Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-02 / 44. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2014. november 2. » 9 tenberg ünnepi hétköznapjaiban mutatják be a szakmai és a laikus közönség számára. A könyvritkaságoktól az itt működő magyar diákközösség gyönyörű zászlajáig - amely éppen a most renovált Luther-házból került át a már megújult Melanchthon-házba - soksok érdekesség található. Csak a ház le- és kipusztult kertjét tudnám feledni, ahol a házigazda annyit sétálgatott szívének kedves magyarjaival! A Luther- és Melanchthon-ház világát idézi, ha modernizált formában is, a Hotel Luther dekorációja: az óriási tükörüveg ablakokon ott díszelegnek Wittenberg összes 16. századi nagyságai. És, talán mondanom sem kellene, az „ikerházak” környékét s az egész várost mindenütt ellepik az óriási, választásiplakát-szerű molinók, Luther 2017 - 500 Jahre Reformation felirattal. Többek között a most felállványozott városi templomon és a vártemplomon. E grandiózus emlékeztetők mellett a már említett reformációs Disneyland-elemek sorában akad Luther csoki, gyufásskatulya és söröspohár-alátét is. Mindazonáltal: a Melanchthonházban és a Cranach-házban, amelynek harmadik emeletén laktunk, mindent elkövetnek azért, hogy a város ezekben az ünnepi években ne váljék a reformáció Madame Tussaudstílusú panoptikumává, és a jelent ne a régvolt nagyságok merev viaszbábjai népesítsék be. Ennek érdekében ebben a városban komolyan veszik a szinkrón (21. századi) és diakrón (16. századi) elemek állandó párhuzamosságát. Azt az egyidejű, avagy szimultán jelenlétet, amely az amerikai-angol költő, drámaíró, esszéista, T S. Eliot költészetének talán legnagyobb, legmaradandóbb értékét juttathatja az eszünkbe. Ő ugyanis egyetlen vers keretei közé a legnagyobb természetességgel emelte be az indiai kultúra elemeit, Richard Wagner Trisztán és Izoldájából vett librettóidézeteket (hogy most csak két példát említsek!), egyszóval a világkultúra nagyon különböző rétegeit. Ha ezt wittenbergi tapasztalataim egyszerűbb nyelvére lefordítjuk: múlt és jelen egymást erősítő jelenléte ebben a városban - ezúttal összpontosítsunk kizárólag a Melanchthon- és Cranach-tárlatokra - életteli interaktivitásban mutatkozik meg. Csaknem másfél évtizede, 2000 nyarán, első „lutherstadti” látogatásunk alkalmával kizárólag a tudományos háttérrel, felkészültséggel rendelkező látogatókat megszólító relikviákat, értékes 16. századi teológiai kiadványokat vagy éppen a magyarok szeretett „nagy Fülöpjének” megrendítően gyermekméretű halálos ágyát és híres vagy kevéssé ismert egykorú portréit láthattuk. Most viszont falapokból kivágott figurák, jelképesen berendezett ebédlő- és tanterem, továbbá hálókamrák hívogatnak bennünket, olyan meggyőzően, hogy az ember úgy érezheti: az egykori wittenbergi magyar diákok némelyike (a feljegyzések négyszázötven főről szólnak!) mindjárt belép az ajtón, s a legnagyobb természetességgel szóba elegyedik velünk. S akkor még nem is említettük a Luther- és Cranach-patikát, amelyek közül az utóbbiban a Luther-kor világhírű festőjének és feleségének nem túl jól sikerült, de azért mégiscsak a gyógyszertár kellős közepén díszelgő arcképét láthatjuk. Elragadtatásunk természetesen nem lehet töretlen és kritikátlan; a reformáció korának - csak olykorolykor giccsbe csúszó - felidézése mellett bizony nem ritkák a sivár NDK-idők csüggesztő emlékművei: üres bolthelyiségek sokasága, csontvázállapotig lepusztult épületek... De meg kell hagyni: a főtér és a főutca környéke mára már pompázatos és elegáns, sokkal inkább „wessie”, mint „ossie" képet mutat. A Cranach-házakban (mert kettő is van belőlük!), ahogyan az egész városban, üdítően keveredik múlt és jelen. Van itt Zentrum für evangelische Predigtkultur nevet viselő homiletikatörténeti társaság, nyomdatörténeti műhely, de még - különösen nemes kezdeményezés ez egy sokáig gyógyíthatatlanul „keletnémetnek” számító, sok szempontból a pusztulásnak átengedett városban - Német- Orosz Baráti Társaság is, amelyben a művészeti és hitéleti vagy éppen a turisztikai események éppúgy helyet kapnak, mint a humanitárius segítségnyújtás. Az utóbbi gesztus is a reformáció korának szelleméhez méltó - gondoljunk csak ismét Melanchthon és gyakran szűkölködő magyar diákjai szinte apa-fiú kapcsolatára! Ha már a reformáció székesfővárosában szerzett személyes tapasztalataimmal kezdtem, hadd fejezzem be egy tanulmányait Wittenbergben megkezdő, majd Heidelbergben folytató, latinul verselő poéta, Thúri György néhány - egy kivételével Luther városához kötődő - epigrammájával, amelyek nyomán a régmúlt valósággal jelenné válhat a szemünk előtt, mindössze néhány sor jóvoltából. Károlyi Gáspár sírfelirata Károlyi-sarj, Wittenberg szállást, szónoki széket, sírt Gönc földje adott néki, a nagyszerűnek. Apja sírjára Túri szülött, kit nagy Fülöpünk okított rég. Porhüvelyed Szántón, lelked az ég magasán. Nagybátyja, Békési István epitáfiuma Békési szülött, neveié Viteberga, Csengert szent akolul adta néki az Úr. Csak nagyon szomorú szívvel tudok visszagondolni azokra a nem is túl távoli, de nagyon boldog időkre, amikor hasonló jellegű fordításaim-írásaim (ez történetesen a Confessióban jelent meg!) éppen úgy, mint néhány tehetséges tanítványom angol nyelvből készült vers- és prózafordításai, olykor egyháztörténeti miniesszéi és egyéb cikkei még szívesen fogadott vendégei lehettek az egyházi sajtónak. De legyünk igazságosak: a magyar irodalom és tudomány jelesei sem nyüzsögnek ezekben a szent berkekben, hogy szolgálattételre jelentkezzenek... Az írás a Protestáns Újságírók Szövetségének szeptemberi médiaműhelyén elhangzott előadás szerkesztett változata Petrőczi Éva október 19-én Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban rendezett reformációi gálán a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) szakmai elismerésében, RátMátyás-díjban részesült. A József Attila-díjas költő, író-újságíró munkásságát a szövetség elnöke méltatta. Novotny Zoltán laudációja Petrőczi Éva tiszteletére „Ó, terjeszd ki, Jézusom, / Oltalmazó szárnyad, / És csitíts el szívemben / Bút, örömöt, vágyat!” - dörmögtem egy többórás, Norvégiáról szóló éjszakai műsor végén, amikor a meghívott vendég - aki beszélt az őrt álló magas fenyőkről, Ibsenről, Vigelandról, Griegről, a lillehammeri olimpiáról, a norvég mintás pulóverről - dúdolni kezdte mellettem, majd hangosan énekelte a norvég dalt. Petrőczi Éva volt a vendég, a Rát Mátyás-díj idei kitüntetettje. De melyik Petrőczi kapja Kutas László szobrászművész kisplasztikáját? A József Attila-díjas író, költő, műfordító, akit az „újholdasok” szellemi örökösének tartanak? Vagy a pedagógus, aki nemcsak angolt tanított a Károli Gáspár Református Egyetemen, hanem irodalmat és nyelvművelő, megszólaláscsiszoló célzatú tárgyakat is? Netán a puritanizmus magyarországi szakértője, a Puritanizmuskutató Intézet alapítója, aki a puritanizmus irodalmából kiderítette, megtanulta, hogyan lehet kagylókürttel harangozni? Valóban, melyik Petrőczi kapja a Rát Mátyás-díjat? A szerelem ezredéves hazai történetének kutatója vagy a katicás tárgyak kedvelője, akinek még az e-mail címében is benne van a hetpetty (hét petty)? Az, aki évtizedek óta foglalkozik tehetséggondozással, aki szenvedélyteljes reneszánsz egyéniség, vagy egy „polihisztérika”? Az újságíró, aki a pécsi rádióból elindulva ötven éve jelen van a világi médiában - az Új Tükörben, a Magyar Nemzetben, az Új Magyarországban, a Nagyításban, a rádióban, a televízióban -, s bibliás ember lévén nagyon sok vallással kapcsolatos témájú írása jelent meg? Az újságíró, aki huszonöt éve van folyamatosan jelen az egyházi sajtóban - a Reformátusok Lapjában, az Evangélikus Életben, a Pax Tv-ben -, s aki külföldi egyetemek (Leuven, Turku, Révkomárom, Olomouc) tudós előadója létére írásaiban mégis tiszta, egyszerű hangot üt meg? Az a Petrőczi kapja a díjat, aki a Protestáns Újságírók Szövetségének egyik legaktívabb tagja, a rendezvények szorgos látogatója, a beszélgetések közösségépítő, tevékeny résztvevője, a szövetség konferenciáinak, médiaműhelyeinek visszatérő előadója? Az a Petrőczi, aki a földvári Síngörbítő resti kettős cégtábláját látva Hrabalra asszociál, felismerve, hogy a legkeservesebb élethelyzetek (köztük a szegénység, a betegség, az öregség) mosolyba oldását a cseh író ajándékul kapta Istentől, mindnyájunk javára? Végül is akármelyik Petrőczi Éva a díjazott, méltán illik a Visky András, Pátkai Róbert, Alexa Károly, Gerzsenyi Sándor, Fábián Gyula, Fenyvesi Félix Lajos, Bagdán Zsuzsa, Kiss Sándor, Nagy Katalin sorba. S a húsz évvel ezelőtti emlékben lassan a norvég ének is befejeződik: Jézusom! „Kicsik, nagyok mind kérünk: / Őrködj vigyázva ránk! / Békességedbe térünk: / Te áldd meg éjszakánk!” Minden keresztény protestáns Fabiny Tamás Október 31. a reformáció emléknapja. Amint közismert, 1517-ben ezen a napon szögezte ki Luther Márton a maga 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Ez a bátor cselekedet az egyház máig tartó megújításának első lépése volt. A hitújítás nyomán létrejött közösségeket protestáns egyházaknak nevezik. Az elmúlt ötszáz évben mind világméretekben, mind Magyarországon igen komoly lelki és szellemi erőt képviselt és képvisel a protestantizmus. Hazai összefüggésekben gondoljunk csak a protestáns gályarabok - ama negyven prédikátor - hősies helytállására vagy a Kossuth által is szorgalmazott protestáns unió gondolatára. A „protestáns” kifejezés világszerte komoly hívószó: elég, ha csak arra gondolunk, hogy Max Weber óta szociológusnemzedékek sora beszél protestáns etikáról. De mit is jelent az a szó, hogy „protestál”? A szótár szerint ilyeneket: tiltakozik, óvást emel, kifogásol, reklamál, ellenkezik. így érti az erdélyi költő, Remény ik Sándor is, aki az Elkéstetek című versében kora protestáns teológusaihoz szól: „Keveset hisztek, sokat protestáltok, / A császár ellen, a pápista ellen, / Mindegy, mindegy, csak protestálni kelljen." Félreértjük a reformáció üzenetét, ha lényegét a tiltakozásban ragadjuk meg. A latin szónak korántsem volt mindig ilyen tagadó jelentése! A „protesto” eredetileg a valami melletti tanúskodást jelentette. A reformációt elindító Luther elsősorban nem valami vagy valaki ellen, hanem Krisztus ügye mellett tanúskodott. „Solus Christus” - egyedül Krisztus -, hirdette állhatatosan. Az evangélikus egyház Luther Kiadója által most megjelentetett, Asztali beszélgetések című gyűjteményben pedig egészen szenvedélyesen nyilatkozik arról, mit jelent számára Jézus Krisztus. Ott így tanít Luther: „Nincs más kézzelfogható tudásom Jézus Krisztusról, mert hiszen személyesen nem láttam és nem hallottam őt, mint a neve. De hála Istennek, a Szentírásból olyan sokat megtudtam róla, hogy az nekem bőven elég (...). Továbbá gyakran történt velem legsúlyosabb gyengeségemben, félelmeimben, bűneim terhe alatt roskadozva, a haláltól való riadalom és szorongattatás közepette, a gálád és hamis világtól való üldöztetés során, hogy tapasztaltam és éreztem azt az isteni erőt, amelyet ez a név ruházott rám. (...) Úgyhogy én ennél a névnél maradva akarok élni és halni.” Luther Márton vallomásából is kitűnik, hogy a protestálás nem tagadást, hanem tanúskodást jelent - Jézus Krisztus ügye mellett. Ezért sem helyénvaló, ha az ő követőit lutheránusnak (vagy a reformátusokat kálvinistának) nevezik. Minden keresztény khrisztianosz, vagyis Krisztusról kapta a nevét. Hozzá képest minden emberi hivatkozás talmi. Ha így értjük a reformáció tanítását és a protestáns örökséget, akkor az nem elválasztja egymástól, hanem inkább közelebb viszi egymáshoz a különféle hagyományokat képviselő keresztényeket. Október 31., a reformáció napja ezért igazi Krisztus-ünnep lehet. Róla tanúskodjon - protestáljon - minden keresztény. Elhangzott a Kossuth rádió Vasárnapi újság c. műsorában október 26-án.
