Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-06-15 / 24. szám

6 « 2014- június 15.

KULTÚRKÖRÖK

Evangélikus Élet

A huszonötödik Bach-hét

► Pünkösdhétfőn a budapesti Deák téri evangélikus templomban megkezdődött a Bach-bét. Az idei különösen jelentős, hiszen ez a huszonötödik ilyen rendezvény a szép és fontos sorozatban. Nem könnyű feladat negyedszázadon át évről évre felmutatni az egyik legnagyobb zeneszerzőt: új és új válogatást nyújtani a hatalmas életműből, magas színvonalon megszólaltatni a műveket. Mindezeknek maradéktalanul eleget tettek a hét megálmodói, fáradhatatlan szervezői és persze a muzsikusok, énekesek.

A legnagyobb érdem dr. Kamp Salamoné - a karnagy és evangélikus egyházzenei igazgató a kezdetektől irányítja a rangos eseménysorozatot - és a Luthe1 ránia énekkaré, amely minden évben vállalja akár a legnehezebb Bach-művek tolmácsolását is.

A hétfő esti nyitókoncertbe illeszkedő áhítatában Gáncs Péter, egyházunk elnök-püspöke - egyebek mellett - így fogalmazott: „Valamikor hittünk, tudtunk Krisztus után kiáltani. Most itt ülünk, és hallgatjuk a fenséges zenét. Az evangélium öröme ez, őszinte és tiszta szívből jövő áhítat. Hála Istennek, hogy elindult az ünnepi hét, a folyamatos, lélekemelő szolgálat...”

Johann Sebastian Bach h-moll miséje az emberi szellem egyik legnagyobb teljesítménye. Míg kortársai és kései nagy utódai magasságokba emelkedve kerestek igazságokat, Bach a feltétlenül hívő vallásosság titkaiba mélyedve fejezte ki örök üzenetét. A lipcsei kántor hatalmas tablót fest, ugyanakkor remekművében finom szövésű részleteket is találunk.

A megszólaltatás nehéz feladatát remekül oldotta meg a Lutheránia énekkar és a Weiner-Szász kamaraszimfonikusok. A négy énekes (Zádori Mária, Meláth Andrea, Megyesi Zoltán, Jekl László) előadása, Dobozy Borbála törékeny csembalójátéka és Ács Dávid orgonamuzsikája most is pontos volt és hibátlan. Zengett a fölszárnyaló ének: „Gloria in excelsis Deo, et in terra pax hominibus bonae voluntatis” hegedű, dob, trombita, a gyönyörű latin szöveg a hallgatóságot mintegy nem járt magasságokba röpítette.

A hét további programjai közül ki kell emelni Kovács Szilárd és Király Csaba orgonaestjét (kedden és pénteken), az Aura Musicale együttes kamaraestjét (szerdán), a rég hallott Budapesti Fesztiválzenekar barokk együttesének kantátaestjét (csütörtökön).

Akik pünkösdhétfőn nem jutottak el a Deák téri templomba, vasárnap 19 órától ismét hallhatják Bach Isten felé vezető, lélekemelő h-moll miséjét.

■ Fenyvesi Félix Lajos

Virágzó reneszánsz és műfaji gazdagság

► A négyszázhúsz éve elhunyt reneszánsz mester, legismertebb nevén Orlandus Lassus a kóruszene mellett köteleződött el. Habár a reneszánsz a hangszeres zene felemelkedését is magával hozta, Lassus kizárólag hangszeres művet nem is komponált. Népszerűségét manapság könnyedebb, sokszor humoros kórusműveinek köszönheti. Kinek ne csengene fülébe a Zsoldosszerenád című madrigál? Műveinek palettáján az olasz madrigál és villanella, a francia chanson és a német Lied (dal) műfaja egyaránt megtalálható. A sokoldalú szerző összesen több mint kétezer művének túlnyomó részét azonban egyházi kompozíciók teszik ki. A vallásos zene központi műfajai: motettái és miséi tették őt igazán naggyá. Emellett passiók, Magnificatok és egyébLantikumok, himnuszok, nagyheti responzóriumok és lamentációk maradtak fenn tőle.

Lassus a mai Belgium területén fekvő Mons városában született, feltehetően 1532-ben. Fiatalkorából több kétes eredetű legenda kering a mesterről; a legközkedveltebb, hogy ifjú éveiben Lassust csodálatos hangja miatt háromszor is elrabolták a helyi templom gyermekkórusából. Tizenkét évesen Ferdinando Gonzaga Mantovába, majd Szicíliába vitte. Mutálása után Milánóba költözött, ahol madrigalista szállásadójának stílusát vette át.

Az 1550-es évek elején Nápolyban énekesként és komponistaként tevékenykedett. Ez idő tájról maradtak fenn első művei. Ezt követően Rómába ment a toszkán Medici nagyherceg szolgálatába. 1553-ban egy évre átvette a lateráni Keresztelő Szent János-bazilika zenei

igazgatását; ezt utána a nála mindössze néhány évvel idősebb Palestrina kapta meg. (Róla ez évi 5. számunkban emlékeztünk meg.) De Lassus addigra már - feltehetően franciaországi és angliai utazásait követően - visszatért Németalföldre, és Antwerpenben telepedett le. Itt 1555-ben a 16. század egyik nagy vívmányát, a többszólamú kottanyomtatást felhasználva nyomtatásban adta ki korai műveit.

1556-ban Münchenben V. Albert bajor herceg szolgálatába állt. Az uralkodó igyekezett olasz mintára megszervezni az udvar zenei életét. Mivel Lassus Itáliában tanult, a német udvarban működő számos honfitársa közül erre a feladatra ő volt a legalkalmasabb, sőt mi több, messze a legtehetségesebb is. Végleg ide költözött, s két évvel később feleségül vette Regina Wäckingert.

1563-ban Lassust kinevezték udvari fő-zeneigazgatóvá. Az 1560-as években híre már bejárta Európát, sok zenész miatta jött a müncheni udvarba, hogy hosszabb-rövidebb ideig tanulhasson tőle. Ezért érkezett ide többek között a két Gabrieli: Andrea, majd később unokaöccse, Giovanni is.

Lassus neve messze a muzsikuskörökön kívül is ismert volt. 1570-ben II. Miksa német-római császár nemességet adományozott neki, amelyet igen ritkán kapott meg zeneszerző. XIII. Gergely pápa pedig lovaggá ütötte. A következő években IX. Károly francia király hívta meg.

Habár több uralkodó és arisztokrata is megpróbálta őt magának megnyerni, Lassus mindennél többre értékelte a bajor udvarban elhangzó pompás zenei előadásokat. Az 1570- es évektől kezdve többször ellátogatott Itáliába, hogy megismerje a madrigál haladóbb irányzatait. Ennek ellenére konzervatív maradt. Éveinek múlásával stílusa egyre letisztultabbá és kifinomultabbá vált.

Az 1590-es években egészsége hanyatlásnak indult, melankólia gyötörte, de továbbra is komponált, és nagy ritkán utazgatott. Hattyúdalát, a huszonegy vallásos madrigálból álló, Szent Péter könnyei című madrigálsorozatot sokan - méltán - a legtökéletesebb darabjának tartják. Művét Vili. Kelemen pápának ajánlotta, és csak posztumusz jelent meg 1595-ben.

Amint látjuk, Palestrinával ellentétben Lassus fiatalon bejárta Európát, majd huszonhat éves korában Bajorországba ment, és életének legnagyobb részében, még harmincnyolc évig Münchenben a bajor hercegeket szolgálta. 1594. június 14-én hunyt el, így már nem látta az elbocsátó levelét, amelyet pusztán anyagi okokból épp azon a napon fogalmazott meg kenyéradója, V. Vilmos.

Azon lehet vitatkozni, hogy a négy legnagyobb reneszánsz zeneszerző közül Palestrina, Lassusj Byrd vagy Victoria a legnevesebb-e, de az biztos, hogy a legtöbb neve Lassusnak van (Roland de Lattre, Orlando di Lasso, Roland de Lassus és ezek mindenféle kombinációja).

■ Halász-Táborszky Györgyi

Richard Strauss 150

► Richard Strauss egyházi zenét csak ifjúkorában írt. Operáinak többsége viszont olyan, emberi mivoltunk lényegét érintő témákat boncolgat, amelyek miatt a róla való - korántsem teljességre törekvő - megemlékezésnek helye lehet egy egyházi hetilapban is. Strauss varázsa az elmúlt századforduló táján többek közt a fiatal Bartók Bélára is ellenállhatatlanul hatott. A rózsalovag, a Salome, az Elektra opera, a Till Eulenspiegel, az Imigyen szála Zarathustra szimfonikus költemény és számos más remekmű szerzője kétségkívül a 20. század első felének egyik legtermékenyebb komponistája volt. Karmesterként is kiváló, Magyarországon is többször vezényelt.

Richard Strauss 1864. június 11-én született Münchenben: most ünnepeljük születésének százötvenedik évfordulóját. (Megemlékezésünkben Batta András monográfiája volt segítségünkre - Gondolat Kiadó, 1984.)

Richard édesapja, Franz Strauss Bajorország legjobb kürtöse (ennek köszönhetjük a fiú műveinek virtuóz kürtszólamait), aki gondosan ügyelt gyermeke zenei „étrendjére” megismertette vele a klasszikus zeneirodalom minden értékét. Fia megtanulhatta tőle: a zenének ahhoz, hogy művészet legyen, mesterségként kell a muzsikus vérévé válnia. Richard hegedűsként játszhatott apja műkedvelő zenekarában; ez az együttes néhány ifjúkori művét is bemutatta.

1884-től kezdve Strauss fejlődését évekig Hans von Bülow (nagyszerű zongoraművész és karmester) határozta meg; neki köszönhette első - másodkarmesteri - állását Meiningenben, ahol a vezénylés mellett zongoristaként is többször fellépett. Richard kapcsolatba került Johannes Brahmsszal is, aki véleményével nagy szerepet játszott zeneszerzői fejlődésében.

A következő lépcsőfokra egy másik vezető segítségével jutott el: Alexander Ritter zenekari hegedűs Richard Wagner rokona, szellemi szövetségese volt, sőt Liszt Ferencért is

rajongott. Ő eszméltette rá Strausst a Wagner-zenedrámák filozófiájára, ő hívta fel figyelmét Liszt zseniális újításaira.

1887 nyarán megismerkedett az ígéretes énekesnővel, Pauline deAhnával; 1894-ben összeházasodtak, 1897-ben született egyeden fiuk, Franz.

Első operájának Strauss - Wagner szellemében - a szövegkönyvét is maga írta. 1893-ban, hatévi munka után korszakhatárt látott új művében: „A Guntram tulajdonképpen lezárja tanulóéveimet, s most már kimerészkedhetem a világba.”

Ez időben találkozott Gustav Mahlerral; a századvég Németországának két legtöbbet ígérő fiatal muzsikusa - a könnyedén alkotó, sikeres, előadóművészként szinte flegmatikus zeneszerző és a tépelődő, öngyötrő, nehéz életű, csupa ideg lángelme - meglepően jól megértette egymást.

Strauss 1886-tól 1924-ig különböző rangú karmesteri állásokat töltött be Münchenben, Weimarban, Berlinben és Bécsben; elvezényelte az operairodalom - benne a saját művei - legjavát. 1908-tól Berlinben főzeneigazgató lett, 1919-1924 között a bécsi Staatsopert vezette.

Jó két évtizeden keresztül volt Strauss legközelebbi munkatársa Hugo von Hofmannsthal osztrák költő, drámaíró. Hat opera - Elektra,

A rózsalovag Ariadné Naxosban, Az árnyék nélküli asszony, Az egyiptomi Heléna, Arabella - születését köszönhetjük ennek az együttműködésnek. Az Elektra a hűségről szól; Az árnyék nélküli asszony mesebeli keretek között az emberség alapvető kérdéseit boncolgatja.

A rózsalovag műfaji megjelölése zenés komédia, de az egyik elemző szerint mind közül a legtragikusabb opera. Talán azért, mert cseppet sem elkerülhetetlen, ami benne történik, mégis, ami a dolgok mögött van - az elmúlás, az átváltozás -, az feltartóztathatatíanul zajlik az időben, és a szereplők mintegy elébe mennek saját sorsuknak.

Időskorában Strauss tréfával ütötte el hősnője, a Tábornagyné tragikumát, aki lemond Octavianról egy fiatal lány javára. Azonban a zene, e búcsúzó keringőzene - a bécsi álom - ennél jóval többet árul el. Egy

kultúra, egy birodalom múltját, mely bizonyára soha nem volt olyan szép, mint A rózsalovag keringődallamai. Mert a bécsi keringő 1911-ben, amikor bemutatták az operát, történelem. A világháború küszöbén, a Monarchia összeomlása előtti percekben (egy évszázaddal ezelőtt!) sikerült még egyszer kinyitni az aranykori Bécs zenélődobozának fedelét, melyből soha többé nem hangzott fel A rózsalovaghoz hasonló csengésű és hangulatú muzsika.

Strausst hosszú élete során -1949- ben halt meg - tartották a modern zene előfutárának (Salome), de múltba révedőnek is (A rózsalovag); támadták a Birodalmi Zenei Kamara elnökségéért, majd nagy pompával ünnepelték meg nyolcvanötödik születésnapját.

Ellentmondásoktól terhes élete végén a Négy utolsó énekkel búcsúzott a világtól; ennek utolsó dala Joseph von Eichendorff Alkonyfényben című verse. „Jártunk mi rosszban-jóban, / fogtuk egymás kezét, / pihenjünk most, valóban, / csend honol szerteszét. // A völgyek elnyugosznak, / alkonyhomályon át / illatálmos magasnak / még két pacsirta vág. // Hagyd rájuk a csapongást, / vár ránk a nyugalom: /jöjj, el ne vétsük egymást / ég-föld magányokon.” (Tandori Dezső fordítása.)

■ Dr. Ecsedi Zsuzsa