Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-12 / 41. szám
„De még ennél is többről volt szó. Arról, hogy - közös látás és meggyőződés szerint - Isten használni is fogja evangéliumának terjesztésében a cigányságot, mégpedig épp azt az adottságát, hogy a különböző népek között szétszórattatásban él.” Roma for the Nations !► 4. oldal „Ugyanezt a fülledtséget éreztem, amikor huszonkilenc évvel ezelőtt itt landoltam. 1985. szeptember 1. volt, és én - magam sem hittem - a Lutheránus Világszövetség ösztöndíjával Chicagóba érkeztem. Akkor is egy doktorandusz, bizonyos John várt rám.” Chicagói találkozások !► 8-9. oldal „Felnőtt egy generáció, melynek tagjai ilyen »arénaközegben« is szívesen hallgatják az evangéliumot, decibelektől hangos koncerteken (is?) meghallják a zenei előadók elsődleges üzenetét.” Harsogó dicsőítés !► 11. oldal Az egyház egysége !► 2. oldal Kallódók zsoltára >► 4. oldal Vezess ott, ahol vagy! !► 7. oldal Interjú a Bethesda-kórház főigazgatójával !► 7. oldal 72 óra munka és buli !► 12. oldal ECEN-nagygyűlés Balatonszárszón !► 15. oldal Protestáns hónapnyitány A reformáció hónapját megnyitó istentiszteleten október t-jén Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) elnök-püspöke, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) alelnöke arról beszélt, hogy az embernek el kell döntenie, kit akar szolgálni: Istent vagy különböző bálványokat, istenpótíékokat. . én és az én házam népe az Urat szolgáljuk” - osztotta meg a közösséggel az Október a reformáció hónapja programsorozat mottóját Józsué könyvéből (24,15)- „Választanunk kell, hogy kit szolgálunk” - jelentette ki az elnök-püspök. Józsuét nem érdekelte, mit szólnak döntéséhez mások, de pontosan tudta, hogy döntése a környezetére is kihat. Ez is a reformáció újdonsága, hogy mivel Luthernek családja lett, ő is átélte, hogy döntése a környezetére is hatással van. Végül Gáncs Péter felolvasta, hogyan döntött Józsué népe. „És hogyan döntünk mi? Hogyan dönt ma Magyarország népe?” - tette fel a kérdést az MEE elnök-püspöke. ■ MTI A Kálvin téri református templomban tartott nyitó istentiszteleten nemcsak a MEÖT tagegyházainak vezető lelkészei, hanem kórusai is közreműködtek. Egyházunkat - Finta Gergely vezényletével - az Evangélikus Hittudományi Egyetem énekkara és liturgikusének-szemináriuma képviselte. Házi áldás ► Hagyománnyá vált, hogy az Október a reformáció hónapja ünnepségsorozat keretében regionális női találkozót is rendeznek. A hónap első szombatján, október 4-én Budapest és környéke különböző felekezeteiből érkeztek az asszonyok a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) lágymányosi székházába. A reformáció adventje A szervezők, a MEÖT ökumenikus női bizottságának tagjai ugyan némi csalódottsággal nyugtázhatták, hogy a regionális női találkozóra jelentkezettek száma nem érte el az előző évekét - kellemes meglepetést jelenthetett viszont, hogy a korábbiakhoz képest több fiatal, pontosabban fiatalasszony tisztelte meg jelenlétével az alkalmat. Bizonyára azért is, mert a nap központi témája - a keresztény nő szerepe a családban - különösen az ifjú, „pályakezdőnek” mondható feleségek, édesanyák érdeklődésének homlokterében áll. A napot e sorok írójának áhítata indította íPt 5,7-10 alapján, tudatosítva, hogy a mai világban mennyi támadás éri a házasság és a család intézményét. Noha levelében Péter olyan gyülekezeteket szólított meg, amelyek fizikailag szenvedtek a keresztényüldözés miatt, ám Isten népének akkor is résen kell lennie, amikor az ellenség támadásai nem brutális erőszak formájában, hanem a közgondolkodáson keresztül érkeznek, s igyekeznek bomlasztani az Isten által ajándékozott jó rendet. A nap meghívott előadó házaspárja, Varga György érdi prédikátor és felesége, Anikó többször is visszautalt arra az állapotra, amelyet Isten a teremtéskor szánt férfinak és nőnek, hangsúlyozva, hogy a korszellem számtalan világi áramlatában van egy mérce, amelyhez mindig igazodhatunk. „Ahogy élsz, azt örökíted tovább” - idézték a bölcs megállapítást. De vajon mi, keresztény emberek milyen példát mutatunk, s mit hagyunk az utánunk következő nemzedékre? - tették fel a kérdést a nap folyamán többször. Varga György 5MÓZ 6,4 versétől kezdve négy pontban fejtette ki álláspontját. Mindennek alapja - mondta az érdi lelkipásztor -, hogy tükröződik-e életünkön a kompromisszumot nem ismerő Isten szeretete. A Tízparancsolat legelső intelme legyen iránymutató minden hívő szülő számára: szeretni az Urat teljes szívből. A körülöttünk élők - különösen gyermekeink - figyelik, hogy a hétköznapok viharai között is hitelesen képviseljük-e hitünket, hogy a szülők, a család előtt Isten igéje-e a legfőbb tekintély... Másodszor: nemcsak elfogadni kell az Úr vezetését, hanem engedelmeskedni is neki. Harmadszor: a szülő felelőssége, hogy az igére tanítsa gyermekeit. Utolsó pontként pedig arról beszélt, hogy különösen is vigyáznia kell a felnőttnek arra, hogy szavai, a tanítása mindig összhangban álljanak azzal, ahogyan éli életét az övéi közt. Varga György hozzátette: bizony előfordul, hogy mulasztásait, tévedéseit kell bevallania gyermekei előtt... A feleség, Anikó akkor csatlakozott férje előadásához, amikor az egymásra épülő, de eltérő női és férfiszerepeket mutatták be, ismét igei hivatkozásokkal: Ef 5,21-28-at, illetve az Első thesszalonikai levél 2. fejezetének verseit fejtegetve. A Varga házaspár által tartott délelőtti „tanítást" ebéd után élénk beszélgetés követte. Különösen azok adtak hangot kétségeiknek, kérdéseiknek, akik egy válást követően, egyedülálló szülőként kell, hogy helytálljanak gyermekeik mellett. Ok vajon milyen mintát örökítenek át? Statisztikai adatok röpködtek a levegőben arról, hogy az elvált szülők gyermekei milyen nagy számban válnak maguk is egyedülálló apákká, anyákká. Van esély arra, hogy megszakadjon a lánc? Isten igéje vigasztal, és minden statisztikai adattal szemben azt hirdeti, hogy van szabadulás. Szabad komolyan vennünk, hogy áldás örökösei és örökítői lehetünk! Hiszen maga Isten bátorít így: „...de irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik (...) megtartják parancsolataimat’.’ (5MÓZ 5,10) ■ B. Pintér Márta ■ Dr. Korányi András „Nem halok meg hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit” - 1530 kritikus napjaiban ez a zsoltárvers (118,17) vigasztalta és lendítette tovább Luther Mártont. Munkatársai éppen az augsburgi birodalmi gyűlésre megidézve adtak számot hitbeli meggyőződésükről, és készítették elő az Ágostai hitvallás tételeit: „Gyülekezeteink nagy egyetértéssel tanítják...” Eközben Luther, közvetlen életveszély által fenyegetve, a közeli Coburg városából figyelt, levelezett, véleményezett - amíg erejéből futotta. Aztán elfogyott az ereje, napokig nem olvasott, nem írt semmit, csupán néhány segítséget kérő levelet. Ludwig Senfl zeneszerzőtől a 4. zsoltár egyik verséről kért feldolgozást vigasztalásul. A szerző ezt a felkérést ugyan nem vállalta, viszont elküldte egy kész művét: „Non moriar, séd vivam, et narrabo opera Domini” - „Nem halok meg, hanem élek...” Ez az ajándékul kapott ige nemcsak akkor állította talpra a reformátort, de elkísérte egészen élete végéig. Októberrel beléptünk a reformáció hónapjába. Istentiszteletek, előadások, kulturális programok és az ötszáz éves reformációi jubileumra készülés hírei egymást érik ezekben a hetekben. A díszesemények sora ugyan jól jelzi azt a fordulatot, amely a rendszerváltozás óta lezajlott: a takarékossági világnap helyett nyugodtan készülhetünk a reformáció ünnepére október 31-én, de talán túl nyugodtan is. Pedig az egykori reformáció nyugtalansága, az 1530-as válsághelyzet nagy tétje, amely még Luthert is megrendítette, mindennél aktuálisabb lehetne ma is. Régi protestáns teológiai felismerés, hogy ha elérkezik a reformáció ideje, Isten azt mindig saját népén, az egyházon szokta és akarja elkezdeni. Kétségbeejtő konfliktusok a nagyvilágban, társadalmi fásultság idehaza, nagyarányú elveszettség és sodródás a mindennapokban - mennyi aggódó imádság, szeretteinkért, barátokért és ellenségekért megszólaló közbenjárás hangzik fel bennünk és közöttünk is! Vajon tudjuk-e, észrevesszük-e még, hogy ezekkel az imákkal egyben azt is kérjük, hogy Isten kezdje meg reformáló munkáját: elsősorban köztünk és rajtunk? Hiszen ki hallgasson és térjen meg mindenekelőtt Isten szavára, ha nem a gyülekezet, az egyház? Ki álljon előbb az Isten szolgálatába, ha nem a keresztény közösség, amely Jézus alázatos és áldozatos szolgálatának nyomait követve akarja élni az életét? Éppen ezért lehetne a reformáció ünnepének is valamiféle adventje! A bűnbánat, az őszinte belátás, az újra megtalált és kifejezett készség és a meg nem érdemelt kegyelem feletti öröm ünnepi időszaka. Talán éppen a küzdelemre való képtelenség és erőtlenség megállásával, nekünk szóló igére várva, mint egykor Luther életében. A szüntelen reformáció áldott nyugtalanságával, amelynek következtében csodamód mégsem a maradék erőforrás és békesség szívódik fel, hanem éppen a felőrölt idegek pályái telnek meg újra életerővel, hittel és lendülettel! E nélkül az ismétlődő megtorpanás, könyörgés, segítségkérés és igei megerősítés nélkül aligha tudunk igazat mondani a reformációról. Éppen ez a kihegyezett várakozás - Istenre, emberre, hittestvérekre, változásra, áldásra - az, ami sajátos reformációi adventi hangulatban az egyetlen alapja lehetett és lehet az Ágostai hitvallásban oly gyakran visszatérő fordulatnak is: evangélikus „gyülekezeteink nagy egyetértéssel tanítják...” Amikor Isten igazságára, mentő emberszeretetére rátalál az egyház, a gyülekezet, és az evangéliumnak kijáró kellő alázattal és lelkesedéssel megtapasztalhatja a Szentlélek erejét, „ahol és amikor Istennek tetszik”. Vajon szorítjuk-e magunkat manapság is erre a hozzáállásra? A gyakran földbe rejtett evangéliumi kincs napvilágra fordításának örömére? S vajon nem volna-e helyes és szükséges, hogy a nagy egyetértés, a testvéri konszenzus bátorító élményének gyakran tapasztalt hiánya legalább a reformáció hónapjában egy kicsit jobban égjen bennünk, és ösztönözzön minket? „Nem halok meg hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit”október hónapja ezzel az üzenettel lehet csak az evangéliumi megújulás, a szüntelen munkálkodó reformáció adventje. Hiszen éppen az életnek ez az üzenete választja el a rá következő halot-Vajon nem volna-e helyes és szükséges, hogy a nagy egyetértés, a testvéri konszenzus bátorító élményének gyakran tapasztalt hiánya legalább a reformáció hónapjában egy kicsit jobban égjen bennünk, és ösztönözzön minket? tak napjától: hogy ne csak hajdanvolt dolgokra és „szentekre" való emlékezésre épüljön egyházunk, hanem ma is élő evangéliumi szóra! Olyan szóra, amely nemcsak 1530-ban, hanem ma is talpra állít, visszaadja és megsokszorozza a helytálláshoz szükséges lelki erőt, és sokféleségünkben mégis felvillantja a konszenzust, a közös nevezőt: az ajándékba kapott éltető és őszinte jézusi szeretetet! A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének egyetemi tanára
