Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-02-02 / 5. szám
4 ◄( 2014- február 2. KERESZTÜTAK Evangélikus Élet Gondolatok imanyolcad után ■ D. Szebik Imre Találó az idén január 19. és 26. között lezajlott ökumenikus imahét lKor 1,1-17-ből választott mottója: „Hát részekre szakítható-e Krisztus?” A válasz nem kétséges. Bizony nem. Az imanyolcad idei tematikáját kidolgozó közösség hazája - Kanada - a második legnagyobb területű ország a világon. Lakosságszáma ehhez képest alacsony. Az emberek szétszórtan élnek, kivéve a nagyvárosokat. Soknemzetiségű, sokfelekezetű, sokszínű kultúrával megáldott ország. Mindig vonzó volt számomra. Talán nagybátyám ott maradása miatt; nem tudott hazajönni ösztöndíjas éve után, 1932-ben, mert nem volt pénze útiköltségre, miként szüleinek sem, mert akkor dúlt a század legnagyobb gazdasági válsága... így azután az általam személyesen nem ismert nagybátyám (én csak leveleit olvastam) Montreal első magyar evangélikus egyházának alapító lelkésze lett. 1952-ben hunyt el, autóbalesetből adódó betegségben. Ennyit szubjektív előzetesként Kanadáról, amelynek keresztény egyházai állították össze az ez évi imarendet kellő alapossággal és sok érdekes ajánlattal. Gondoljunk az egyes felekezetek szimbolikus ajándékaira a közös asztalon vagy az imádság közben a négy égtáj felé fordulás sajátos kanadai hagyományára. A görög ökumené szónak gazdag jelentéstartalma van. Jelenti a lakott földet (Lk 21,26), a földkerekséget (Lk 4,5), de néhány bibliai igében (például Lk 2,1) a Római Birodalom népeit, sőt a világegyetemet (Jel 12,9) és az eljövendő világot (Zsid 2,5) is. Ezek az egybevetések önmagukban mutatják, hogy mennyei Urunk globális gondolkozásra és földrészeket átívelő imádkozó életre tanítgat bennünket. Ez elsődlegesen a felekezetek közötti közösség megélését jelenti. Úgy vélem - s ez a tapasztalata sok-sok testvérünknek is -, hogy a január hazánk több településén az összetartozás ünnepévé magasztosult az ökumenikus imahét keretében. Egyre több városban nemcsak a lelkészek, de a hívek is meghívást nyertek a közösen tartott istentisztelet után egy pohár meleg teára. Mellé szendvics vagy zsíros kenyér párosult és testvéri beszélgetés, hogy ne csupán arcról ismerjék egymást az egy lakóhelyen élők, hanem személyesen is. A közösségiháló-építés az egymásért hordozott felelősség és imádság alapja is lehet. A sokszínű liturgia sejteti az adott egyház története során kialakult kegyességi hagyományt. Katolikus testvéreinknél a szentségi karakter erősebb, a protestánsoknál az igehirdetés kap nagyobb hangsúlyt, kisebb felekezeteknél a közösség megélése dominál a Biblia rendszeres olvasása mellett. Ortodox tradíció a „szent liturgia” fontosságának tudata és mély átélése. A fő hangsúly azonban mindig a Krisztussal való találkozásra esik igében, imádságban, liturgiában és a szentségekben. S ezt valamennyi egyház gyakorolja liturgikus sokféleségben. Egymástól azonban sokat tanulhatunk, s megismerve egymás hagyományát, könnyebben elfogadhatjuk a másikat. A kölcsönös hatás már most is tetten érhető egyházaink szolgálatában. Túrmezei Erzsébet Egy mederben című versében arról ír, hogy a mellékfolyók vize egy nagy folyamba torkollik. Rába és Vág, Ipoly és Nyitra egyfelé sietnek. Majd így folytatja: „S most egy cél felé, egy mederben / viszi mindet a Duna árja, / s mindet egy tenger öle várja. / (...) Az örök, szent medret dicsérik: / Jézus Krisztus egyesít minket, / útjainkat és szíveinket.” Ez évben is az Avilai Nagy Szent Teréz-plébánia kellemesen fűtött temploma adott otthont Budapesten az imanyolcad záróalkalmának, amelyet - az előző évekhez hasonlóan - zsidó testvéreinkkel közösen rendeztek. Ezen az estén így szólt a közös felhívás: Keresztény nem lehet antiszemita! Erdő Péter római katolikus bíboros a kettős nagy parancsolat alapján szólt a felelős keresztény élet Isten és ember iránti elkötelezettségéről. A kettőt nem lehet egymás ellen kijátszani. A szeretet minden ember iránti magatartásunkat alapjaiban határozza meg. Domán István főrabbi, professor emeritus - teljes összhangban a bíboros szavaival - az Isten és az embertárs felé irányuló szeretet mellett a jövevény iránti szeretetet is külön hangsúlyozta, mert a zsidók is jövevények voltak Egyiptom földjén. Fájdalommal emlékezett a hetven évvel ezelőtti zsidópogromokra, kérve, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. Mindnyájunk felelősségére apellált. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsához (MEÖT) tartozó felekezetek vezetőinek egy-egy zsoltár vagy evangéliumi szakasz alapján mondott imádságai között a gyülekezet zsoltárantifónákat, illetve taizéi énekeket énekelt. Meghitt áhítatot keltett a szívekben az istentiszteletnek ez a része, s együtt vittük Isten elé a világ feszültségeit éppúgy, mint családjaink napi gondjait, társadalmunk megosztottságát és személyes kéréseinket. Gáncs Péter, egyházunk elnökpüspöke fohászában utalt a mennyei asztal közösségére, ahol „keresztény és zsidó egymás mellett ül” Fischl Vilmos evangélikus lelkész, MEÖT-főtitkár imádságában hangsúlyozta Isten uralmának valóságát és akaratának jóságát. Négy este tudtam részt venni az ökumenikus alkalmak egyikén. Több helyen a perselyt afrikai családok támogatására vagy a lepramisszió céljaira ajánlották fel a gyülekezetek. Úgy tűnik, ez évben inkább nőtt a résztvevők száma, s ezt a vidéki szolgatársaktól telefonon kapott információk is megerősítették. Végül hadd számoljak be egy amerikai meglepetésről. Bostonban az imahét nyitó istentiszteletén, midőn a liturgiában a keresztségükre emlékeztek a résztvevők, Anna Robertson metodista lelkésznő váratlanul a helyi római katolikus bíboroshoz, Seán Patrick O’Malleyhez lépett, és keresztet rajzolt homlokára a következő szavak kíséretében: „Emlékezz keresztségedre, és légy hálás!” Sokan először megdöbbentek, aztán újra felfedezték: keresztségünk valóban testvérekké tesz mindnyájunkat, és mindnyájunkat Isten kegyelme hordoz. A szerző nyugalmazott evangélikus püspök, a MEÖT korábbi elnöke EVANGÉLIKUSÉLET.HU Imaheti „püspökökumené” Dunántúlon Több helyszínre is ellátogatott Szemerei János püspök az idei ökumenikus imanyolcad során. A nyitónapon, január 19-én a székesfehérvári bazilikában hirdette Isten igéjét, majd 21-én, kedden a veszprémi Szent Mihálybazilikában. Szerdán, 22-én az esztergomi református templomban szolgált Steinbach /ózse/dunántúli református püspökkel, Kocsis Fülöp görögkatolikus megyés püspökkel és Paskai László nyugalmazott római katolikus érsekkel együtt. A Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke január 23-án, csütörtökön a pannonhalmi bencések vendégeként beszélt a diákok előtt az ökumenikus vesperáson. Győrben, az újvárosi római katolikus templomban 25-én, szombaton prédikált. Végül 26-án, vasárnap részt vett a répcelaki evangélikus templomban tartott alkalmon is, amelyen D. dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök (képünkön) volt a vendég igehirdető. ■ Adámi Mária felvétele Törekvés az egység megélésére Beszélgetés Baksa Mihály testvérrel ► Mihály testvérként mutatták be nekem első stuttgarti találkozásunkkor Baksa Mihályt. És mivel ez a fajta megszólítás evangélikus körökben meglehetősen szokatlan, kíváncsi lettem rá, vajon miért teszik... Meglepett, amikor megtudtam, hogy Mihály testvér egy ökumenikus férfirend tagjaként él Baden-Württembergben. El is határoztam: amint csak lehet, meglátogatom, hogy többet tudjak meg róla és közösségéről.- Bevallom, meglepett, hogy egy magyar férfiember egy német - mondjuk így - szerzetesség tagja, ráadásul úgy, hogy ő maga nem is római katolikus...- Igen, református vagyok. Egyébként számomra természetes, hogy itt vagyok. A helyemen.- Miként lelt lelki otthonára?- Tizennyolc éves voltam, amikor elhagytam a szülőföldem, Újvidéket (Növi Sad, Szerbia). 1970-ben érkeztem Németországba, és kerestem, hol a helyem, mi a dolgom ezen a földön. Úgy gondoltam, tíz évig maradok, aztán hazamegyek. De az élet közbeszólt... Először a Ruhr-vidéken dolgoztam. Tíz évet töltöttem ott. A diakoniszszák által fenntartott kórházban tanultam ki a betegápolást. Egy könyvben olvastam a közösségről. 1978-ban jártam Stuttgartban első ízben, és 1980-ban be is léptem a rendbe.- Azaz hármas szerzetesi fogadalmat tett, szegénységet, tisztaságot és engedelmességet fogadva.- Pontosan.- Ez így, ahogy most mondja, valahogy olyan egyszerűen hangzik, mintha magától értődő volna...- Számomra az is volt, hiszen megtaláltam, amit kerestem: a helyet, ahol megélhetem, megélhetjük a keresztény egységet.- Ne haragudjon, de nem állhatom meg hogy ne tegyem fel ezt a kérdést: nem bánta meg soha ezt a döntését? Visszatekintve nem sajnálja, hogy ezt az életformát választotta?- Egy percre sem bántam meg, és nem sajnálom, a lehető legjobb döntést hóztám. Boldog vagyok. Hála' Istennek, honvágyam sem volt soha. Hamar otthon tudom érezni magam ott, ahol vagyok, akikkel vagyok. A magyar nyelv sem hiányzik, hiszen mindig van alkalom magyarokkal találkozni, beszélgetni, ha máshol nem, hát a stuttgarti protestáns istentiszteletek utáni szeretetvendégségeken.- A családja mit szólt az elhatározásához?- Édesanyám először nyelt egy nagyot, de aztán elfogadta, hogy az egy szem fia ezt az életet választotta. Igazából ő maga is példát adott nekem arra nézve, mit is jelent a másokért élt élet. Harmincöt évig volt presbiter, negyven esztendeig takarította a templomot. Három szerb gyermeket is voltaképp ő nevelt fel, mert a szüleiknek a sok munka mellett erre már nem maradt elegendő idejük. Neki tehát nem kellett sokáig magyarázni, mit miért tettem, teszek. Nem sokkal ezelőtt bekövetkezett haláláig imádkozott a közösségünkért.- Mit kell tudni a közösségükről?- Eredete a 14. századra nyúlik vissza. A Brüder von gemeinsamen Leben (Közös Élet Testvérei; CRVC) rendet ekkor alapították Hollandiában. Az általuk képviselt életforma éledt újjá a 20. században, a Bruderschaft von gemeinsamen Leben (Közös Élet Testvérisége) keretében, amelyet 1905-ben Svájcban, Zürichben hoztak létre azzal a céllal, hogy a szerzetesi életforma megélését lehetővé tegyék a reformáció egyházainak laikus tagjai számára is. Az alapítók GotthilfHaug (1875-1951),/«kob Schelker-Kellenberger (1868- 1954) és Lina Schelker (1861-1936) voltak! A réridnék van női ága is. És vannak olyan házaspárok, családok, amelyek ugyancsak a közösség értékrendje szerint akarnak élni. A római katolikus egyház berkein belül pedig 1975 óta létezik ismét egy hasonló nevű rend.- Ön egyébként korábban mivel foglalkozott?- Weilimdorf diakóniai osztályának voltam a vezetője, haldoklók közt végeztem lelkigondozói szolgálatot.- Nehéz pálya...- De egyben szép is. Valakit kísérni akkor, amikor hazakészül. Ez a fajta tevékenység csak megerősítette bennem azt a meggyőződést, hogy a halállal nem ér véget minden. Talán ezért munkálkodom még ma is olyan szívesen ezen a területen. Havi egy alkalommal gyászcsoportot vezetek, és van még egy összejövetel - ugyancsak havonta egyszer -, amit betegeket ápoló hozzátartozóknak tartok.- És mindemellett - amint most megtudtam - ezt a nagy házat is Ön vezeti...- Három éve, amikor is az elődöm korára és egészségi állapotára való tekintettel lemondott. Velem együtt tízen vagyunk, igyekszem kézben tartani a főzést, a mosást, a takarításba heti egyszer egy hölgy segít be. Az adminisztrációt valaki más végzi. Nekem a kert rendben tartásáról kell még gondoskodnom.- Nem irigylem. Hogy bírja?- Köszönöm, jól. Gyermekkorom óta hozzá vagyok szokva a kétkezi munkához.- Általában hogyan telik egy napja?- Reggel és este tartunk áhítatot a házi kápolnában. Csütörtökön esténként úrvacsorás istentisztelet van. Vasárnaponként ki-ki a maga felekezete templomába megy istentiszteletre, misére. A nap egyébként munkával telik. Szeretek itt és így élni, közösségi létben, a mindennapokban is megélve és átélve Jézus által a főpapi imában említett egységet. Ám higgye el, nem szakadok el a „kinti élettől” sem, már csak az említett csoportok vezetése miatt, de egyébként sem. Nagyon is tisztában vagyok azzal, milyen kérdések és problémák foglalkoztatják a mai kor emberét. Nem dicsekvésképp mondom, de húsz keresztgyermekem is van, az ő sorsuk révén is tisztában vagyok a világ dolgaival, meg egyébként is, mindig is két lábbal álltam a földön.- Csak közben mindigfelfelé néz...- Igen, „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem” - ahogy a zsoltáros írta. Minden helyzetben - haldoklók mellett, betegek közt - az Istenbe vetett hit tartott meg. Ha néha nehéznek éreztem is a rám nehezedő terheket, mindig kértem az Urat, hogy adja meg az erőt ahhoz, hogy hordozni is tudjam őket, és el tudjam végezni azt a szolgálatot, amelyet rám bízott, és ő meg is adta az erőt és a békét mindehhez. ■ Gazdag Zsuzsanna
