Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-03-23 / 12. szám
12 2014. március 23. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA Körben ülve Nem nagyon vagyok híve a körben ülős tanulásnak. Szeretem, ha a tanításnak van valami belső méltósága, és ennek eszköze lehet a jó értelemben vett távolságtartás. Ha valamiért mégis körben ülünk, annak éppen az egyedisége hat. Egyetlen kiscsoportom van, kilenc fiatallal, akikkel körben szoktunk ülni, Bibliát olvasva, tényleg bensőségesen. És ezenkívül még egyszer történt ilyen. A mostani 12. b-t ajándékba kaptam. Hitoktatójuk szülési szabadságra ment, én vettem át az osztályt. Már az első órákon látszott, hogy jól fogunk tudni együtt dolgozni, minden rendben lesz, és ez be is igazolódott. Most éppen nagyon érdekes tanulmányt folytatunk: a nyilvános beszéd van a középpontban. A tanulók egyenként állnak ki, és elmondanak egy viccet. Nem könnyű viccet mondani. Nem szabad elnevetni a poént. Szépen fel kell vezetni a csattanót. Nem szabad belezavarodni a történet elmesélésébe. Van olyan vice, amely nagyon üt, ilyenkor együtt nevetünk. Egy másiknál inkább csak fintorgunk. Nehéz jól viccet mesélni. Az evangéliumi történetek is így maradtak fent sokáig a szóbeliségben. A Jézusról ismert események, a gyógyítások, csodák, tettek elbeszélése, egy idő után formát kapott. Megszólalt a mondanivaló is. Mindez azonban azért vészelte át a szóbeliség nagyon is kritikus szakaszát, mert a történeteknek megőrizték a csattanóját. A helyszín, a körülmények, a szerkesztettség változott, de a poén a helyén maradt, és megőrizte a lényeget. Éppen ezért ahogy a vicceket elmondták a fiatalok, most egy történetet kell ugyanígy elmondaniuk: Jézus lecsendesíti a tengert. Kint állnak egyenként az egész osztály előtt. Ez is egyféle távolságtartás. Hónapokkal ezelőtt azonban ez a távolságtartás megszűnt. Bensőséges témákról esett szó. Őszinte mondatokat mondtunk. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy leülök közéjük. Magától alakult a kör, minden nagyobb rendezés nélkül. A távolságtartás - még ha csak néhány órányi időre is - felfüggesztődött. Néhány óra elmúltával más lett a téma, újra tanár voltam a tanítványaimmal. De akkor inkább keresztyén testvérek voltunk, fiatalok így idősebbel. Ez a tanítás csodája? Ez az egyház csodája? Ez az iskola csodája? Ez a nemzedékek találkozásának csodája? Mindegyik. Egyszer kényszerűségből elmaradt egy óránk. Őszintén mondtam:- Sajnálom, veszteségként élek meg minden órát, ami elmarad veletek.- Mi is így érzünk - mondta erre János, a tanítványom. Egy-két hét múlva ezt mondom majd talán: János, a barátom. ■ Koczor Tamás Névjegy: Koczor Tamás Evangélikus lelkész vagyok. Iskolalelkészként dolgozom a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban. A lelkészi munkán kívül természetesen hittanórákat is tartok. Különös ajándékként fogom fel ezt a feladatot, melyen keresztül naponta érzem Isten beavatkozásait életünkben. Nagyszerű emberekkel vagyok körülvéve, fiatalokkal és idősebbekkel. Sokat tanulok tőlük, diákoktól és tanároktól egyaránt. 3.0: Tíz gondolat... 10! Ezt a kerek számot rajzolta ki az élőkép, amelyet fiatalok és lelkűkben fiatalok tettek színessé, vidámmá, természetessé március első napján Soltvadkerten. A jubiláló országos evangélikus ifjúsági találkozó „próbarepülése” már a nyári helyszínen zajlott, ragyogó napsütésben, elrugaszkodásra alkalmas időben, közel háromszáz résztvevővel a fedélzeten. Az irányvételt, a pontos pozíciót a modern helymeghatározási rendszereknél is minél több navigációs műhold láthatósága biztosítja. A következő tíz gondolat, rövid bekezdés hasonló követő szatellitként talán segítségünkre lehet abban, hogy újra látóterünkbe kerüljön a Szélrózsa. Hiszen már csak alig négy hónap, és július 16-ától négy napon keresztül együtt lehetünk a Vadkerti-tó partján. 1. A közeledést jól jelzi a Szélrózsa-atya, - Mesterházy Balázs „centivágása’,’ aki vállalta, hogy Facebook-oldalán (facebook.com/szelrozsaatya) naponta egy-egy bejegyzéssel igyekszik bátorítást, lelki tartalékot is adni, hogy útközben se szenvedjünk hiányt. 2. A lendületvételben már a „próbarepülés” idején is segítettek az edzőtársak, Krämer György és Homoki Pál, akik a pozicionálás és az elköteleződés fontosságára, a különböző generációk számára is sokatmondó, megerősítő evangéliumra hívták fel a figyelmet. 3. Az eltűnt malajziai gép szomorú, jelképes értékűvé váló esete figyelmeztet, milyen könnyű eltévedni, letérni a kijelölt pályáról még korunk technológiai vívmányai mellett is. Könnyen veszítjük el a lelkesedésünket, rugalmasságunkat, távlatainkat. A Szélrózsa idei mottója, az ézsaiási ígéret éppen ebben a helyzetünkben szólít meg eltéríthetetlen erővel: „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok’.’ (Ézs 40,31a) 4. A „Z generáció”, azaz a 12-18 éves korosztály jelenléte a tavaszi szárnypróbálgatás alkalmával valóban a fiatalodás élményét hozta. Segített ebben, hogy az előtalálkozó összekapcsolódott a Déli Egyházkerület ifjúsági napjával. Júliusig odafigyelő, hordozó sasszárnyakra van szükség közösségeinkben és gyülekezeteinkben, hogy célba érjenek a „legújabb fiókák” is. 5. Hiszen a Szélrózsa a találkozások nagy lehetősége, ahol ismerősök és ismeretlenek, közeliek és távoliak, különböző generációk és kegyességek képviselői is felismerhetik egymást és Urunk megújító közelségét. 6. Most egymás elfogadásában azok az „érzékenyítő” témák segítettek, amelyek kerekes székes, siket, hajléktalan társaink, testvéreink helyzetét mutatták be egy-egy munkacsoport foglalkozásain. • 7. A Szélrózsa elengedhetetlen védjegye a jó zene. A Parafónia zenekar mellett - melyben fogyatékkal élők és segítőik nagyszerűen muzsikálnak együtt - Takáts Eszter és a Szélrózsa Band dalai üdítettek fel bennünket. 8. A híres és kihagyhatatlan soltvadkerti fagylalt most sem okozott csalódást. A sorban állás igazi közösségépítő állomása volt ennek a szombatnak. A nyár egyik nagy „slágere” biztosan ez lesz. 9. A Szélrózsa azonban nem desszert, nyári hűsítő csupán, hanem az egyház arca a fiatalok felé, sok esetben talán az egyetlen kapcsolópont, és ezt a fiatalfelnőtt-korba lépő találkozónál illik komolyan venni. Ahogy egy katolikus pap barátom erősített meg ebben a minap, amikor elmondtam neki, mire is készülünk a nyáron: „Lehet, hogy ez a forma nem a legmélyebbre ható pasztoráció, de sokszorosan több, mint ha nem adnátok semmit.” 10. Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozó, Soltvadkert, 2014. július 16-20. ■ Smidéliusz Gábor Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit REFORMÁCIÓ ÉS KULTÚRA „A táncban minden benne van...” Beszélgetés a Szilas néptáncegyüttes három tagjával ► Szilágysági táncokat mutatott be a Fölszállott a páva című, tizenhat és harmincöt év közötti fiataloknak meghirdetett népzenei és néptáncos tehetségkutató verseny március 15-i adásában a rákospalotai Szilas néptáncegyüttes. Ahogyan arról korábban már az Evangélikus Életben is hírt adtunk, a csoport bemutatkozó kisfilmjét részben a rákospalotai evangélikus Kistemplomban forgatták; a rövid klipben a gyülekezet lelkésznője, Ponicsán Erzsébet kérte fellépésükre Isten áldását. A csoport néhány elkötelezett evangélikus táncosa mesél arról, mit jelent az életében a (palotai) néphagyomány. t \ gr i t. .1 - c * \\ * v' 1- A Szilas tizenhét évvel ezelőtt azért jött létre, mert a közösség még többet és még szorosabban szeretett volna együtt lenni - idézi fel a kezdeteket a tanítóként dolgozó Molnár Márk László. - Mertünk nagyot álmodni, amikor elkezdtünk próbálni egy-egy családi ház udvarán vagy egy környékbeli iskola aulájában. Mára komoly székháza van a közösségünknek, és egyesületté váltunk, így több száz fiatalhoz tudjuk eljuttatni az üzenetet: a magyar nyelv, a népdalok, a népi kultúra tiszteletét, megbecsülésének fontosságát.- Ahhoz, ahol most tartunk, kellett ez a bő másfél évtizedes munka - veszi át a szót Fekete Éva - és persze a művészeti vezetőnk, Sikentáncz Szilveszter, aki hét évvel ezelőtt meglátta bennünk, hogy miben vagyunk mások, mint a többi táncegyüttes: nem csak azért járunk próbákra, hogy mozogjunk és táncoljunk - mi egymásért is vagyunk. Az együttes tagjainak többsége templomba járó ember, evangélikus, református vagy katolikus. Márk tizenöt éve presbiter a rákospalotai evangélikus gyülekezetben, Családjában ez is hagyomány, hiszen az édesapja, a nagypapája és a dédnagypapája is betöltötte e tisztséget. Éva szintén evangélikus családban nőtt fel, de szülei sosem erőltették a templomba járást. Tizenhét-tizennyolc éves lehetett, amikor fontosnak érezte, hogy vasárnaponként nagymamájával együtt ő is ott legyen az Isten házában, és hallgassa az igét. Kilenc évvel ezelőtt - huszonévei elején - jelölték először presbiternek, azóta tagja a gyülekezet vezetőségének. Őt is büszkeséggel tölti el, hogy nagypapája és nagybátyja nyomdokába léphetett. Fekete Ildikó két éve konfirmált.- Elég emlékezetes volt ez a gyülekezet számára is - eleveníti fel az ünnepi istentiszteletet a tizedik osztályos gimnazista lány -, hiszen mind az öten, köztük öcsém is, palotai viseletben konfirmáltunk. Az 1950-ben Budapesthez csatolt Rákospalotán ugyanis - derül ki mindhármuk szavaiból - az ott élőknek köszönhetően a helyi viselet nem múzeumi vitrinben porosodó kiállítási darab. A falusiasnak' tartott szokások sem vesztek el, hanem ma is a mindennapi élet részei.- Már három-négy évesen tudtam, hogy az utcán a szembejövőknek hangosan köszönni kell, mert én hiába nem tudom, ki az a bácsi, ő bizony tudja rólam, ki vagyok - hoz egy példát Ildikó. - Mert ez egy kis falu, mindenki ismer mindenkit, kit innen, kit onnan, legtöbben még rokonok is vagyunk. Még olyan is előfordul, hogy lovas kocsik kerülgetik egymást az utcán, vagy a traktor a határból hazafele megáll a zebránál átengedni a biciklis gyerekeket. Teljesen más világ ez itt Budapest szélén, mint bárhol másutt a fővárosban.- A nagyszüleink tették lehetővé, hogy Rákospalota megőrizze az arculatát; ők hagyták ránk a közösséget, amelynek az ereje a mai napig összetartja a palotai polgárokat - mondja Márk. - A nagymamám a haláláig, 2006-ig nem vette le a palotai népviseletet, akkor sem „vetkőzött ki” amikor a kommunista diktatúrában az erőszakos téeszesítés miatt sokan erre kényszerültek a „faluban”. A palotai viselet az egyébként egy nagy ingatlanos cégnél dolgozó Éva számára is különösen kedves.- Bár a legtöbb palotai asszony eladta viseletét a múzeumnak, mindig kerül elő valahonnan egy-egy darab, amit hordhatunk, használhatunk. Legnagyobb büszkeségem a nagymamámtól örökölt három selyemkendő - nálunk így mondják: nyakravaló kendő - és a hímzett szalag, amelyet a lányok a hajukba kötnek. Talán innen ered, hogy a Szilasban én foglalkozom a viseleteinkkel. Ha új táncot tanulunk, én nézek utána, mit hogyan hordtak, és a viselet legnagyobb részét én is készítem el. Különösen nagy öröm számomra ez a munka, az utánajárástól kezdve egészen odáig, amikor színpadra kerülnek a ruhák, együtt van a táncosokon, amit alkottam, és láthatom az összképet.- A néptánc, a néphagyományok és a népzene nálam olyan természetesek az életben, mint a velem egykorúaknak a bulizás, a tuctuc zene vagy a sport - mondja Ildikó. - Én tulajdonképpen már akkor belecsöppentem ebbe a forgatagba, amikor megszülettem, hiszen a Szilas éppen csak egy évvel idősebb nálam. Babakocsiból néztem a pörgő szoknyákat a színpadon, majd a szüreti felvonulásokon már én is sok szoknyában és kopogós cipőben ültem a lovas kocsin. Kilenc-tíz éves korom körül csapódtam az együttes gyerekcsoportjához, és ettől az évtől vagyok részese a csapatnak a felnőttegyüttes tagjaként. A hétköznapjaimhoz és az ünnepnapjaimhoz szervesen hozzátartoznak a próbák és a fellépések. Ez az én világom. Persze sokszor hallgatok rockzenét, néha még nadrágot is hordok, de alapvetően nem tudnám elképzelni az életemet a néptánc nélkül. A néptánc Éva számára is több egyszerű hobbinál:- A televíziós produkciónk után azt mondta a műsorvezető, hogy úgy érzi, számunkra ez nem is verseny, hanem inkább üzenetet szeretnénk átadni. Azt feleltem, hogy természetesen verseny - de ha már van lehetőségünk ilyen helyen megmutatkozni, igenis fontos, hogy üzenetet is hozzunk magunkkal. A néphagyományok arra emlékeztetnek bennünket, hogy azok, akik előttünk éltek, abban a még fel nem gyorsult világban, sokkal többet tudtak . nálunk. Hiába van nekünk több információnk és tudásanyagunk arról, hogy mi zajlik körülöttünk, a legfontosabb dolgok mellett elmegyünk - Isten és saját magunk, a körülöttünk lévő emberek mellett. Egy parasztember sokszor egész nap magában volt, volt ideje gondolkodni a világról, és ez is hozzávezette ahhoz az egyszerű bölcsességhez, amit birtokolt. Soha semmit nem csinált véletlenül, mindennek megvolt a maga oka. Ha csak egy kicsit is próbálunk elsajátítani ebből, már többek leszünk. Emellett akkoriban az életnek szerves része volt a szemet, fület gyönyörködtető népművészet, amely páratlan a világban. A népzenében, néptáncban minden benne van, ami az élet, öröm és bánat, és persze az Isten. ■ V.J. A rákospalotai Szilas néptáncegyüttes produkcióját a goo.gl/FYMa39 oldalon nézhetitek vissza.
