Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-05 / 1. szám
Evangélikus Élet MELLÉKLET 2014. január 5. » 7 A KÜLMISSZIÓ ÜNNEPE Vízkereszt, a kiilmisszió ünnepe „Kitárul a horizont” - néhány nappal karácsony előtt ebben a tömör mondatban fogalmazta meg az egyház külmissziói szolgálatát dr. Prőhle Gergely országos felügyelő. Azon a kenyai árvákat támogató jótékonysági koncerten, amelyen - mint helyettes külügyi államtitkár - védnökséget is vállalt, egy „kellemetlen” kérdéssel is szembesítette a hallgatóságot: „Saját köldökünket akarjuk nézni, vagy észrevesszük mások gondját?” Utalt a mai Magyarországon uralkodó közhangulatra. Ma szinte népszokássá vált a panaszkodás, a bajok sorolása, a reménytelenség érzetének árasztása. Az Evangélikus Külmissziói Egyesület (EKME), amely - a szocialista érában történt megszüntetése után - 1991 óta működik egyházunkban, 2014 vízkeresztjén új programot indít útjára. Országos felügyelőnk szavait kölcsönözve: évről évre szeretné tágítani gyülekezeti tagjaink horizontját... Vízkereszt a misszió ünnepe. A „napkeletről” érkezett bölcsekre emlékezünk, akik messzi tájakra vitték el az evangélium üzenetét, hogy van Megváltója ennek a világnak, Jézusban testet öltött, kézzelfoghatóvá vált a reménység. Örömmel tölthet el bennünket, hogy földünk déli féltekéjén erősödik az egyház, naponta akár ezrekkel gyarapszik a Krisztus-követők közössége. Ugyanakkor megszégyenítő, hogy a nálunk jóval sanyarúbb sorban élők „leköröznek” bennünket élő hitükkel, reménységükkel. A harmadik világban élő keresztényeknek sokszor egészen más kulturális környezetben kell hűségesnek maradniuk Krisztus tanításához, a megszentelődött élethez. Elkötelezett hitük álljon példaként előttünk! Ugyanakkor a külmisszió ünnepe emlékeztet a feladatunkra is, hogy egymás terhét hordozzuk. Az ünnepre összeállított oldalunkon nem próbálkoztunk meg azzal, hogy az EKME történetét vagy minden szolgálati területét bemutassuk. Csupán arra szorítkoztunk, hogy a Bálint házaspár friss, december eleji látogatása nyomán érzékeltessük azt a munkát, amelyet az EKME végez a kenyai főváros, Nairobi Kawangware nevű nyomornegyedében. Nyolc esztendővel ezelőtt kezdődött a szolgálat az ottani evangélikus gyülekezet segítségével. Az egyházközség Heart to Heart Alapítványának munkatársai ismertették meg Bálintné Kis Beátát azzal a mérhetetíen nyomorúsággal, amellyel az éhező gyermekek, a szociális biztonsági háló híján kiszolgáltatott özvegyasszonyok szembesülni kényszerülnek... A decemberi látogatás, amelynek minden költségét - felajánlásként - maga a Bálint házaspár fedezte, kicsit olyan volt, mint amikor a gazda megnézi a földjét, vajon érik-e a vetés. A fotók, amelyeken szépen öltözött gyermekeket is láthatunk, bizonyítják: munkájuk, az EKME, egyházunk támogató szolgálata nem volt hiábavaló az Úrban. Ám hogy ez a szolgálat folytatódhasson, fekete testvéreinknek szükségük van arra, hogy törődjünk velük, anyagiakban segítsük őket. Ezért kérjük evangélikus gyülekezeteink tagjait, hogy imádkozzanak az evangélium terjedéséért. A vízkereszttől húsvétig terjedő időszakban pedig adományaikkal is gondoljanak a Kawangware nyomornegyedében, nálunk sokkal nehezebb körülmények közt élő felnőttekre és az AIDS betegség miatt szüleiket elveszített árva gyermekekre! ■ B. Pintér Márta, az EKME lelkészi társelnöke Amikor 2013. január végén elbúcsúztunk Nairobiban a Heart to Heart Alapítvány munkatársaitól és a programokban részt vevő gyerekektől, megígértük nekik, hamarosan visszatérünk. Hét év és hét hónap állt mögöttünk, ennyit töltöttünk Kenyában, s elmondhatjuk, ez idő alatt otthonunkká vált ez az ország. Nem csak a találkozás örömét kerestük azonban, amikor december elején visszatértünk. Látni akartuk, miként halad az a munka, amelyet elkezdtünk, hogy töretlen-e az ebédprogram, mindenki szorgalmasan tanult-e az elmúlt évben, rendben vannak-e az anyagi dolgok, és mit tervezhetünk a jövő tanévre... Nyaklánc, kecske, iskola „Megkeresztelvén őket...” Talán a színpompás virágoktól, talán a kontinens ezerszínű madárvilágától lesték el, de Afrika lakói hagyományosan szeretnek színesen öltözködni és saját készítésű ékszereket gazdagon viselni. Sok ember készít kiváló kézügyességgel mutatós faragványokat, pompás ékszereket természetes anyagokból vagy gyöngyből. Az özvegyasszonyok kilátástalan nyomorát látva jött az ötlet, hogy próbáljuk meg úgy segíteni őket, hogy az általuk készített nyakláncokat, fülbevalókat hazahozzuk, és eladjuk ismerősök, gyülekezeti tagok körében, bárkinek, akinek tetszenek a színes, különleges, egyáltalán nem drága darabok. Kis csoportok alakultak, melyekben csak a fürge ujjú, precízen dolgozó, szorgalmas és kitartó asszonyok maradtak benn. Mára bővült a kör: jövedelem nélküli, gyermekeiket eltartani nem tudó, koldusszegény férfiak, sőt néhány fiatalember is bekapcsolódott a munkába. Az afrikai ékszerek pedig sok örömet szereznek viselőiknek itthon, remek ajándéknak bizonyulnak; Kenyában pedig egy-egy nélkülöző családnak lehetővé teszik, hogy pár napig étel kerüljön az asztalukra. A támogatás sokféle módja közül ezt kedveljük legjobban: nemcsak kapnak, de nyújtanak is valamit cserébe. Megdolgoznak azért, amit kapnak, és ez mindenkinek jó érzés. Az ékszerek készítéséből természetesen senki sem fog meggazdagodni! Egy-egy család életében mégis komoly változást hoz a segítésnek ez a módja. # * * Lenkine Kenya északi felében, a szamburuk földjén született. Alig múlt tizenhat éves, amikor szülei meghaltak, rokonai pedig nem törődtek vele. Úgy hallotta, hogy Nairobiban sok iskola van, és bőséges munkalehetőség is. Felkerekedett hát, s elindult a fővárosba. Hamar rá kellett azonban jönnie, hogy bár vannak lehetőségek, egyiket sem neki tartogatták. Az esős évszakban egy építkezésen húzta meg magát, éhezett és nélkülözött. Néhány utcagyerek csábította, menjen velük lopni, rabolni, de ezt nem akarta. A környék evangélikus lelkésze figyelt fel rá. Elhívta a gyülekezetbe, s egy napon megkérdezte, nem lenne-e kedve csatlakozni az ékszereket készítő csoporthoz. „Dehogynem!” - volt a lelkes válasz. Lenkine-ből - akinek neve azt jelenti: „a férfi, akinek kecskéi vannak” - az egyik legügyesebb gyöngyfűző lett. Egyszer hallotta, hogy az ékszereket egy távoli országba is elviszik, amelyet úgy hívnak, hogy Hungary. Büszkeség töltötte el: az ő keze munkáját még Európában is megbecsülik? Attól kezdve még gondosabban készítette kis remekeit. Minden fillért félretett. Türelmes spórolással összegyűlt annyi pénze, hogy vehetett rajta egy kécskét. Aztán még egyet és még egyet. Az állatok pedig - jó kecskékhez illően - szaporodni kezdtek. Kenyában kecskéket eladni nem nagy gond, s az árukból ki lehet fizetni a tandíjat. Lenkine visszatért szülőföldjére, Szamburuföldre, ahol a tanulás sokkal kevesebbe kerül, mint Nairobiban. így hát hazatérhetett, befejezheti tanulmányait, s reményteljes jövő elé nézhet. Továbbra is szorgalmasan készíti a színes ékszereket, hogy fenntartsa magát. Tele van a szíve hálával Isten iránt, hogy rendeződhetett az élete. Amikor a kawangware-i gyülekezetben bejelentették, hogy jövő vasárnap ismét keresztelők lesznek, az egyik presbiter mosolyogva fordult a lelkészhez: „Tengecha tiszteletes! Te olyan vagy, mint Keresztelő János!” Mindenki jóízűen nevetett, de a név hozzáragadt Tengecha lelkészhez, már csak azért is, mert a keresztneve John (János). Mondanom sem kell, nincs ellenére. * * * Csaknem hét esztendeje annak, hogy Kawangware-ban az evangélikus templom udvarán belevágtunk harminc árva gyermek étkeztetési programjába. Kezdeti lépéseinket Isten vezetése határozta meg, további munkánkat - úgy látjuk - Isten áldása kíséri. Az akkor kicsi gyerekek mára felcseperedtek, a nagyobbak már csaknem felnőttek. Az évek folyamán a társaság cserélődött, némelyek máshová költöztek, többen pedig kinőttek az iskolapadból, ezzel az ebédben részesülők soraiból is. Elmondhatjuk, hogy összesen több mint száz éhező árva gyermek életét változtatta meg ez a program Isten gondoskodó szeretetének és a magyar adományoknak köszönhetően. * # # A gyerekek a napi egyszeri főtt ételen kívül valami más nagyon fontosat is kapnak: a gyülekezet tagjaivá válnak testvéreikkel, nevelőszüleikkel együtt. Túlnyomó többségük nincs megkeresztelve, ezért időnként - mikor megérik bennük az elhatározás - kisebb-nagyobb csoportokban sor kerül a keresztelőjükre. A gyülekezet pedig egyre bővül. Olyannyira, hogy már nem fémek be a templomba, sokan a nyitott ablakokon keresztül hallgatják az énekeket, igehirdetést, bizonyságtételeket. A templom szerkezete lehetővé teszi a bővítést. A legegyszerűbb lenne a hátsó falat elbontani és a tetőszerkezet meghosszabbításával új, nagyobb teret létrehozni, de a merészebb tervekben egy karzat építése is szerepel. Hogy mennyire merészen lehet gondolkozni, az attól is függ, mennyi adományt sikerül erre a célra összegyűjteni. Egyelőre még csak a kezdeteknél tartanak. Összeállításunk folytatása a 10. oldalon
