áldás. Mindenkinek. Egyenként. Az úr­vacsoravétel. Ezek mind-mind és neked adom az élet koronáját’.’ (Jel 2,10) Tamás: Gyülekezetünkben az a szokás, hogy minden évben advent negyedik vasárnapján előadnak a kicsik, a serdülők és az ifik egy-egy karácsonyi történetet. Mindig na­gyon megindítónak találtam eze­ket, legfőképpen a kicsi gyermeke­két. Valahogy sugárzott róluk az ártatlanság, szelídség, alázat, amely Jézusban is megvolt. Ennek hatá­sára döbbentem rá, hogy ő értem is eljött, és nem élhetek nélküle. Renáta: Nekem mindez a fel­nőtté válásom részévé lett. Szá­momra nem okozott megdöb­bentő és „páli fordulatot”, hiszen végig jelen volt az örömhír az életemben. Inkább egyre többet értettem meg és fogtam fel belő­le. Fokozatosan, szépen lassan. Egy konkrét eseményhez és idő­ponthoz éppen ezért nem tudom kötni. De mindenképpen kellett hozzá a megértés, amikor az ige már nem „csak” egy történetet je­lentett, hanem az én életem meg­váltásáért is megszületett a Meg­váltó, és vállalta bűneimért a ke­reszthalált. Ennek felismerését talán a konfirmációmat megelőző időszakhoz kötöm. Marcell: 2009 nyarán az orszá­gos metodista ifjúsági csendes­napokra - mivel túl fiatalnak érez­tem magamat - csak betekinget­ni mentem. A középiskola előtt áll­tam; kérdésekkel, aggályokkal ér­keztem meg. Az istentiszteleteken kívül csupán néhány programon vettem részt. Az egymásra épülő igehirdetések nyomán azonban valami egyre inkább kezdett meg­fogalmazódni bennem. Majd az utolsó esti alkalom végén lehető­séget kaptunk, hogy terheinket letéve áldást kérjünk az adott problémáink megoldására, az éle­tünkre, az új életünkre. Ebben az áldásban szívemet kitárva fogad­tam be Krisztust, elfogadva azt a hatalmas kegyelmet, amelyet az ő kereszthalálában én is megkaphat­tam.-Hogyan, miben változtatott meg ez a felismerés benneteket? Veronika: Szerintem erre a kérdésre elég, ha annyit válaszolok, hogy jelenleg az Evangélikus Hit­­tudományi Egyetem teológus-lel­kész szakos hallgatója vagyok, im­máron negyedik éve. Tanulmá­nyaim befejezése után szociáli­san hátrányos helyzetű gyerme­kekkel szeretnék foglalkozni. Tamás: Ami korábban talán csak nemes, tiszta, elgondolkod­tató dolognak tűnt, mostanra, azt lehet mondani, az ember életének szerves részévé válik. Nem elegen­dő, hogy csak karácsonykor for­duljunk oda az emberekhez, ekkor legyünk kedvesebbek. De fontos - talán a legfontosabb -, hogy ezt át­mentsük mindennapjainkba. Adrienn: Az ember megtapasz­talja, hogy milyen jó érzés, ha van valaki, aki félt, óv, szeret, nem mond le rólad semmilyen körül­mény között. Akihez bármikor fordulhatsz, érjen akár öröm vagy bánat az életedben, akármi le­gyen, ő mindig ott van. Ez az ér­zés boldogsággal és biztonsággal tölt el. Szeretném, ha mindezt minél több emberhez el tudnám jutatni! Ezért is nagyon fontos ez nekem. Ennek az elhívásnak a hatására érettségi után az Evangélikus Hit­­tudományi Egyetem hallgatója lettem. Az egyetem elvégzése után az én Uramnak - méltatlanul bár, de - elhívott szolgája szeretnék lenni. Jelenleg az érdeklődésem az ifjúság nevelésére és a szenve­délybetegek lelkigondozására irá­nyul. A jövőben ezzel is szeretnék mélyebben foglalkozni. Marcell: Az imádságaim mé­lyebbek lettek. Máshogy kezdtem a világot szemlélni, és ma már nagyon sok esetben Istent és az ő csodáit látom meg. Igyekszem mindenkor örülni. A hit, hogy az Úrnak terve van velem, és gondos­kodik rólam, biztonságot ad bi­zonytalan élethelyzeteimben. Mert ahogyan ígérte:„...íme, én veletek vagyok minden napon a világ vé­­gezetéig." (Mt 28,20b) Renáta: A gyülekezettel való szoros kapcsolat révén életem ter­mészetes velejárójaként tekintek a Krisztusban való hitemre. Sze­mélyiségem részévé vált, és beépült az életem minden zugába ez a ta­lán felfoghatatlan tette az Istennek. A hitem ezáltal megerősödött, bár akkor is kisebb, mint egy mus­tármag. A kapaszkodást és a biz­tonságot jelenti számomra, hogy van egy Megváltóm, aki nem hagy elveszni, hanem az örök élet re­ménységét nyújtja számomra. Minden napon hálás lehetek ezért a nagy kegyelméért Istennek, mert elküldte az ő egyszülött Fiát értem, ahogy mindenki másért is. ■ V.J.

Next

/
Oldalképek
Tartalom