Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-05 / 1. szám
6 « 2014-)anuár-5. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus'Élet Kisslaki László Karácsonyi vásárfirka - Hofgeismar Én mondom, ez aztán élmény volt! Karácsonyi vásár Észak-Hessenben. Igaz, Béla bátyám csak azért vitt magával Hofgeismarba, hogy ne egyedül cipelje a rekvizitet, na meg hogy segítsek neki előkészíteni a színpadot a „Béla Kiss Show-ra”. Szerencsénk volt, mert ahogy megérkeztünk, autónk rögtön helyet talált magának. Jó hely volt, nem kellett messze cipelnem a dögnehéz hangfalat. Mire minden biztonsággal a helyére került, éppen ideje volt az ebédnek. Amikor kiléptünk a térre, nekem úgy tűnt, mintha hirtelen egy hollywoodi stúdióba, valami Disney-mesefilm kulisszái közé csöppentem volna, ahonnan már csak a felvevőstáb hiányzik. Na meg az ordibáló rendező. Csakhogy ezek a csodaszép, favázas házak, ahogy körülölelték a városház előtti teret, igaziak voltak, mint ahogy a standok is a fenyőkkel. Igazi volt a bódék között nyüzsgő, sört és forralt bort ivó népség, igazi ánizs, szegfűszeg meg sült kolbász illata táncolt a házak között. A hajdani mainzi érsek majorsága, amelyet vagy nyolcszáz éve városi rangra emelt őeminenciája, megszokhatta már karácsonytájt ezt az új illatot. Mára irodaházak, bevásárlóközpontok születtek, és mint gyöngy az ékszeresládikán, egy patikamúzeum is díszíti a várost. Az Esse folyócska is itt tekereg tovább észak felé. Persze ezt már akkor is csinálta, mikor még nyíllal lőtték a vadat - néha meg egymást - az emberek. A vallási viták keltette háborúkba belepusztult fél Európa. A17. század végén a hugenotta menekültek Hofgeismarban is otthonra leltek, és David Clément lelkész a francia reformált templomban imádkozhatott híveivel. A hajdani választófejedelem nyári kastélya, Schönburg ma az evangélikus akadémia otthona, ideális hely továbbképző szemináriumoknak, tudományos ankétoknak. Nem is csúnya - de most nem ezért jöttünk a városba. Időközben besötétedett. A téren már égők ezrei világították meg a fenyők zöldjét, a bódék között bámészkodó vidám arcokat, a kolduló kutyát, amely éppen a kolbászost bűvölte ájtatos képpel. Észre sem vette a szomszédos pulton tündöklő fénypiramist s a körötte őrködő hét vad fogú diótörőt; hiszen hogy is lehetne fogékony a szépre éhes gyomorral? Pedig sokan nézték az angyalokkal, szénégetőkkel s a téli erdőt benépesítő más figurákkal teli karusszelt. Mellettem egy öregúr éppen azt magyarázta az unokájának, hogy az egész építményt a gyertyaláng felszálló heve forgatja. És az Érchegység vidékén már a középkorban telente ilyesmiket faragtak a bányászok a lámpa mellett - míg alattuk a mélyben csákány vágta sebeit gyógyította a föld -, hogy a sötétben lopakodó gonoszt is elűzzék a fénnyel.- Na, de ki gondolta volna, hogy a hajdani figurákból lesznek mára a közkedvelt gyertyapiramisok és a karácsonyfán világító láncok, hogy fényükkel hirdessék a Kisded születését, mint Betlehem fölött a csillag - nézett le a bácsi az unokájára, de a gyerek már nem hallotta, mert időközben leguggolt a kutyához. Az öreg elmosolyodott. Eszébe juthatott a hajdani karácsony, mikor a vásárban még nem ugatott kínai játékkutya a lába alatt, s nem bőgött ezernyi, elemmel hajtott műanyag szerkentyű. És nem ringatta hasát az apró, tajvani Mikulás, angolul énekelve, hogy „boldog karácsonyt"... Igaz, kissrác korában nemhogy kínait, négert is csak amerikai katonaruhában látott, mikor puskával keresték a papát. Csak pár hónappal később, advent idején jött haza. S milyen öröm volt újra együtt, vele ünnepelni a karácsonyt! S milyen jó volt, hogy már ő olvasta fel Lukács írását a betlehemi csodáról. Igaz, a fenyőfa körül nem állt halomban az ajándék, de amikor a zsoltárt énekelte a család, megtöltötte a szíveket a szeretet. Még jó, hogy a szeretet állandó és örök, mint a remény. Miközben köröttünk örök forgásban változik a világ és minden benne élő; a formák, a divatok, sőt még az imádkozás módja is. Csak a vágy változatlan, hogy békében élhessenek az emberek ezen a golyóbison! S minden karácsonyeste, mikor megszületik a Kisded, vele együtt ugyanúgy újjászületik a remény. Éppen ilyen kegyes gondolatokba merülve lődörögtem, amikor észrevettem, hogy Béla vadul integet a színpad felől. Tényleg, ideje odamennem, mert a házak ablakai már érdeklődéssel pislogtak le fentről a térre, ahol éppen megjelent a Hofgeismark néptánccsoport a színpad előtt, s a múltat idéző zenére megkezdődött a karácsonyi műsor. Méltán volt sikeres a szép körtánc, és a párok forgása is az égő gyertyával. De nemcsak a koreográfia, hanem az ősatyák ruhája is tetszett, meg a rég elporladt nagyanyák réklije, amely alatt hajdan ugyanúgy hullámzott a tánctól hevült kebel, mint manapság. Ezt még néztem volna, de Béla műsora következett, és már dobálta is a magasba színes karikáit. Hál’ Istennek, egyet se kellett visszadobnom a színpadra... Nehogy elfelejtsem: úgy gondolom, a vásárban a sok száz német között tán tízen lehettünk magyarok. Béla a színpadon, én előtte, arrébb meg még nyolc kürtőskalács, amelyek a sütőből, a hőségtől pirulva lesték honfitársukat, ahogyan bűvöl, varázsol, s a homlokán, egy égig érő rúdon egyensúlyoz négy, itallal teli poharat. Majd Béla kinevezett egy kissrácot bűvészinasnak: ráadott köpenyt, süveget, aztán egy zsinórt is a kezébe, hogy következzék a látványosság. Benyúlt a zsebébe az ollóért, hogy elvághassa a zsinórt, amelyet az inas tartott, de elsápadt, mert érezte, hogy keze az olló helyett a semmit markolja. Feszült csönd lett. A közönség várt, csak várt, az inas is várt. Hosszú szünet után Béla hirtelen az inashoz fordult, s rám mutatott:- Ott az öcsém. Ő is bűvész. Majd mindjárt idevarázsol egy ollót. „A fenébe! - gondoltam -, honnan?” Rohanva körbelihegtem az árusokat. Nagy mázlinkra a harmadik bódénál kaptam ollót egy nénitől. Már messziről kiabáltam:- Van olló! Béla felszabadultan sóhajtott, s csak annyit mondott:- Jogos a taps az öcsémnek! - és vigyorgott. Nekem csak most kezdett el remegni a lábam az izgalomtól. Nem véletlenül kezdtem hát az írásomat azzal, hogy élmény volt a karácsonyi vásár! Netán ha jövőre is el kell kísérnem a bátyámat, az biztos, hogy előtte telerakom ollóval a zsebeimet. Hiszen az angyali kar nem bűvészmutatványhoz hivatott segédkezni. Amikor Jézus a galileai Kánában járt a tanítványaival, elújságolták neki a helybeliek, hogy nagy lakodalomra készülnek a faluban. Az egyik jómódú gazda felserdült lányát kísérik oltár elé. A vőlegény családjának is van mit a tejbe aprítania, így aztán egész héten át tart majd a vigadalom. Több mint száz vendéget várnak, de bőven fog jutni enniinni való annak is, aki az úton járók közül betéved a portára. Meghívták a menyegzőre Jézus anyját, Máriát meg a gyerekeit is. Jézus nem vágyott a vigasságra, inkább jövendő terveit, a reá váró küldetést szerette volna megbeszélni a tanítványaival, Nátánaéllel, Simon Péterrel, Andrással, Fülöppel és Jánossal. Bizonytalan válasszal küldte hát vissza az örömapa küldöttét. A tanítványok ugyan hajlottak volna rá, hogy megkóstolják az étekmester messze földön híres báránysültjét, amelyet a naponta változó vendégek az egekig dicsértek, de nem akartak ellentmondani a Mesternek. A jókedvűen vigadozó vendégek meg Jézus testvérei is többször invitálták őket, s az örömapa elküldte legidősebb fiát, hogy addig ne tágítson, míg vele nem tartanak. Végül a harmadik napon hajlott a Mester a kérő szóra, és így szólt a küldönchöz:- Köszönjük a szíves meghívást, személyesen adjuk át jókívánságainkat a ház népének és az ifjú párnak. Ezzel felkerekedtek, és elindultak a hírvivő után. A lakodalmas portán nagyban állt a vigadalom. A szolgák hatalmas tálcákon hordták fel az ételt, italt a fogyni nem akaró vendégseregnek. Az étekmester újabbnál újabb birkákat vágatott le a juhászokkal. Gyorsan megnyúzták s már húzták is nyársra őket, hogy ropogós pirosra sülve várják az éhes szájakat. A boroskorsók is gyorsan cserélődtek a hosszú faasztalokon. A szolgák szinte egymásba botolva sürögtek-forogtak körülöttük, mígnem az egyik odasündörgött az étekmesterhez, és halkan a fülébe súgta:- Uram, fogytán a borunk. A halkan kimondott szó szinte visszhangzott az örömszülők között: „Elfogyott a bor!” Még ezt a szégyent! Ez nem lehet igaz, ilyen nem fordulhat elő ennél a háznál! Ez rosszabb, mint a halálos ítélet... Akinek a menyegzőjén elfogy a bor, az nevetség tárgyává válik az egész környéken. Azzal a gazdával senki nem áll többé szóba, azt kiutálják még a zsinagógából is... A férfiak után az asszonyokat is elérte a pánik szele. Falfehér arccal súgták egymás fülébe a hírt, némán ingatták a fejüket, és elrohantak valahová. Mária éppen a vőlegény anyjával beszélgetett, amikor az egyik szolgálólány az asszony füléhez hajolt, és belesúgott valamit. Az meg szinte leszédült a székről.- Mi történt? - kérdezte Mária.- Képzeld, elfogyott a bor! Most mitévők legyünk? Itt ez a sok vendég, a rokonok, barátok... meg a kárörvendő irigyeink... Mária nem szólt semmit, csak bólintott, és megkereste Jézust.- Nagy baj van, fiam - mondta. - Elfogyott a bor. Segíts rajtuk!- Mit akarsz tőlem, asszony? - kérdezte a fejét ingatva. - Vajon énrám tartozik ez vagy tereád? Nem jött még el az én órám. Mária azonban jól ismerte a fiát, tudta, hogy a kemény szavak után meglágyul a szíve. Odament hát a szolgákhoz, és azt mondta:- Bármit mond nektek, tegyétek meg! Hamarosan odament hozzájuk Jézus is. A szolgák éppen a tisztálkodáshoz használatos hat kőkorsó mellett beszélgettek. Méretes, nagy kor-T. Ágoston László Borkóstoló sók voltak ezek, száz liter víz is elfért bennük egyenként. Jézus a korsókra mutatott, és így szólt:- Töltsétek meg ezeket vízzel!- Mindet? - kérdezett vissza egyikük. - Minek a lakodalomba ennyi víz? De azért megtöltötték valamenynyit.- Most merítsetek az egyikből, és vigyétek oda a násznagynak! Egymásra néztek a szolgák, és majd kipukkadtak a nevetéstől. Azt hitték, valamiféle gonosz tréfát űz velük a vendég. Megmerítették a poharat, és odavitték a násznagynak. Az megkóstolta, bólintott, elismerően csettintett a nyelvével, és megkérdezte tőlük, honnét való ez a finom bor. Azok meg csak bambán bámultak egymásra. Hirtelen nem tudták eldönteni, hogy a nagy szégyenérzettől hibbant-e meg a násznagy, vagy csoda történt. A násznagy azonban ügyet se vetett rájuk. Odahívta a vőlegényt, és feddően a szemére vetette:- Jegyezd meg, fiam, most és mindenkorra, hogy a lakodalomban és minden lakomán először mindenki a jó bort adja a vendégeinek, és csak amikor már megittasodtak, akkor szolgálja föl a lőrét. Te mostanáig tartogattad a jó bort! Jézus csendben leült az egyik asztal mellé, és magában mosolyogva hallgatta, hogyan dicsérik a vendégek a ki tudja, honnan előkerült jó bort. Csak a szolgák tudták, hogyan teltek meg vele a kőkorsók. Az ő szavuknak azonban senki se hitt volna. A Mester pedig megköszönte a gazdának a vendéglátást, és a tanítványaival elindult Kapernaum felé. * * Ht A szőlőskerti kocsmában nyár végére mindig fellendült a forgalom. Igaz, jó helyre építették ezt a misemulasztót, mert bármelyik úton indult is el az ember, akár kifelé a faluból vagy befelé, mindig előtte kellett elhaladnia. S ha már úgyis ott volt, nem tudta megállni, hogy be ne térjen egy kisfröccsre. Nem mintha otthon nem lett volna bora, de hát itt lehetett találkozni a cimborákkal, itt beszélték meg a napi pletykákat, meg Gyuri, a kocsmáros járatta a Szabad Népet is. Mármint az újságot. Ha éppen jókedvük volt az iddogálóknak, és nem volt a közelben idegen, aki följelenthette volna őket, annak a cikkein röhögtek, hogy micsoda marhaságokat tudnak kitalálni az íróasztal mellett azok a pesti újságírók. Meg hogy onnan határozzák el, mikor kell a parasztnak elvetnie a búzát... A lovak szinte jobban ismerték a járást, mint a gazdájuk. Előfordult, hogy a gazda egy-egy fárasztó nap után elbóbiskolt a bakon, vagy éppen már megkóstolta valamelyik komája borát, frissen főzött pálinkáját, és azt se tudta, hol jár. A ló, az igen, és mindig megállt a kocsmaajtó előtt. A harangozó is betért az esti kongatás után, és elmondta, miket hallott a plébános úrtól. Szóval mindennek megvolt itt a maga rendje. A parasztember szántott, vetett, aratott, a domboldalban megművelte a kis szőlőcskéjét, aztán jött a végrehajtó, és elvitte a búzát-kukoricát, a hízó zsírját meg a megtermelt bor nagyobbik részét adóba. Ezt úgy hívták, hogy beszolgáltatás. Háborús kártérítésként küldték az elvtársak a Szovjetunióba. így aztán bármilyen jó volt is az előző évi szőlőtermés, meg bármennyit sikerült is eldugni a végrehajtók elől, a nyár közepére mindig elfogyott a bor. Maradt a kocsma. Annál is inkább, mert jó gyerek volt ez a Gyuri, a kocsmáros. Ha éppen nem volt az embernél pénz, hozzáírta a többihez. Aztán ha éppen elment hazulról az asszony, akár tojással is lehetett törleszteni az adósságot. Régen, még a háború előtt Gyurié volt a kocsma. A helyi gazdáktól vette a bort, azt mérte ki a söntésben. Amikor államosították, szövetkezeti vendéglő lett, Gyuri meg üzletvezető. Különben minden maradt a régiben, csak a bevételt kellett naponta föladni a postán. A gazdák borát be kellett szállítani a pincegazdasághoz, Gyurinak meg onnét szállították a kimérni valót. Minden kedden hozta a nagy teherautó az öthektós hordókat. Két vastag pallón görgették le a pincébe, hogy csapra verjék. Ezen a napon is éppen kedd volt, augusztus vége. Már végeztek az aratással, a cséplőgép búgott a szérűskertekben. Otthon volt a termés. A szőlő még nem érett, az állatok etetése után el lehetett ugrani egy fröccsre, míg az asszony elviszi a csarnokba a tejet. Mire hazaér, újra otthon teszvesz a gazda az istálló körül. Igen ám, csakhogy a múlt heti szállítmány már elfogyott, a teherautó meg késett. Ott álldogáltak vagy hatan a kocsmapult előtt, és várták a hordót. Volt, aki közben legördített egy felest, de hát a fföccs mégiscsak fröccs... Már erősen szürkült az ég, amikor nagy dérrel-dúrral megállt a teherautó a kocsma előtt, és cifra káromkodásoktól kísérve kiszállt belőle a sofőr.- Mi történt, Sanyikám? Csak nem tévedtél el a dombok között? - fogadta a kocsmáros.- Tévedt ám a rossz nyavalya - válaszolt a sofőr. - Jobban ismerem én ezt a környéket, mint a tenyeremet. Két defektet kaptam ezen a rohadt makadámúton, és még a pótkereket is lespórolták az autómról. Ott kellett megragasztgatnom a gumit az árokparton. No, de gurítsuk le gyorsan ezt a hordót, mert még azt hiszi az asszony, hogy randevúztam valahol. Legurították. A sofőr beugrott a vezetőfülkébe, intett, és elhajtott. A hat falubeli gazda meg segített a pincében csapra verni a hordót. Nem is lett volna semmi baj, ha az egyik bele nem kóstol a kármentőbe.- Te, Gyuri - köpte ki a nedűt -, nem bor ez, hanem közönséges kútvíz. Attól félek, valaki nagyon át akar verni bennünket... Valamennyien megkóstolták, mind ugyanazt mondta. Összenéztek, és elkezdtek oldalazni a pinceajtó felé. Mert ha kiderül, hogy ez valamiféle szabotázs, ott fognak megrohadni valamennyien a recski munkatáborban...- Nehogy itt hagyjatok már! - Állt eléjük a kocsmáros. - Ti vagytok a tanúim, hogy én nem csináltam semmit. Aztán elszalajtották a gyereket a körzeti rendőrért, hogy vegye föl a jegyzőkönyvet meg a tényállást. Jött is a közeg a szolgálati kerékpárján. Kihallgatta a tanúkat, fölvette a jegyzőkönyvet, aztán bezárta a pinceajtót, gondosan elrakta a kulcsát, és telefonált a kapitányságra, hogy mitévő legyen, kit kell letartóztatnia. Azt a parancsot kapta, hogy várjon, és biztosítsa a helyszínt. Nem telt bele másfél óra, egy rendőrségi dzsip állt meg a kocsma előtt. Két rendőr meg egy aktatáskás ember szállt ki belőle. Lementek a pincébe, de szigorúan meghagyták, hogy senki ne leskelődjön utánuk, mert abból nagy baj lehet. Aztán tíz perc múlva szóltak a kocsmárosnak, hogy ki lehet mérni a bort. Szőlőhegyi rizling. Az egyik rendőr később elkottyantotta, hogy a táskás ember egy tablettát dobott a hordóba, attól lett a kútvízből vörösbor.- Látod, Gyurikám - mondta a harangozó másnap a kisfröccsét szopogatva -, nem mindenki Isten fia, aki borrá tudja változtatni a kútvizet.
