Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-24 / 34-35. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2014. augusztus 24-31. 17- EVANGÉLIKUS SEGÉDLETTEL Végh Szabolcs a veteményeskertben Hálás szívvel megállva az Úr előtt Beszélgetés W eisz Jenő nyugalm azott lelkésszel ► Költőnek indult, tanár szeretett volna lenni, de az Úristennek más terve volt vele - a somogymeggyesi születésű Weisz Jenő evangélikus lelkész lett. Magyar szívvel gondolkodik, és anyanyelvét sok anyaországi magyart megszégyenítő választékossággal beszéli ma is, bár 1956 óta életének jelentős részét külföldön töltötte: öt országban van otthon. Egy különös életút néhány állomását ismerheti meg a kedves olvasó az alábbi interjúból. !► Folytatás a 16. oldalról - Én, akkor kerültem ide - mondja Bagi Zoltán. - Nagyon sok teendő volt abban az időben. Mivel ez már több éve műveleüen földterület volt, először is fel kellett törni, illetve alul, felül be kellett keríteni. A vetőmagokat, palántákat meg kellett vásárolni, és el kellett indítani a programot. A sok munka mellett sok volt az ismeretlen tényező is. Nem tudtuk például, hogy ebben a földben mi marad meg, épp ezért ezt az évet ebből a szempontból is kísérleti évnek tekintjük.- Amit az imént láttam, annak alapján nincs túl sok ok a búsulásra. Zoli helyeslőén bólogat.- Sok falubeli most már őszintén bevallja: tavasszal nem gondolta volna, hogy ennyi minden és ilyen minőségben fog már az idén teremni itt, bár az időjárás nem mindig kedvezett. Tavasszal volt borsónk, babunk, retkünk és hagymánk, mostanság szedjük a paradicsomot, paprikát, uborkát. Nagyon szépen termett a krumpli és a tök. Minden család ugyanazokat ültette, a termést pedig otthon úgy használták fel, ahogy akarták.- A mezőgazdász mentorunk segítségével az udvarban található meggyfa termését eltettük, szörp is készült belőle - egészíti ki Végh Szabolcs -, a paradicsomot pedig együtt fogjuk befőzni.- Mik a további célok? A két beszélgetőpartner itt egymásra tekint, majd Zoli kezd a válaszba.- Az erdős részt már elkezdtük megtisztítani, a méhkaptárokat is oda telepítettük. Ha sikerül még teret nyernünk, akkor tyúk- és disznóólát, juhkarámot szeretnénk építeni. Egy kisebb fóliasátrat már tavasszal felállítottunk, ezt ősszel egy nagyobbal tervezzük kiegészíteni, hogy magunk nevelhessük a jövő évi palántákat. Szabolcs veszi át a szót.- A földterület mérete miatt nem tudunk a mintakertben annyi zöldséget termelni, hogy a szárszói üdülőt elláthatnánk vele. Viszont ha a program keretében az elméleti oktatás és a gyakorlati tapasztalatok alapján az itt gazdálkodók őstermelőkké válhatnának, az nagy öröm lenne. Ez az egyik távlati célunk. Azonban nem szabad eltévesztenünk a fő célt, az örömhír üzenetének átadását, megerősítését sem.- Egyházi intézményről van szó. Az evangélikus jelleg mennyire mutatkozik meg a programban? - Nem direkt evangélizáló, missziói céllal indítottuk a projektet - mondja Szabolcs -, de minden területen igyekszünk átadni ezeknek a családoknak mindazt, amiben mi hiszünk, és ami természetes a számunkra. A családok kiválasztásánál egyáltalán nem volt szempont és feltétel az egyházi kötődés. A legelső alkalommal ebéden láttuk vendégül a családokat, és ahogy említettem, Jenő bácsi tartott - nagyon szívhez szóló - áhítatot. A végén, a Miatyánknál örömmel hallottam, hogy a gyerekek és a felnőttek egyaránt velünk mondták az imát. Mint kiderült, katolikus családokról van szó, de a vallás nincs előtérben közöttük. A mögöttünk lévő hónapok alatt folyamatosan igyekeztünk a fizikai segítség mellett lelki táplálékot is adni. A szombati alkalmakon rövid áhítatokat is tartunk, közösen énekelünk, és a földhöz is úgy állunk hozzá, hogy a Jóisten bízta ránk. Ahogy egyre jobban megismerkedünk a családokkal, és egyre nagyobb az irántunk való bizalom, úgy érezzük egyre inkább a hálájukat is. Talán az sem véletlen, hogy az egyik családban nemrég keresztelték meg a - már nem pici baba - gyermeket, a másik család pedig a közeljövőben tervezi ugyanezt.- A családok gyermekeit hogyan tudják bevonni a programba?- A kéthetente tartott szombati műhelymunkák idején az egyik munkatársunk, Hídvégi Mária szociális munkás tart a számukra kézműves-foglalkozásokat. Ezzel egyrészt meg tudjuk oldani a gyermekfelügyeletet, másrészt Máriától sok hasznos dolgot tanulhatnak. Mindeközben több lehetőségünk van arra, hogy jobban megismerjük egymást. Én személy szerint is nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a gyermekek maguk tapasztalják meg: elszánással, szorgos munkával és a Jóisten segítségével a legreménytelenebb helyzetekből is van kiút. * * * Ahogy ülök a pádon, és beszélgetőpartnereimet hallgatom, arra gondolok: micsoda vállalkozás és micsoda felelősség ez a projekt! De a veteményeskertre pillantva Isten áldása is érezhető. Mert ki más ültette volna el az ötletet a szervezők szívébe, hogy idegen, nehéz körülmények között élő családokon akarjanak segíteni? Ki más buzdította volna az adományozókat a jószívű áldozathozatalra? És mi mástól nőtt volna ilyen sok szép termés az évek óta nem művelt, derékig érő gazt nevelő talajon? Ez az áldás kísérje továbbra is az itt folyó munkát. ■- Négy ifjú költő - még alig voltak húszévesek - 1955 augusztusában váratlanul az Államvédelmi Hatóság által letartóztatva, vallatólámpák kereszttüzében találja magát néhány bátrabb hangú, útkereső vers miatt. Hogyan lettek vádlottak?- Somogy megyei falusi gyerekekként közelről láttuk az ötvenes évek igazságtalanságait, az emberek leigázását, kirablását. Barátaimmal - az azóta József Attila- és Kossuth-díjas költővé lett Berták Lászlóval, illetve Zsovár Józseffel és Horváth Imrével - az álmok és a tenni akarás ifjonti nemes heve hozott össze. 1955- január 30-án a nagyatádi kultúrházban megalakítottuk az Ady Endre Irodalmi Kört. A korra jellemzően nyílt hangú verseink gyanúsak lettek, és nem tetszettek a politikai hatalomnak, így kerültünk a vádlottak padjára. Igaz, engem nem fizikai erőszakkal kínoztak, de a fiatal, érzékeny, álmodó, ártatlan lelkem sokat szenvedett az embertelenségtől. Attól, hogy például a sötét helyiségben órákon keresztül négy lámpa reflektorfényében, vadul kiabálva vallattak, miközben csak állnom volt szabad. Minderre pedig semmi szükség nem volt, hiszen nem voltunk mi semmiféle titkos összeesküvés tagjai, pusztán szárnybontogató költőcskék.- Weisz Jenő másodrendű vádlottat a kaposvári bíróság nyolc hónapi börtönre és „a büntető törvénykönyvben meghatározott egyes jogok gyakorlásától háromévi időtartamra való eltiltásra" ítélte. Hogyan hatott ez az időszak a hitére?- Örömmel mondhatom, hogy rendes, egyháztisztelő családban nőttem fel. Meg voltam keresztelve, tanultam evangélikus hittant, templomba is jártam. De mikor hazulról elkerültem, tovább tanultam, és kultúrvonalon - kultúrház-igazgatóként, újságíró-gyakornokként - dolgoztam, kerülni kellett ezt az irányt. Arra viszont jól emlékszem, hogy tizenkét évesen, a konfirmációra készülve nagyon megragadott a tizenkét éves Jézus története. Az ő szép képe díszíti kötcsei templomunk oltárát. Néhány esztendő múlva a börtönben visszajött ez az érzés, erőt és vigaszt adott - nem vagyok egyedül, Jézus itt van velem.-1956 végén Önt Angliába, pontosabban először Skóciába űzte a sors.- Szilveszter éjszaka igen kalandos és veszélyes módon jutottam először Ausztriába, majd onnan még aznap Bécsen, Doveren, Londonon keresztül Glasgow-ba. Indulásom előtt, kora hajnalban csak édesapámtól köszöntem el - az volt az utolsó találkozásunk... Skóciában egy magyarok számára felállított menekülttáborban laktam. Iskolába is jártam a többi fiatallal együtt, illetve valamennyi fontot is kaptam. Tavasszal már volt annyi összegyűjtött pénzem, hogy Londonba menjek. Az Útitárs című újságból tudtam, hogy Pátkai Róbert az ottani evangélikus gyülekezet lelkésze. Sikerült is vele találkoznom. Attól kezdve sokáig ő volt a Jóisten „földi angyala” az életemben. Ő segített abban is, hogyan tudnék teológiára járni, merthogy addigra megérett bennem az elhatározás: lelkész szeretnék lenni.- London más szempontból is fontos találkozások helyszíne lett az Ön életében...- Igen, itt találkoztam Brittel, az első feleségemmel, aki norvég, és akkor a norvég nagykövetség titkárának családjában volt au pair (fiatal lány, aki fizetés nélkül, szállásért, ellátásért, zsebpénzért gyermekfelügyeletet, kisebb háztartási munkákat végez családoknál - a szerk.). A barátságból szerelem, később házasság lett. Első gyermekünket tizenhat hónapos korában el kellett temetnünk Leedsben - az nagyon megviselt bennünket -, de a később született lányunkban és fiunkban nagyon sok örömet találtunk.- Hogyan alakult a lelkészi pályája?- Oxfordban végeztem tanulmányaimat 1959-63 között, majd Londonban, a svéd királyi templomban ordinált a németországi Lilje püspök 1963 novemberében. Angol és magyar nyelvű lelkészi szolgálatra kaptam megbízást Észak-Angliában, leedsi központtal. Alapító lelkésze voltam a Szent Lukács nemzetközi evangélikus gyülekezetnek, öt évig szolgáltam ott. Nagyon sok áldásban volt részünk ez idő alatt. 1968-ban kerültünk ki az „újvilágba”, Amerikába. Minnesotában hét évig több skandináv eredetű gyülekezetben szolgáltam, emellett gyakori vendégszónok, oktatási-ifjúsági vezető, illetve a Minnesotai Presbiteriánus Egyház társlelkésze is voltam. Csodálatos időszak volt.- Miért tértek vissza Európába?- Elsősorban a honvágy miatt. Hiányzott a családunk, a barátaink, a gyermekeink pedig gyakran emlegették az unokatestvéreiket. De bevallom, egy idő után vágytam az európai kultúra és teológia mélységére is, annak ellenére, hogy az amerikai gyakorlati teológiából rengeteget lehetett tanulni.- Annak idején titokban, menekülve hagyta el Magyarországot. Mikor járt először újra itthon?- Még angliai időszakomban, brit állampolgárként 1968-ban. Sokáig nem akartam felvenni a brit állampolgárságot, de ez volt az egyetlen módja a hazatérésnek. Mivel nagyon szerettem volna már látni az édesanyámat és a húgomat, végül is megtettem ezt a lépést.- Emlékszik, milyen érzéssel készülődött az út előtt?- Az indulás előtti két-három éjszakán rémálmaim voltak: drótkerítéssel, szögesdróttal, aknamezőkkel és hasonlókkal viaskodtam. Iszonyú volt. De annál nagyobb öröm volt a viszontlátás...- Kötcse mindig is meghatározó volt az Ön életében, még akkor is, ha összességében kevés időt töltött itt. Hogyan fogalmazná mega településhez fűződő személyes viszonyát?- Mint látja, itt az asztalon, egy kicsi zászlótartóban öt nemzeti zászló van: magyar, angol, norvég, amerikai és német. Én mind az öt országban otthon vagyok, de Magyarország - benne szülőfalum, Somogymeggyes és Kötcse - a hazám. És bár soha nem voltam hivatalosan magyar lelkész, egész életemben együtt élt bennem a hazaszeretet, a szülők, rokonok, barátok tisztelete az Isten-szeretettel és a Krisztust követni akarással. A kötcsei ház és kert nagyapámé, majd apám bátyjáé volt; mi Somogymeggyesen laktunk. De amikor oda került a sor, nagy örömmel vettem meg, hogy ne kerüljön idegen kézre. Az eredetileg zöldségespincét felújítottam, és kápolnát alakítottam ki benne. Húsz évvel ezelőtt közösen szenteltük fel Luther Márton-kápolna névre az akkori hamburgi püspökhelyettessel, Herwig Schmidpott-tal és a ratzeburgi dómesperessel, Uwe Steffennel, mintegy negyven német vendég imádságos jelenlétében. A kötcsei templomban volt a második feleségemmel kötött házasságunk egyházi szertartása is. Két gyermekünk született, akik már felnőttként élik az életüket.- Már évekkel ezelőtt megfogalmazódott Önben: szeretné, hogy kötcsei ingatlanja a Végh Szabolcs igazgató vezette balatonszárszói Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthon birtokába kerüljön. Meg is valósult az elhatározása, részben adomány, részben adásvétel, illetve az Ön számára a szárszói otthonban való üdülési jogformájában. Nem bánta meg ezt a lépését?- Egyáltalán nem! Sőt hálát adok a Jóistennek, hogy így alakult. Nagyon meg vagyok elégedve az ott folyó munkával. Amit Végh Szabolcsék ott elkezdtek, és már eddig a kertben megvalósítottak, az örömmel tölt el. Igazi diakóniai szolgálatot látok benne, amellyel más emberek boldogulását segítik. Az említett Luther Márton-kápolna ápolása, használata sokat segíthet Jézus tanítását szem előtt tartani. Egyházi adomány esetében ennél pedig nincs fontosabb.- Ha az Úr engedi, néhány hónap múlva töltheti be nyolcvanadik életévét. Miként tekint vissza gazdag életútjára?- Isten iránti hálával. Mindig többet kaptam tőle, mint amennyit megérdemeltem, hiszen nézze, hova jutott az a kis somogyi parasztfiúcska és költőpalánta! Életemben nagyon sok áldás és öröm volt, ami hálás emlékezésre kötelez! Úgy tervezem, az ajándékozott ősi házon majd egy emléktábla is hirdetheti ezt. Bár jócskán kijutott a mélypontokból, próbatételekből is, Isten soha nem hagyott el. Csak hálás szívvel állhatok meg előtte. ■ Boda Zsuzsa összeállítása
