Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-02 / 44. szám
io •« 2014. november 2. FÓKUSZ Evangélikus Élet Az esti kérdés Babits Mihály: Esti kérdés Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden fűszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyű, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepett tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyújtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Ríván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze múltba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a múltak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny fűszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő? ■ Pátkai Róbert Meglepő, de így van: az életről gondolkozó ember mindig a halálba ütközik bele. Idősebb korban ez természetes. Ha előbb nem, a hatvanadik életéven felül szinte váratlanul, hirtelen zuhan az egyéni látóhatárra a halál tudata. A távoli fogalomból személyes, érintésközeibe jött valóság lesz. Fiatalabb korban a halál gondolata mintegy a magasban lebeg, távoli felhőként, amely alatt élünk. A felhő aztán az emberélet harmadik harmadában valamikor leszáll. Először csak szőkébbre szorítja a lehetőségek határait, később annyira körülvesz, hogy az idős ember lépésről lépésre benne jár. Ez az az idő, amikor az idős szülők egymás után kilépnek életünkből, az élet jó - bár nem fájdalommentes - rendje szerint. Azt nem lehet mondani, hogy a halál közelségének tudata állandó fájdalmas érzést hozna magával; jelenléte azonban jellemző az emberi élet utolsó harmadában. A múlandóság nem egyéni vonatkozásban adja elénk a leggyötrőbb kérdést. A földi élet elmúlását mint a mindenség és az élet szerkezetéből folyó sorsot gondolatban - kényszerű beletörődéssel - el lehet fogadni. Elviselhetetlenebb az átfogó, az egyetemes látvány. Babits Mihály huszonhét éves korában a szépségek városában (Velencében) írta az. Esti kérdést. Az' ötvenhárom sor egyetlen sodró mondat, amely a múlandóság ki nem mondott gyötrelmében a világ és az élet hiá-. bavalóságát énekli: „csupa szépség közt és gyönyörben járván / mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: / ez a sok szépség mind mire való? / mégis csak arra fogsz gondolni árván: / minek a selymes víz, a tarka márvány? / (...) / miért a végét nem lelő idő? / vagy vedd példának a piciny fűszálat: / miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő? A múlandóság nem önmagában válik itt megfejthetetlenné az ismétlődésben. A keletkezés és elmúlás végtelennek tetsző körforgása egyszerre veti fel az egyéni élet és az egész lét értelmének kérdését. S minél szebb, boldogabb a pillanat, amelybe ez az alkonyati kérdés belehasít, annál fájdalmasabb és kínzóbb a múlandóság lehelete. Csak a gondolkodó, tudatos fő találkozik az „esti kérdéssel”. Az emberek milliói, az „egyszerűek” nem élik át, mert nem töprengenek az élet és a halál összefüggésein, az elmúlás szakadatlan folytonosságán. Talán jó is, hogy így van. * * * Az élet ellenségéből olykor hőn óhajtott baráttá válik a halál. Kívánatosabb az életnél. Fájdalmas, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők, késő öregség terhei alatt roskadozók közül sokan ismerik ezt az érzést. Az élet vége felé hívogatóan nyílhatnak meg a sötét kapuk, mert a test és a lélek óhajtja a végső pihenést, mint fáradt ember az esti lefekvést. Ebben a helyzetben a vallási kegyesség vagy éppen a társadalmi tradíció általában azt várja el, hogy „mindenáron" az élet továbbmentését kell gyakorolni, elősegíteni. Magam azt mondom - a családi múltamban tapasztalt történés alapján (is) -: az őszi hullás előtti faleveleket nem lenne természetes ragasztóval odaerősíteni az ágakhoz. Az élet természetes, jó rendje az életből való kilépés, az Isten hazahívó szavaira való engedelmes rábólintás. A kérdés másik oldala az, hogy a testi és lelki erő teljes birtokában, emberi számítás szerint még sok hátralevő év tudatában is lehet vágyottá a halál. Olyankor történhet ez, amikor valaki számára üressé válik az élet, mert elvesztette azt, aki vagy ami élete legtöbb örömét jelentette - legyen az személy vagy hivatás, esetleg haza. További élete érzelmi tekintetben, öntudata megvilágításában már csak tengődés, állandó hiányérzet a beteljesülés reménye nélkül. Korunk gondolkodása szétfoszlatta a maradék illúziókat is az emberi élet önmagában való értelméről. Mintapéldaszerűen Albert Camus fogalmazta meg közismertté vált írásában, a Sziszüphosz mítoszában. „Visszatérése közben, ebben a szünetben érdekel engem Sziszüphosz... Látom ezt az embert leereszkedni nehéz, de egyforma léptekkel a szenvedéshez, amely sohasem ér véget... Ha ez a mítosz tragikus, ez azért van, mert hőse tudatos. Valóban hol volna a szenvedése, ha minden lépésnél éltetné a siker reménye... Ebben a kényes pillanatban, amikor élete felé fordul az ember, a sziklájához közeledő Sziszüphosz elgondolkodik azon az összefüggéstelen cselekménysorozaton, amely az ő saját maga alkotta sorsa lesz, amelyet emlékezetének pillantása forraszt egybe, és amelyre nemsokára halála üt pecsétet... A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. Boldognak kell képzelnünk Sziszüphoszt.” Camus leírása nyomán Sziszüphosz egyetemes érvényű jelképpé válik szemünkben. Az újra és újra visszagördülő kő az emberélet során kitűzött egy-egy boldog célnak is mintája. A fiatal még úgy véli: amikor eléri céljait, elvégzi iskoláit, álláshoz jut, megtalálja szerelmes társát, akkor kiteljesedik az élete. Hamarosan rá kell jönnie azonban, hogy a „kő” ismét visszahullott a mélybe, új cél, új remény keletkezik, míg ismét kiderül, hogy az emberi életben nincs maradandó beteljesülés, csúcs, csak az örök küzdelem a ritkán és rövid időre elérhető boldogságért. Nem marad más az embernek, mint a küzdés, a hiábavaló törekvés a hősiességre, a küzdelem szépsége. Itt van Camus találkozása a madáchi végső mondattal, csak persze a modern, Isten nélküli világ zárt gömbjében, ahol transzcendens reménysugár sem segíthet a vigasztalan, értelmetlen emberi sorson. Nem mindegy, hogy ez a küzdelem egy-egy emberi életben mire irányul, miféle tartalommal telített, miért zajlik: a puszta önfenntartásért-e, mint ma is száz- és százmilliók esetében a világon; vagy jobb életkörülmények között különböző önös célokért, vagy pedig egy élethivatás megigézettjeként annak betöltéséért? Vagy egyszerűen néhány szeretett emberért, mint ahogyan anyák millióinak életét betölti, hogy a gyermekeikért élnek. Lehet az életben vívott küzdelem célja nemes vagy alantasabb, ez alapjában véve nem változtat azon a tényen, hogy adva van a születés révén egy emberi élet, amelyet folytatni kell a halálig, és közben azzal vagyunk elfoglalva, amit ez az élet nyújt. Görgetjük azt a külön, páratlan követ, amelyre a nevünk van felírva, s ez a kő magában foglalja kinek-kinek a sajátos sorsát. Gondolatmenetünkben ehhez a ponthoz érkezve megállapíthatjuk, hogy a küzdelmet, az erőfeszítést lehet az emberi élet tartalmának tekinteni, de értelmének, céljának nem nevezhető. Tragikus hősként vállalhatja az ember a küzdést céltalanul is, bátran, de az élet értelmét kereső töprengő kérdésre maga a küzdelem nem megnyugtató válasz. Ez a reális látás az emberi életről csupán annyi kiegészítésre szorul, hogy még a legküzdelmesebb életsors is tartalmaz szépségeket és örömöket. Ezek a rózsaszirmok az emberélet tövises útján, s a legtöbb embernek elegendő motívumot, indítékot jelentenek az élet élésére. Ehhez kapcsolódik az élet belső természetéhez tartozó ösztönös élni vágyás. Az életösztön és az élet elszórt örömei elfedik a végső kérdéseken nem töprengő ember előtt az élet értelmének hiányát. Az életműködések mechanizmusa, az ösztönös életigenlés és az élet pihenőpadjain töltött szép percek messze elegendők ahhoz, hogy éljünk - különösebb belső megfontolás nélkül. * * * Viszont ezek után is marad a tátongó kérdés: miért a szenvedés? Miért éppen az én anyám vagy apám, aki pedig olyan jó ember, miért ő megy át a szenvedések tüzén? Ahogy a bibliai Jób esetében (Jób 31,35-36) sem érkezett erre válasz, mi sem kapunk választ a szenvedés kérdéseire. Az isteni gondviselés számunkra érthetetlen ellentmondására nincs egyértelmű felelet. De végigmehetünk - talán Jób könyvének segítségével is - azon a lelki történésen, amelyet a Jób-költemény dramatikusan ábrázol. S eljutunk addig, hogy elnémul vádló, felelősségre vonó, kérdező szavunk Istennel szemben, meghajtunk a Mindenható titokzatosan szövődő kormányzása előtt. És közben megtapasztaljuk a szenvedés, a sorscsapások között egyidejűleg az ő gondoskodó szeretetét, amelynek számtalan valóságos jelét ámulva figyelhetjük meg életünk mélypontjain. Ebben a megfordított helyzetben, amikor már nem mi vádoljuk őt életsorsunkért, hanem meghajlunk előtte, bekövetkezhet az ő szabad irgalmából szerető jelenlétének megtapasztalása. A sorsunk, a szenvedés miértjei nem kapnak feleletet, de elcsitulnak a mindenható, kegyelmes Istennel való személyes találkozásban. Isten, a mindenható szeretet - a történelemben, az életben tapasztaltak ellenére is - egyszeri és páratlan életet adott minden embernek. Mindenkinek saját élethelyzetében kell helytállnia a haláláig. A keresztény hit nem az élet „értelméről” tud, hanem arról a rendeltetésről, amelyet úgy tölt be, ha a szeretet vezeti, hogy másokat is örömhöz segítsen nagyobbrészt küzdelmes életükben, és javára legyen az emberi közösségeknek. Erre eljutnak az „anonim keresztények” is, akik ezt a feladatot Krisztus nélkül vállalják. Németh László utolsó regénye, az Irgalom szépen fejezi ki, hogy az esendő ember iránti irgalom az igazi emberi magatartás. A halálon áttörő keresztény reménység az így folytatott földi életnek végső távlatot ad. De ez a távlat megint nem egy tantételt kínál, sem választ nem nyújt kíváncsi és kínzó kérdéseinkre, hanem visszavezet Istenhez. Ezen gondolataimat egy jó barátommal való beszélgetés után írom. Feljajdult benne a panasz, kitört belőle is a miért, a fájdalom és a tanácstalanság kiáltása. Távlatba állított válaszkísérletem végső tanulsága az, hogy a hiteles válasz Istentől jön. Attól, aki emberközelivé tette velünk való törődésének szándékát - Jézus Krisztusban. A szerző az Egyesült Angol Nyelvű Evangélikus Egyház nyugalmazott püspöke (London)
