Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-12-21 / 51-52. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2014. december 21-28. » 9 Mindenki, senki, sokan, néhányan? Egyházak az állambiztonság célkeresztjében - reflexió egy olvasói levélre ■ Mirák Katalin Bár mást is joggal kiemelhetnék az Evangélikus Élet november 30-i, tartalmas számából, a legizgalmasabb írás számomra Ittzés Szilvia olvasói levele volt (Minden lelkésznek volt kapcsolata a Stasival?, 15. o.). A szerző probléma- és kérdésfelvetései további disputát generálhatnak, de akár egy széles körű konferencia is szerveződhetne köréjük, néhány gondolata pedig - tényfeltáróként - engem különösen is reflektálásra késztet. Először is ismét egy írás, amely felhívja a figyelmet Joachim Gauck könyvére. Az evangélikus lelkész, jelenlegi német államfő korábban az egykori keletnémet állambiztonság, a Stasi iratainak kezeléséért felelős különmegbízott és az e célra felállított intézmény (a köznyelvben az ő nevével emlegetett, úgynevezett „Gauck-intézet”) vezetője volt. Visszaemlékezése idén június óta magyarul is olvasható Nyári fagyok - őszi kikelet címmel. A kötetet számos szakmai kézbe eljuttattam, köztük az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára igazgatójának és munkatársainak, de kaptak belőle a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagjai is. Bevallom, nem kis evangélikus büszkeséggel adtam át a címzetteknek a Luther Kiadó kiadványát - és azzal a tanáros intéssel, hogy bizony „kötelező olvasmány”. A szorosan vett történészszakma számára kétségtelenül az, hiszen mind a keletnémet állambiztonság működéséről, mind a valaha szigorúan titkos belügyi iratanyag 1989 utáni „utókezelésének” németországi módjáról, de a folyamat társadalmi hatásairól is fontos tényeket és ismereteket közöl. E helyen azonban sietek hozzátenni, hogy az olvasmányos és közérthető stílusban megírt könyv mindenki számára jó szívvel „ajánlott irodalom”. Aki élt a hazai kommunizmus és szocializmus idején, és járt a két német államban, annak azért, aki nem, annak azért. A keletnémet kommunizmus Gauck-féle látlelete a magyar olvasót, különösen is az evangélikus egyháztagot - szakmait és laikust egyaránt - folyamatos összehasonlításra, ön- és egyházvizsgálatra készteti. (Közben persze állandóan kísért a „szomszéd fűje mindig zöldebb” csalóka kesergése is.) Miért vált „erős várrá” az evangélikus egyház az NDK-ban? Hogyan maradhatott a Kádár-kori magyarországinál keményebb diktatúrában is számottevő tényező, amellyel a politikai vezetésnek folyamatosan számolnia kellett? Miért tudott náluk erős fraternitás működni a lelkészi karban? Miért volt egyértelmű és hatékony az egyházvezetői fellépés az állambiztonsági akciókkal, például a lelkészeket célzó beszervezési kísérletekkel szemben? Mely buktatói voltak és eredményei születtek az ottani irat- és tényfeltárásnak? Milyen társadalmi visszhangot váltott ki a német társadalomban a titkos belügyi iratanyag nyilvánosságra kerülése? Ez itt csak a kérdésfelvetések helye, a - németországi - válaszok Gaucknál elolvashatok. A kommunista pártállam az „egyházi reakció” ellen Az olvasói levél megerősített abban a hitemben, hogy a téma nemcsak egy - bennfentes, a témát megszállottan kutató - szűk szakmai kör számára fontos, hanem szélesebb érdeklődésre is számot tart. A figyelmes olvasó pedig jó eséllyel fedezi fel az ellentmondásokat. Gauck könyve a diktatúrában is megőrizhető tisztánlátás és az elhatárolódás lehetőségét írja le életpéldák során keresztül. A leomló berlini falra emlékező német lelkész, Michael Pflug ellenben - saját élettapasztalatként - így fogalmaz: „...minden lelkésznek volt kapcsolata a Stasival.” Az Ittzés Szilvia által felvetett ellentmondás azonban a kötet és az idézett félmondat között, úgy sejtem, látszólagos. Inkább jellegzetes fogalomzavar, illetve bizonytalanság áll a hátterében, amelyet azonban mindenképp érdemes tisztázni, mert saját házunk táját is érinti. A volt szocialista tábor országaiban az egyházpolitika irányítása lényegében azonos elvek alapján és hasonló intézményi keretek között folyt. így a hazai kommunista pártvezetés is moszkvai intenciók alapján alakította ki egyházpolitikáját, és a végrehajtását alapvetően két szerv végezte. Egy hivatal, amelyet hivatalosan deklarált funkciója szerint az egyházakkal való kapcsolattartás és ügyintézés céljával állítottak fel; és egy, a belügy(minisztérium) szervezetén belüli, a belső elhárítás egyházi vonalán dolgozó egység. Utóbbi feladata az volt, hogy elhárítsa az egyházi reakciónak „a demokratikus államrend elleni” támadásait. Mindkettő a vezető pártszervek (pártkongresszus, Központi Bizottság, Politikai Bizottság) által meghatározott irányelvek végrehajtásán fáradozott, természetesen a maga személyi állományával és eszköztárával. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) hivatalos és nyílt (azaz köztudott, közismert) kapcsolatban állt a lelkészekkel, egyházvezetőkkel. Ez a fajta kapcsolattartás és -építés olykor a média bevonásával folyt, kiváló propagandafogásként közvetítve a közvélemény számára állam és egyház jó viszonyát a szocializmusban. A Belügyminisztérium állambiztonsági részlege - Magyarországon a BM III/III. Belsőreakció-elhárító Csoportfőnökség különböző osztályai és alosztályai — ugyancsak az egyházpolitikai célok gyakorlati megvalósításán dolgozott a maga módszereivel, eszköztárával és titkos kapcsolatrendszerével. (Ha a hálózati szerepvállalás súlyáról gondolkodunk, fontos ismerni azt a tényt, hogy a politikai rendőrség működését szabályozó belügyminiszteri rendeletek, utasítások stb. és az állambiztonsági oktatóanyagok is minden állambiztonsági eszköz közül, beleértve a legmodernebb technikákat is, a leghatékonyabbnak a titkos segítők összességeként definiált ügynökhálózatot nevezik meg!) „Világosság” az egyházügyi hivatalban A kétfajta - nyílt vagy titkos - kapcsolat közti különbség az ÁEH, illetve a volt állambiztonsági szervek iratai alapján ma már világosan látszik, s ezért nekünk is különbséget kell tudnunk tenni köztük. A köznyelv általában a lelkészek „állami szervekkel való kapcsolatáról” beszél, az is fontos azonban, hogy adott esetben épp melyik állami szervről van szó. A lelkészi kar nagy része szolgálata során - kötelező behívásra, kényszerűen vagy önként, egyszer, néha vagy rendszeresen, de - megfordult az ÁEH budapesti épületében vagy a hivatal megyei képviselőjénél. Ezek az utak a visszaemlékezések szerint sokszor a család otthon maradó tagjaiban, a gyülekezeti tagokban, a munkatársakban is szorongást és aggodalmat váltottak ki, mivel nagyjából (nagyjából!) tudták, hogy az apa, a lelkész úr hová, kikhez megy. Egészen másfajta kapcsolatot jelentett, ha a - belügy hálózati nyilvántartásában fedőnévvel is szereplő - lelkész adott esetben a lelkészi munkaközösség ülésének szünetében, félreeső folyosószegletbe húzódva telefonált a Belügyminisztérium hivatásos dolgozójának - a tartótisztjének - azzal, hogy most sajnos nem tud elmenni a megbeszélt találkozóra, mert hivatalos elfoglaltságáról nem tud feltűnés nélkül távozni, de a legközelebbi megbeszélt időpontban ott lesz a szokott helyen. A helyzet azonban korántsem ilyen fekete-fehér. A „csak” az ÁEH- ba bejárkálók olykor többet árthattak személyeknek, de hosszú távon az egyház ügyének is, mint a titkos kapcsolatba esetleg zsarolással, terhelő adatok birtokában belekényszerített vagy önös érdekből, ám felszínesen együttműködő ügynökök. Tovább bonyolítja a tisztánlátásunkat az a ma már dokumentálható tény, hogy a magyar hírszerzés 1968 végétől három évig titkos állambiztonsági egységet működtetett az ÁEH-ban. A hivatalba - mint úgynevezett fedőszervbe - telepített, „Világosság” fedőnevű belső hírszerző rezidentúra tagjai közül többen az egység (vélhetően 1976-ban történt végleges) felszámolása után is ott maradtak az ÁEH-ban. (Mint például a komoly belügyes előélettel bíró dr. Pozsonyi László rendőr főhadnagy, hírszerző tiszt, akire a Protestáns Főosztály nemzetközi ügyekkel foglalkozó előadójaként, majd vezetőjeként az idősebb lelkésznemzedékek még jól emlékezhetnek.) Ők mint a hivatal dolgozói intézték tovább az egyházi ügyeket, tárgyaltak a lelkészekkel, vagy a keletberlini Michael Pflug által is említetthez hasonló alkalmakat tartottak: „Évente meg kellett jelennünk a kerületi hatóságoknál, ahol nagyon kedvesen érdeklődtek a gyülekezeti élet felől.” E szituáció felidézett elemei - például a helyszín (kerületi hatóság) a ritka rendszeresség (évente) és a hatóság formális, nagyon általános érdeklődési területe (a gyülekezeti élet) - a keletnémet egyházügyi hivatallal való találkozást valószínűsítik. A részletek inkább a nyílt kapcsolatot írják le, mintsem az egészen más jellegzetességekkel bíró titkos állambiztonsági viszonyt. A német lelkész maga is jelzi, hogy ez nem „olyan" azaz a társadalom által leginkább elítélt beépítettség volt. Előbb egy diakónus kollégája valóban „klasszikus” ügynökpályáját ismerteti igen érzékletesen, s csak ezek után írja: „Ha nem is ilyen formában, de minden lelkésznek volt kapcsolata a Stasival.” Ily módon, bár a minden lelkész esetében fennállt Stasi-kapcsolatra utaló sommás félmondat szerencsétlenül megfogalmazott, felületes általánosításnak tűnik, mégis helytálló. A teljes mondat ugyanis pontosan azt a kettősséget írja le, amely az egyházügyi hivatal és a belügy egyidejű jelenlétét jelentette az egyházi életben, s amely Magyarországon is nagyon hasonlóan folyt. (Például a fentebb említett „Világosság” rezidentúra révén.) Mivel azonban az egykori keletnémet állambiztonsági gyakorlatról itthon igen keveset tudunk, érdemes lenne minderről a lelkészt magát külön is meginterjúvolni. Tisztábban látni, mint a kortársak Egyházügyi hivatal vagy belügy, egymással is rivalizáló állami szervek, nyílt vagy titkos kapcsolat? Lehetséges, hogy e területek határai csak ma, a történeti kutatások révén láthatók a korábbinál világosabban. Az egykori NDK-ban szolgáló lelkészben azonban máig élénken megmaradt az évtizedeken át tartó nyomasztó tapasztalat, amely idővel meghatározó élményévé vált, az tudniillik, hogy az állam, a párt és ezek képviselői mindig és mindenhol jelen voltak egyháza s így a saját életében is. A kommunista diktatúrák elmúltával nekünk megadatott, hogy tisztábban lássuk azt is, ami a kortársak előtt esetleg „tükör által” volt homályos. A németországi múltkutatás, amely a második világháború után különösen érzékenyen közelít a közösség egészét elítélő „kollektív bűnösség” kérdéséhez, számunkra - esetleges ellentmondásaival együtt is - tanulságos minta lehet. A szerző történész, a Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságának tagja
