Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-11-02 / 44. szám
8 -m 2014- november i. PANORÁMA Evangélikus Élet „Sasnak körme között” - szamóca A reformáció kultúrája \ Széljegyzet egy eperjesi konferenciához ■ Petrőczi Éva ► Amit az alábbiakban közreadok, nem hasonlítható a hagyományos konferenciabeszámoló többnyire merev protokollműfajához, amelynek íróját valósággal megkötözi a „jaj, csak senkit ki ne hagyjak” görcsös kényszere. Inkább hangulatjelentés ez egy meteorológiai szempontból téliesen dideregtető, de hangulatában a „fratemitások” - régies magyarsággal „testvérületek” - korát idéző tudományos tanácskozásról, amely a Reformációtól az egyházalapításig címet viselte, s amelyet az elmúlt hét végén a szepesváraljai zsinat négyszázadik évfordulója alkalmából tartottak. A helyszín a szlovákiai Eperjes, a Confessio pentapolitanának, vagyis az Ötvárosi hitvallásnak, a felvidéki evangélikusok e fontos hit- és tanvédelmi iratának egyik városa volt; a konferencia a helyi egyetem és a kelet-szlovákiai egyházkerület közös rendezésében, magyar és szlovák anyanyelvű előadókkal zajlott. Helyszínül - bevált, sokunknak kedves helyi szokás szerint - az 1667-ben alapított evangélikus kollégium gyönyörű díszterme szolgált, amelynek a freskók és a régikönyv-illat mellett egy 19. századi, ritka szépségű harmonium a legfőbb ékessége (képünkön). Csak azt sajnáltam, hogy a zene nem szerepelt a gazdag programban - nem akármilyen élmény lehet egy ilyen, talán már Kossuth eperjesi diákéveit bezengő hangszer kíséretével együtt énekelni, néhány nappal a reformáció emlékünnepe előtt. De még így, zene nélkül is bőven akadtak e két napban megrendítő pillanatok. Láthattuk a Felvidék egyik legjelesebb evangélikus reformátora, Stephanus Xylander kalligrafikus kézírását, hallhattunk számos tanúságtételt a régió ágostai hitvallású teológusainak küzdelmeiről. Ahogyan a Szepességben keletkezett, de az egykori Sáros vármegye területére, így Eperjesre is érvényes Hain-krónikában olvashatjuk: „De hogy ő királyi felsége (I. Rudolf), legkegyelmesebb urunk azt követelje tőlünk parancsában, hogy templomainkat, kolostorainkat és kórházunkat és minden egyházi vagyonúnkat átadjuk, lelkipásztorainkat elűzzük, és végül Isten egyedül üdvözítő igéjéről és ágostai hitvallásunkról lemondjunk, a legcsekélyebbet sem vagyunk hajlandók tenni.” E hősies szavak mellett (amelyeket ezúttal nem idéztek ugyan, de a szepesváraljai zsinat előkészítésben komoly szerepük volt!) sokunkat mélyen megérintett a wittenbergi egyetem 1568. február 17-én eltemetett magyar diákjának, egy bizonyos Georgius Torda Epperiensisnek, azaz Eperjesi Torda Györgynek a sorsa is, akit vándordeáki évei közben hazájától távol ért a halál... S az ő nevének latinosított változata révén elérkeztünk mondanivalónk lényegéhez. Eperjes városát a monda szerint II. (Vak) Béla királyunk alapította 1132- ben, és a környék epermezőiről nevezte el. Ezek az „örök epermezők” azonban csak a város két latin nevében, a Fragopolisban és az Eperiessinumban köszönnek vissza, a német Preschau és a szlovák Presov névből ellenben, az egykori jelentést megsemmisítő módon, teljesen eltűntek! Ez a gyümölcs egyébként a város két címerében is felbukkan, igazán jól látható és valóban üzenetértékű módon az 1548-as változatban, amelyet I. Ferdinánd adományozott a városnak. Itt egy sasmadár - a heraldikában a kegyesség és az okosság jelképe - tart éles körmei között egy érett gyümölcsökkel teli szamócaszálat (képünkön). Mégis, bármilyen tudománytalannak, netán egyénieskedőnek tűnjék is, nem tudom elhallgatni saját olvasatomat. Eszerint ez a szépséges, a zordon madár szorításában fogva tartott gyümölcs (bár a Habsburgmegrendelésre dolgozó festőnek ez eszébe sem juthatott!) nem más, mint a sok kínlódás-küszködés által megérlelt eperjesi (és általában felvidéki) reformáció. Amely a Habsburg-ellenreformáció idején pontosan így, „sasnak körme között” próbált továbbra is gyümölcsöt hozó, Isten igéjének jó illatával ékeskedő, erős gyökérzetű növény maradni... Ha viszont az evangélikus egyháztól száztíz esztendőre elvett s csak 1783-ban feltámadt eperjesi evangélikus kollégiumra, erre a napjainkban újra virágzó és gyümölcsöző intézményre gondolunk, rendhagyó címertani magyarázatunk már nem is tűnik olyan képtelenségnek. Mint ahogyan nem bosszúságot, hanem örömet keltett bennünk, konferenciázókban az is, amikor a tanácskozás második napján át kellett engednünk a dísztermet az evangélikus gimnázium szalagavatóra készülő diákjainak, Thököly Imre, az evangélikus fejedelem és Gyöngyösi István költő, a korai kuruc időszak költőkrónikása mai diáktársainak. Végül, az eprészéstől már elszakadva, de a késő őszi Eperjes utcám jártunkban-keltünkben arra is kegyelettel emlékezhettünk, hogy 1956 egyik evangélikus hőse és mártírja, Maiéter Pál ebben a városban, a vallásszabadság egyik északkeleti végvárában látta meg a napvilágot. ■ Petrőczi Éva 2014 júliusában a reformáció bölcsőhelyén, Wittenbergben tanyáztam, s most hol komoly, hol játékos barangolásaimból, tapasztalataimból s az azok során gyűjtögetett képanyagból építem fel mondandómat. Bemelegítésül indítsunk a könnyedebb oldalról. Még a rangos német könyvesbolthálózat, a Thalia wittenbergi fiókja sem csak komoly, főleg Luther, Melanchthon és a Cranachok személyéhez kötődő szak- és idegenvezetői kiadványokat kínál, hanem többek között Karin Jäckel női regényét, A reformátor asszonyát, továbbá egy reformációs kvízjátékot, Martin Luther és Katharina von Bora arcképével ékes kávés-, teáscsészéket és reggeliző-alátéteket is. Csatoljunk most néhány további kiegészítést a Luther korát és a reformáció szellemiségét idéző bohóságok sorához. Lutheránus derű Az első: az 1994-től a Wittenberger Stadtfest keretében hagyományosan június 11-12-én megrendezett Luthers Hochzeit - Luther esküvője. Ez egy kétnapos - természetesen kosztümös - ünnepségsorozat, amelynek tiszteletére, talán mondanom sem kellene, söralátét is készült. Ez még az NDK (Német Demokratikus Köztársaság) címzetű rémálomból való ébredés első időszakának egyik, a lelki felszabadultságot jól jelző eseménye volt. Ami a reformáció korának elég ritkán emlegetett derűjét, esetleg kifejezetten humoros ábrázolását illeti, ebből először 1990-ben kaptam mulatságos leckét, amikor a Magyar Televízió megbízásából lefordítottam az angol Bamber Gascoigne A keresztények című, tizenkétszer ötven perces művelődés- és egyháztörténeti sorozatát, benne több kulcsfontosságú reformációs epizóddal. Gascoigne - filmjének, továbbá a belőle készült könyvnek a tanúsága szerint - soha nem volt ateista, legfeljebb hol egészségesen, hol egy kicsit túlzóan „flippant”, azaz pimaszkodó anglikán úriember. Az exszerzetes Luther és az exapáca Katharina házasságát azonban ellenállhatatlanul mulatságosan (nem maró gúnnyal, hanem szeretetteljes csipkelődéssel) kommentálta. E részlet lényege: Luthert két, házastársi ágyuk párnáján pihenő copf és az állandósult pelenkaszag ébresztette rá arra, hogy immáron nem kolostoriaké, hanem férj és családapa. Ahogyan A házaséletről című munkájában, az Ész és a Hit párbeszédében olvashatjuk: „Az Ész ezt mondja: »Miért kéne nekem gyermeket dajkálnom, pelenkát mosnom, ágyat vetnem, bűzt szagolnom, virrasztanom, gyermekem... ótvarát, himlőjét gyógyítanom? Jobban járok, ha magányos maradok, csendes és gondtalan életet élek. Papnak állok vagy apácának, s a gyermekeimet is erre biztatom majd.« A Keresztyén Hit így felel: »Az apa kinyitja szemét, rátekint ezekre a kicsiny, taszító és megvetett dolgokra, s tudja, hogy az isteni jóváhagyás úgy tekint ezekre, mint aranyra és ezüstre. Isten az ő angyalaival és teremtményeivel együtt mosolyra fakad, de nem azért, mert az apa kimosta a pelenkákat, hanem azért, mert hit által tette.«” És itt jön az első kis zsurnalisztikái tanúság: ha már a hitben élő embereket, különösen a díszítgetéstől idegenkedő protestánsokat a kezdetektől egészen máig oly sokan vádolták és vádolják fantáziátlansággal, sótlansággal, a humor és az egészséges életöröm teljes hiányával, akkor legalább mi próbáljunk meg nem rájátszani ezekre a - gyakran sajnos nem egészen alaptalan - kritikákra. Ha maga Luther merészelt egyszerre hitet sugárzó és finoman önironikus, humoros lenni, akkor bátran vállalhatjuk mi is szövegeink savát-borsát! Vagyis: amikor és ahol a téma lehetővé teszi, nyugodtan engedjünk be írásainkba legalább egy csipetnyi derűt, természetesen nem erőltetett stílusban, hanem elegáns mértéktartással. Erre egyszer jómagam nem is publicistaként, hanem költőként tettem kísérletet, 2000 nyarán, első wittenbergi látogatásom alkalmával, az idősebbik Cranach képei, különösen reformátor- és wittenbergi polgár-polgárasszony portréi kapcsán. E gyakran prémszegélyes köpenyű urakatasszonyságokat szemlélve - a most éppen átépítés alatt álló városi templomban - óhatatlanul eszembe jutott: vajon ezek a kegyes és méltóságteljes polgárok és polgárasszonyok hogyan élték meg a szerelmet? Frivol utóirat, Cranach képeihez Nem szőrme, se prém, kopár vacogás a szegély: hogy fáznak a drága köpenyben -csak nappalaikról szól az ecset; milyen lehettél, vásznak tiltott gyümölcse, wittenbergi éj? Ez a kérdés, ha nem is éppen poétikus formában, a mai városvezetés számára sem közömbös. Olyannyira nem, hogy a már húsz esztendeje elkezdett Martin Luther-Katharina Bora-esküvőket évről évre új elemekkel gazdagítják. Ez idén például a felnőtt korú Katja Wartmann és Arne Lietz mellett egy szép kis tizenéves pár, Josefine Hein és Fabian Mathes is eljátszotta a mátkapár szerepét, hogy az ifjabb generációkat is közelebb vigyék a reformáció kezdeteinek világához. Mi tagadás, ezeknek az ünnepi napoknak van egy kis „panem et circenses” jellegük, ugyanakkor a korabeli zene színét-javát, a wittenbergi céhek és az egyetem történetét, sőt Luther baráti körét is megismerhetik ezzel a játékos módszerrel az érdeklődők, továbbá a szász fejedelmi udvart. S ha már ennél a témánál időzünk, lássunk néhány további, ékes-éktelen példát a reformáció „piactéri” megjelenítésére, amelynek olykor-olykor határozott „bóvli” jellege is lehet, de ugyanakkor a ma emberéhez mégiscsak közelebb hoz egy távoli és megfoghatatlan témát. A városban természetesen kapható Martin- és Katharina-címkés gyomorkeserű, s egy elegáns selyemsál-, selyemblúz-, selyemruhabolt közepén is Luther-szobrocska adja áldását a cifrálkodni vágyó hölgyekre. A Luther házasságkötését felidéző kampánymozzanatok közül viszont a Cranach-ház melletti serfőzde és exkluzív söröző említendő, ahol pityókás (vagy józan, de ez ritkább) állapotban a nagybetűs Reformátor és felesége kartonfiguráján kikukucskálva lehet fényképezkedni. Ottjár - tunkkor éppen egy népes és multikulti atlantai csoport tolongott, hogy fejét kidugja Martin és Katarina kartontestén, az arcnak kihagyott lyuk helyén. (Én ebben az esetben legalább a Bibliát kihagytam volna Márton nagytiszteletű úr kezéből. Elvégre az ízléstelenségnek is van határa!) Végül említsük meg a reformáció körüli bohóckodások talán legképtelenebb példáját: egy Luther és Melanchthon méltóságteljes szobrától kőhajításnyira éktelenkedő hamburgerplakátot; az étek természetesen a Wittenburger névre hallgat. Hiába, nemcsak az emberi vállalások mértéke - mint a reformációé - végtelen, hanem az emberi igénytelenség is! Szinkrón és diakrón De most - immáron elkomolyodva - lépjünk be a Melanchthon Múzeum falai közé, ahol voltaképpen két kiállítást nézhettem meg. Wittenberg 16. századi „magister perpetuusának”, a magyar peregrinusok egyik fő gyámolítójának, lelki nevelőapjának, számos esetben szállás- és kosztadójának életét, munkásságát (s egyben a wittenbergi magyar coetusét, azaz diákközösségét is!) két társadalmi-kulturális regiszterben
