Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-26 / 43. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2014. október 26. 3 Kilencvenéves a Fébé „Ragyogó” ünnep - anyaházi szeretetközösségben Folytatás az 1. oldalról A remény, hogy lesz újjászületés, nem sorvadt el, s 1989-ben valóban elérkezett az újjászervezés csodája. Ma a lehetőségek Istene kezében új utakra indulhat a Fébé. Ma már lehet »civil ruhában« is szolgálni, a külföldi példák is biztatóak; a kezek evangéliuma, az irgalom cselekedetei, a diakóniai szolgálat megy tovább, a hála és a kérés pedig a zsoltárossal együtt így száll Istenhez: »Kezünk munkáját tedd maradandóvá!«” Az egyházunk diakóniai munkájáért is felelős püspök igehirdetése után a Fébé főnökasszonya, Görög Hajnalka - aki lelkészfeleségként, családja és munkája mellett látja el hivatását - köszöntötte a kis közösséget, majd hálával emlékezett a tíz évvel ezelőtti ünnepre. A nyolcvanadik Fébé-születésnapon néhai dr. Fabiny Tibor lelkész, egyháztörténész-professzor hirdette az igét. Fabiny professzor áldozatos munkát végzett a Fébé újraindulásában: együtt dolgozott Túrmezei Erzsébettel és a Fébé-lelkészekkel, valamint a szétszóratás után összegyülekező testvérekkel. Őt és a már előrement testvéreket a nap folyamán több megszólaló is háláVá! említette. Görög Hajnalka bemutatta a nap berlini vendégét. Dr. Christine-Ruth Müller evangélikus lelkésznő a kaiserswerthi szövetség vezetője, illetőleg az úgynevezett kaiserswerthi generálkonferencia főtitkára. Frau Müller a hetven (!) németországi és huszonhárom más ország- és kontinensbéli anyaház köszöntését, áldáskívánását hozta el Budapestre. Az újraindulás óta a kaiserswerthi szövetség felmérhetetlen anyagi és lelki segítségben részesítette a Fébét, s ma is fogja a kicsiny magyar „leánytestvér” kezét, utat és megoldást mutatva az átalakulás útján. Frau Müller elmondta, hogy a kinti testvérek imádságban hordozzák az egyesület jelenét és jövőjét, és a szeretetkapcsolat szimbólumaként egy díszes gyertyát helyezett az oltárra. Sztojanovics András A délelőtt nem lett volna teljes az egyháztörténeti előadás nélkül. A nőegylet története tele van olyan fordulatokkal, amelyek Isten gondviselő szeretetét mutatják. Azt a szándékot, amely emberi oldalról Pauer Irma, illetve Gáncs Aladár, Zulauf Henrik lelkész és sok-sok diakonissza testvér és lelki vezetőik során át valósulhatott meg. Nyomda, kiadványok, nyári konferenciák, majd 1951 után a „személyes bizonyságtételek időszaka". Álljon itt az újraindulás utáni Fébé-lelkészek névsora is, akik mindannyian megosztották emlékeiket a jelenlévőkkel: Madocsai Miklós, id. Zászkaliczky Pál, Herzog Csaba, illetve Veperdi Zoltán (ő nem tudott jelen lenni a születésnapi ünnepségen). D. Keveházi László nyugalmazott esperes, egyháztörténész előadása után személyes, bizonyságtételnek nevezhető visszaemlékezések következtek. A legidősebb, 98 éves diakonissza, Endreffy Mária is felidézte elhívásának történetét („Ha nem lehetek diakonissza, a legboldogtalanabb ember leszek a világon...”) és szolgálata első napjait éppúgy, mint az anyaházba költözés izgalmát. Magassy Vilma és Major Erzsébet szintén az őket szolgálatra hívó Úrról tett vallást. Gazdagították a jelenlévőket azok az „emlékmorzsák” is, amelyeket az újraindulás után szolgáló Fébé-lelkészektől hallhattak. A kerthelyiségben elköltött közös ebéd alkalmával a találkozás személyes örömét is átélhették a jelenlévők. A délutáni órákban pedig Balogh Zoltán, az október í-jén megalakult Fébé Evangélikus Szeretetszolgálat igazgatója és Buda Annamária, egyházunk országos irodája diakóniai osztályának vezetője vázolta fel a terveket, így az utánpótlásképzés lehetőségeit. Madocsai Miklós igei útravalójával ért véget a tartalmas ünneplés, amely vasárnap Piliscsabán folytatódott - Sztojanovics András igehirdetői szolgálatával. ■ Stifner-Kőháti Dorottya Egykori evangélikus iskola a természetvédelem szolgálatában ► Falu- és egyháztörténeti, illetve természetvédelmi bemutatóközpontként szolgálja a továbbiakban a közösség érdekeit Csánigon a korábbi evangélikus iskola. A felújított épület átadására október 19-én, vasárnap délelőtt került sor. Az istentiszteleten Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke hirdette Isten igéjét. A hitélet közhasznú voltát hangsúlyozta az ünnep textusa, Kol 3,17-4,1 alapján tartott prédikációjában a püspök. „Az Isten útján járó, hitét komolyan vevő ember... az egész társadalomnak óriási ajándék - fogalmazott. - Mindennek az alapja az, hogy Isten szeret bennünket. Hív a vele való közösségbe, ahol gyógyulhatnak kapcsolataink, változhat az élethez, a közösséghez való viszonyunk." Az igei alkalom után a templomot megtöltő hallgatóság szép rendben átvonult a bemutatóközponthoz, útközben - a jó ökumenikus kapcsolat jegyében - megkerülve a helyi római katolikus templomot. Az egykori iskola történetéről, illetve az elvégzett munkákról Vferasztó János, a Répcelak-Csánigi Evangélikus Egyházközség lelkésze számolt be. Elmondta, hogy a felújítást egy vidékfejlesztési pályázaton megnyert támogatás tette lehetővé. Ezután köszöntőt mondott - többek között - Kis Miklós Zsolt agrárvidékfejlesztésért felelős államtitkár, Joó Ferenc helyi polgármester, Ágh Péter, Vas megye országgyűlési képviselője, dr. Galántai György, a Sághegy Leader Egyesület elnöke, Harangozó Bertalan Vas megyei kormánymegbízott, valamint a falu szülötte, Széles Sándor Győr-Moson- Sopron megyei kormánymegbízott. A megszépült épületet Rostáné Piri Magda, a Vasi Egyházmegye esperese áldotta meg, majd a kulcs átadása után birtokba is vehették a helyiek. A termekben és az udvaron felállított asztaloknál szeretetvendégség várta a résztvevőket. Itt a környékbeli termelők által készített sajtok és borok megkóstolására is nyűt lehetőség. A délután zárásaként Verasztó János vezetésével rövid koncertet adott a répcelaki Vekker együttes. ■ - adámi -Befogadó egyház Mind egyéni beszélgetésekben, mind a médiában gyakran emlegetjük az 1989-es évet úgy, mint a világtörténelem és benne hazánk sorsa szempontjából döntő jelentőségű esztendőt. A negyedszázados évforduló minden egyes napja alkalmat kínál a visszaemlékezésre. A német könyvpiacon éppen ennek jegyében jelent meg A szabadság és az egység csodája című kötet (Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig, 2014). A könyv az 1989-es esztendőnek csupán harmincnyolc napját, az október 3. és november 9. közötti időszakot veszi górcső alá. Az előbbi azt a napot jelzi, amikor Erich Honecker pártfőtitkár útlevél- és vízumkényszert vezetett be a keletnémet-csehszlovák határon, lényegében egyetlen hatalmas börtönné téve az NDK-t. Az utóbbi pedig az a nap, amikor leomlott a berlini fal, ami nemcsak a német újraegyesítésnek, hanem az egységes Európa létrejöttének is feltétele volt. A címlapján nem meglepő módon a Brandenburgi kaput ábrázoló kötet egyik szerkesztője az a Harald Bretschneider, aki az egykori NDK szász evangélikus egyházának volt ifjúsági lelkésze, és a hivatalos ideológiától teljesen mentes békemozgalom egyik motorjaként maga is oly sokat tett a várva várt változásokért. Bretschnider egyebek mellett a Lutheránus Világszövetség budapesti ifjúsági találkozóján tartott igen bátor, nagy hatású előadást éppen harminc éve, 1984-ben. Az általa és két társa által szerkesztett, most megjelent könyvben az egykori tanúk írják le emlékeiket ama harmincnyolc nappal kapcsolatban. Egy októberi dátumhoz kötődően a könyvben magam is felidézhettem emlékeimet arról, miként próbáltuk negyedszázada a magunk eszközeivel segíteni a keletnémet menekülteket. Mivel ez a lapszám október 26-án jelenik meg, most arra utalok, hogy a könyvben ehhez a naphoz kapcsolódóan Joachim Gauck egy korabeli levele olvasható. Az akkor evangélikus lelkészként szolgáló, ma az államelnöki tisztséget betöltő szerző szavainak izzása még negyedszázad elmúltával is érezhető, és a nyomtatás is jól visszaadja, mi is történt azokban a napokban Lipcsében. Az evangélikus egyház a Nikolaikirchébe és más templomokba hívta imádságra az embereket. A tüntetni szándékozókat és általában az ellenzékieket szélesre tárt ajtajú templomok fogadták. így ír gyermekeinek Gauck 1989. október 26-án: „Ezekben a napokban szinte egész héten könnyek és örömkitörések váltogatták egymást. Micsoda őrült időszak! A Mária-templom még zsúfoltabb volt, mint egy héttel ezelőtt; körülbelül hétezer ember préselte be magát a falai közé, a templom előtt hangszórókat állítottak fel, ezrek álltak a templomon kívül.” A folytatásban Gauck tiszteletes arról ír, hogy a több templomban tartott istentiszteleteket követően harmincezer ember vonult ki az utcára demokráciát, szabad választásokat vagy éppen a keletnémet titkosrendőrség, a Stasi feloszlatását követelő transzparensek alatt. (A levél olvasható a szerző Nyári fagyok - őszi kikelet címmel magyarul a Luther Kiadónál 2014-ben megjelent önéletrajzában is.) Gauck átszellemültsége és a tömeg elszántsága már csak azért is érthető, mert ekkorra már megbukott Erich Honecker, a párt és az állam addig nagy hatalmú vezetője. Természetesen úgy, ahogy a létező szocializmus idején ez lenni szokott: egy másik elvtárs (ebben az esetben Egon Krenz) váltotta a „megrendült egészségű” vezetőt. írásommal nem egyszerűen történelmi leckét kívánok adni, hanem hangsúlyosan és célzatosan arra szeretném felhívni a figyelmet, amit ekkor az egyház tett. Honeckernek és kultuszminiszter feleségének egyszerűen nem volt hová mennie. A kádernegyedben már nem volt kívánatos, börtönbe ekkor még nem zárták, kivándorolni sem tudott még - így aztán az evangélikus egyház adott neki menedékjogot. Ezzel meg akarták védeni a házaspárt az elkeseredett és mindenre elszánt tömegek bosszújától. Az egyházvezetés a Lobetal nevű diakóniai faluban kívánta Honeckeréket elhelyezni, de kiderült, hogy ott nincs üres lakás. Ezért aztán a helyi lelkész, Uwe Holmer fogadta be őket a parókiára. A bukott pártvezért itt látogatta meg Rainer Eppelmann is, aki 1989-ben nemcsak berlini lelkész volt, hanem az ellenzék kiemelkedő alakja is (később tizenöt éven át parlamenti képviselő a CDU színeiben). Eppelmann visszaemlékezik arra, hogy Trabantján ment Lobetalba, hogy ott nem mint politikus a politikussal, hanem mint ember az emberrel beszéljen Honeckerrel. Holmer lelkipásztor pedig azt írja le visszaemlékezésében, hogy együttélésük során megpróbáltak emberi hidat verni a bukott pártvezérhez és annak addig nemkülönben rettegett feleségéhez. Ezeket a szavakat idézi Luthertől: „Ha az ellenségem beteg, akkor ő már nem az ellenségem.” Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy az 1956-os forradalom idején Ordass Lajos evangélikus püspök is felajánlotta lakása védelmét, és anyagi támogatást is adott Horváth Jánosnak, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének, aki pedig éppen elég sokat tett a törvényes püspök félreállításáért és az egyház működésének korlátozásáért. A közelmúltban volt prédikációs alapige Jézusnak ez a szava: „Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be..!’ (Mk 9,37) Aligha torzítjuk el Jézus szándékát, ha a gyermekek mellett adott esetben a lenézettekről és a hatalom nélküliekről is beszélünk. Egy példázatában egyenesen ezt mondja Jézus: „...éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok [...], börtönben voltam, és eljöttetek hozzám!’ (Mt 25,35-36) A sokat emlegetett Sztehlo Gábor éppen egy ilyen befogadó egyházat valósított meg: hol üldözött zsidó gyerekeket, hol osztályidegenként kitelepített vagy bebörtönzött szülők gyermekeit, hol pedig a fogyatékosokat fogadta be. Ez a példa azonban nem nevezhető általánosnak sem a korabeli, sem a mai Magyarországon. Egyházainknak van mit tanulniuk. Amikor néhány éve iraki menekültek költöztek be egy bécsi templomba, kétségkívül megzavarva az istentiszteletek jó rendjét, Schönborn bíboros együtt érző módon meglátogatta őket. Ezzel szemben ugyanabban az időben egy magyarországi újsághír így szólt: „Éhségsztrájkot kezdett harminc afgán menekült - köztük nők és gyerekek - tegnap délután a budapesti Szent István-bazilikában. A debreceni menekülttáborból jöttek, és menekültstátuszt akartak. A rendőrség tájékoztatása szerint az apát bezárta a templomot, majd hívta az ÉGTÁJOLÓ V. kerületi kapitányságot. A rendőrök kordonokkal vették körbe a bazilikát, és értesítették a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal menekültügyi igazgatóját.” Tartok tőle, hogy hasonló történt volna evangélikus templomok esetében is. Ha jól értem Ferenc pápa törekvéseit, éppen az inkluzív, befogadó egyház az ő álma. Az ezekben a hetekben zajló szinóduson veszélyesnek nevezte az önmagába bezárkózó egyházat, hangsúlyozva, hogy ha az egyház elveszíti befogadóképességét, a hívők párhuzamos utakat keresnek. „Félünk az újdonságtól. Akkor érezzük magunkat biztonságban, ha mindent ellenőrzés alatt tartunk. Istent is csak egy bizonyos pontig követjük, itt is félünk új utakon indulni, félünk kilépni korlátolt, bezárt, egoista világunkból” - fogalmazott a pápa az emberre és az egyházra is utalva. Uwe Holmer keletnémet lelkész már huszonöt éve megmutatta, mit jelent a befogadó egyház. Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
