Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-02 / 5. szám
2014- február 2. *• 5 Evangélikus Élet KERESZTUTAK Luther-ének a szentmisén Történet a (nem) mindennapi ökumenéről ► S mi marad, ha vége az egyházak egységéért évről évről megrendezett imahétnek? Kérjük az Úristent az általa áhított közösség megvalósulásáért, de nem tehetünk úgy, mintha rajtunk semmi sem múlna. Nemegyszer a mindennapok csendes eseményei segítenek hozzá, hogy felfedezzük, milyen - olykor egészen egyedi - lehetőségei vannak az ökumenizmus életre váltásának. Az alábbiakban Szob plébánosa meséli el, hogy egyházközségükben hogyan lett egy nyugdíjas evangélikus lelkészből „tiszteletbeli káplán” A szobi plébániához tartozó kis faluban, Ipolydamásdon bemutatott egyik első misém után odajött hozzám egy ősz hajú, derűs ember, és megkérdezte, nem zavar-e, ha nyugalmazott evangélikus lelkészként részt vesz a vasárnapi szentmiséinken, nem lévén evangélikus templom a faluban. Első meglepetésemből felocsúdva örömmel hívtam meg arra, hogy - csakúgy, mint az előző években tette - vasárnapról vasárnapra velünk ünnepeljen. Később kiderült számomra, hogy a hívek mindnyájunk Gyula bácsiját - azaz Dedinszky Gyulát - már „tiszteletbeli katolikusként” tartják számon, és jó volt hallani, milyen szeretettel és tisztelettel beszélnek róla. Az elkövetkező években néhányszor megkértem Gyula bácsit, hogy egy-egy olyan ünnepen, amikor úgy alakult, hogy már nem volt lehetőségem Damásdon is misézni, tartson a közösségnek istentiszteletet. Nagypéntekenként pedig már évek óta igehirdetéssel és katolikus népénekekkel egybekötött áhítatot vezet a híveknek. Lelkésztársam igényességét és tapintatát tükrözi, hogy mindig elkérte az adott nap liturgiájának menetét, de néhány éve már neki is rendszeresen jár az Adoremus. Más jeles alkalmakkor felkértem arra, hogy ketten hirdessük Isten igéjét az ünnepi szentmiséken, sőt valamelyik évben a karácsonyi misén együtt énekeltük el Luther egyik énekét. Néhány éve Gyula bácsi Szobra költözött, és rövidesen engedélyt kért arra, hogy részt vehessen felnőttkatekézisünkön. A csoport tagjai örömmel fogadták érkezését, és úgy vettem észre, hogy hozzászólásai és meglátásai igazi gazdagodást jelentettek mindnyájunk számára. Néhányszor úgy adódott, hogy főiskolai teendőim miatt távol kellett maradnom, és ilyenkor megkértem, vezesse le ezeket az alkalmakat. Volt gyakorlata ebben, hiszen hasonló helyzetekben nagybörzsönyi lelkészként rendszeresen helyettesítették egymást akkori plébános kollégájával, Szappanyos Béla atyával, akivel a kezdetektől testvéri kapcsolatot ápolt. Annak idején Béla atya részt vett Gyula bácsi lelkészi beiktatásán, ahol így fogalmazta meg az ökumenizmus melletti elkötelezettségét: „Úgy szeretném, ha a hegyen álló katolikus és a patak mellett álló evangélikus templom harangjai sose feleselnének, hanem mindig együtt dicsérnék az Istent!” Amikor a tavalyi tanévtől részidőben a budapesti Patrona Hungáriáé- gimnáziumba kerültem iskolalelkésznek, az új időbeosztásom miatt elgondolkodtam azon, hogy esetleg csütörtök esténként folytassuk-e a felnőttkatekézist. Ott volt ugyanakkor az is, hogy a csoport tagjai mindig hosszan lelkendeztek azon alkalmakról, amelyeket a lelkész úr tartott. Észrevettem, hogy a nyugdíjas korosztályhoz Gyula bácsinak sokkal jobb érzéke van, mint nekem. Mind a lelkiség sajátosságai, mind a megközelítések, mind a témafelvetések jobban illeszkednek a csoporttagok igényeihez, s a tanítás és információátadás mellett nála nagyobb hangsúly kerül a személyes vonatkozások és tapasztalatok megbeszélésére. A másik dolog, amire felfigyeltem, hogy az a több évtizedes hittapasztalat, melyet egy élettel betelt idős ember magáénak mondhat, olyan adottság és adomány, amelyre mindannyiunknak szükségünk van, és nemcsak nekem tett jót, de a hittanosok lelki fejlődésének is. Ezért hát úgy döntöttem, teszünk egy próbát, és megkérem Gyula bácsit a felnőttkatekézis vezetésére. A döntés szerencsésnek bizonyult, mivel a kis csoport szépen gyarapodott. Mostanra tizenhat-tizennyolc körül van a rendszeres résztvevők száma. 2010-ben az imádság volt a téma, melyet a Tízparancsolat, a. Miatyánk és a hitvallás szövegeinek segítségével dolgoztak fel, míg a következő évben Jézus példázatait vették sorra. Ezt követte 2012-ben A Biblia néprajza című sorozat, idén pedig Mácz István Kísértés a jóra című könyvének alakjaival foglalkozva erkölcsi kérdések állnak a hittanórák középpontjában. Gyula bácsival, aki időközben szinte már tiszteletbeli szobi káplánná vált, egy-két hetente összeülünk, és egy kávé mellett megbeszéljük az elmúlt alkalmak történéseit, illetve egyeztetjük a következő időszak tematikáját. Ilyenkor kitérünk a felmerült kérdésekre, esetleg nehézségekre, és persze az aktuális örömökre is. Gyula bácsi mindig akkurátusán ügyel arra, hogy a hagyományos teológiai szembenállásokat okozó témákat a maga részéről diszkréten kezelje és tiszteletben tartsa. Ezeket inkább a plébános hatáskörébe utalja, hogy velem beszéljék meg a hívek. Megtörtént azonban már az is, hogy amikor Luther Máriatisztelete valahogy szóba került közöttünk, kicseréltünk egymás között egykét tanulmányt a kérdésről, és végül ezek ismeretében mégis beszélgettek a témáról az egyik karácsonyt megelőző katekézisen. A hittancsoport tagjai hétről hétre előre megkapják az adott órán feldolgozandó imádságokat, szövegeket. Idén már jó előre mindenki hozzájutott az említett „tankönyvünkhöz” hogy felkészülhessenek a következő hét témájára. Egy ideje rendszeressé vált, hogy megünneplik a névnapokat és születésnapokat, és megemlékeznek a liturgikus időszakok sajátosságairól. S mivel a beszélgetések során nemegyszer egy-két jó könyv címe is felmerül, a plébániai könyvtárunk kötetei egyre inkább kézről kézre járnak, újabb témákat szolgáltatva a csoporttagoknak a közös feldolgozásra. Ami az elmúlt évek során a plébániánkon kialakult, az talán nem más, mint egy kis ökumenizmus a plébániai gyakorlat szintjén. Olyasmi, amiről Ferenc pápa is beszél időről időre. Krisztus-kereső emberek közössé tett keresése, mégpedig nem csupán egyegy apró gesztus vagy ünnepi istentisztelet erejéig, hanem a hétköznapok során életre váltva. Nagyon jó érzés ilyesmiben részt venni. ■ Káposztássy Béla plébános Forrás: Új Ember, 2014. január 26. KÜLÖNÖS TALÁLKOZÁSOK - II. „Áldjad, én lelkem, a dicsőség örök Királyát!” A cikk szerzője és Katona Farkas ■ Görög Zoltánné Templom nélküli városban, Sztálinvárosban, a későbbi Dunaújvárosban nőttem fel, pedagógusszülők gyermekeként. Bár tudtam róla, hogy meg vagyok keresztelve, tizenkét évesen - lelkes úttörőként - hallani sem akartam arról, hogy szülővárosomban, Nagykanizsán konfirmáljak. A mai napig hálás vagyok szüleimnek és Fónyad Pali bácsinak, családunk lelkész barátjának, hogy nem erőltették a dolgot... Az Úr is türelmes volt velem. Különös utakon vezetett mindaddig, míg félreismerhetetlenül meghallhattam hívó szavát: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Sok-sok év elmúltával döbbenek rá lépten-nyomon arra, hányán hordoztak imádságban életem során, és hordoznak ma is. Egy ilyen élményemet szeretném most megosztani bizonyságtételként arról, milyen csodálatos eszközei vannak Istennek, hogy magához vonzzon, szolgálatába állítson embereket, ha ez az akarata. # * * Farkas atyával harmadéves gimnazistaként találkoztam a soproni országos diáknapok alkalmával, amikor énekkarunkkal néhány napot a városban töltöttem. Szabad időnkben három barátnőmmel jártuk a várost, és minden templomba benéztünk, hogy esetleg kipróbálhassak egy orgonát. Kora gyermekkorom óta élt ugyanis bennem a megmagyarázhatatlan vágy az orgonálás iránt. Sopronban sok templom van, de csak az evangélikus kántor és egy fiatal katolikus pap engedett az annyira vágyott hangszer közelébe. Farkas atyával egész jól összebarátkoztunk. Emlékszem, milyen örömöt jelentett számunkra, hogy - meghívásunknak eleget téve - eljött a fellépésünkre. Körülbelül egy évtizeddel később, immár fiatal lelkész házaspárként férjemmel Sopronban nyaraltunk. Sétálgatás közben betértünk a Széchenyi téri szép, kéttornyú barokk templomba, hátha viszontláthatom egykori kedves ismerősömet. Egy virágokat rendezgető idős nénitől megtudtuk, hogy az atyát egy közeli faluba helyezték plébánosnak. A térképen kikerestük a helyet. A leírásból megtudtuk, hogy Hidegség híres műemléke a falu feletti dombon álló Szent András-templom, amelynek 13. századi körkápolnájában korabeli freskók is találhatók. Még aznap odautaztunk, és becsengettünk a plébániára. Az atya éppen méhészkedésből jött elő a hatalmas kert végéből. Türelmet kért, amíg hozza a templomkulcsot, hogy nekünk, akiket érdeklődő turistáknak nézett, megmutassa a műemléket. Gyorsan tisztáztuk, hogy mi elsősorban Farkas atya miatt jöttünk, vele szeretnénk beszélni. Bevezetett az irodájába, leültetett, és beszélgetni kezdtünk. Nem gondoltam, hogy ő is emlékszik arra az időre, amely bennem nyomokat hagyott. Néhány mondatom után azonban felcsillant a szeme, barátságosan rám nézett, és levette polcáról a Bibliáját. Egy könyvjelző volt benne, amelyre ez volt írva: „4 diáklány Dunaújvárosból” „Az első orvosnak, a második gyógyszerésznek, a harmadik újságírónak, a negyedik tanárnak készült” - mondta. Érdeklődni kezdett, melyik vagyok én a négy lány közül, akiknek még a nevét sem tudta, és hogy alakult egykori társaim élete. Kiderült, hogy találkozásunk óta rendszeres imatárgyai voltunk! Mélyen megrendített annak a felismerése, hogy valaki éveken keresztül Isten elé vitt minket, templom nélküli városban élő fiatalokat anélkül, hogy erről tudtunk volna. # # * Néhány évvel ezelőtt Hidegségen átutazóban ismét késztetést éreztünk, hogy becsengessünk a plébániára. Katona Farkas atyát már nem találtuk ott, de megadták a címét. Zircen, a ciszterci rendház öregotthonában kerestük fel. Ezúttal is szeretettel fogadott, körbevezetett a templomukban, és jót beszélgettünk a társalgójukban. Jó volt immár megosztani egymással gondolatainkat az elhívásról, Krisztus-követésről, szolgálatainkról. * # Z Ma a vasárnapokon az orgona mellett ülök kántorként a kőbányai templomban. Gyakran gondolok muzsikálás közben is imádságban mindazokra, akik életem folyamán hűségesen hordoztak és hordoznak: édesanyámra, néhai keresztelő lelkészemre, a ciszterci szerzetes papra, moszkvai pravoszláv professzoromra, debreceni református orgonaművész tanáromra, svéd metodista lelkész barátnőmre, magyar és német papné, valamint diakonissza testvéreimre és még sokakra, akiket felsorolni sem tudok. Igen jó érzés számomra Jézus nagy családjához tartozni. „Lásd: mit tehet Jóságos Lelke veled!” - hangzik ismert énekünkben. Ez a felismerés kell, hogy erősítsen és indítson a naponkénti szolgálatra, a rám bízottakért folytatott imádságra. A szerző a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület főnökasszonya Katona Farkas néhai „főnökével”, II. János Pál.pápával
