Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-06-15 / 24. szám
Evangélikus Élet élő víz 2014. június 15. ► ii ► A Déli Evangélikus Egyházkerület május 31-i családi és ifjúsági missziói napjának záró istentiszteletén Gáncs Péter püspök szolgált igehirdetéssel. Az orosházi evangélikus templom szószékén elmondott prédikációját két pohárral illusztrálta. Az egyik egy összecsukható műanyag pohár - a nap minden résztvevője kapott ilyet ajándékba a másik egy ezüstkehely volt. Az alábbiakban az elhangzott igehirdetés szerkesztett, rövidített változatát közöljük. „A kegyelem legyen mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi Urunkat, Jézus Krisztust’.’ (Ef 6,24) Krisztusban szeretett, drága testvéreim! Reggel úgy konferáltam be ezt a mai napot, mint amelynek íve a pohártól a kehelyig tart. Most itt van a szószéken az a műanyag pohár, amelyet reménység szerint mindenki megkapott, és a kehely, amelyből hamarosan minden itt ülő az örök élet italát veheti magához az úrvacsorában. Mindenekelőtt szeretnék egy kis közvélemény-kutatást végezni. Tegye Túlcsorduló pohár fel a kezét az, aki ezt a műanyag poharat választaná, majd utána az, aki ezt az ezüstkelyhet... Úgy tűnik, kisebbségben maradtam, mert a jelek szerint mindenki inkább a kehelyre vár. Hadd áruljak el egy titkot. Van egy olyan látószög, amely most csak az enyém, és így a testvérek nem tudják, mi van az egyik pohárban, és mi a másikban. A műanyag pohárban tiszta víz van, ezért választottam, mivel a másik pohár teljesen üres. Ezt persze csak az tudja, aki föntről látja... Úgy érzem, hogy sokszor ránk is ez a jellemző. Őszintén, bűnbánóan ki kell mondanunk: sok az „üres kehely” egyházunkban: megüresedett formák, szertartások, épületek, tradíciók. Messziről, kívülről „csillognak” értékesnek tűnnek, de az Úristen fentről jól látja, hogy valójában üresek. Attól félek, hogy sok esetben ilyen üres kehellyé válnak gyönyörű templomaink is. Nemcsak azért, mert fogynak belőlük a hívek, hanem azért is, mert sokszor üres rutinná válik az igehirdetés, az imádság, a gyülekezet éneke. Nem érezni, hogy Isten Szentlelke töltené be az időt és a teret és mindazokat, akik ott vannak. törékeny cserépedénybe rejti. Nem az számít, amit kívülről, felszínesen látunk, hanem az, amit Isten lát bennünk, vagy épp amit hiába keres bennünk. Ez a mai, együtt töltött nap arról Legyen bátorítás, hogy egy műanyag pohár is lehet értékes, ha van benne frissítő ital. A Szentírás szól arról, hogy Isten a kincseit, titkait sokszor V ...és lesztek nékem tanúim.. Gyermekkorom ajándékváró Jézuska-hitét tizennégy éves koromra az Atyaisten valóságába kapaszkodó hit „kényszere” váltotta fel. Ugyanis akkor kerültem testközelbe a borzalmas háborúval, amely már a találkozás pillanatában özveggyé tette anyámat, engem félárvává nyomorított. Ettől a pillanattól fogva - ahogy így utólag egészen egyértelművé válik előttem - Isten iskolájának tanulója lettem, és vagyok ma is, közel nyolcvannégy évesen. Óriási a tananyag, gyakori az osztályismétlés, szünidő nincs. Tanítóm következetes, egyidejűleg szigorú és gyengéd, és minden áldozatra kész értem. De nem kivételez, és amit értem tesz, ugyanazt teszi minden emberért. Nagyon jó a közelében lenni. Mellette egy nap többet ér, mint ezer másutt. És nem kell attól tartanom, hogy elhagy, vagy eltaszít magától, mert hűsége végtelen. Sokszor átéltem azt is, hogy mindenből ki tud hozni valami jót. Lám, számomra még a szörnyű háború is, rengeteg vesztesége mellett, jó gyümölcsöt érlelt. Megalapozta a hitemet. Hitbeli tapasztalataim sok nehézségen átsegítettek, és a megélt megtapasztalások a reménységnek adnak szárnyakat. Vannak aztán bizonyos összefüggések, amelyeket korábban fel sem ismerhettem volna - mostanában, életem befejező szakaszában csodálkozom rájuk. Például vannak emberek, életkortól teljesen függetlenül, akikkel olykor összefutottunk az évek során, míg egyszer csak mindketten felismertük, hogy nekünk dolgunk van egymással, és ami véletlennek tűnt, az valójában - isteni vezetés. Nem is olyan régen döbbentem rá arra, hogy Isten engem egy speciális munkaterületen is alkalmaz időnként. Ez a terület - mai, divatos szóval élve - afféle egyénre szabott hospice-szolgálat, melynek lényege: embereket, akikkel valamilyen módon korábban kapcsolatba kerültem, utolsó földi útjukon a kijáratig elkísérni. Anyám, testvérem, férjem esetében ez magától értetődőnek tűnt, bár ez sem annyira egyértelmű. De rajtuk kívül mások mellé is odasodródtam úgy, hogy egyszerre csak hasonló helyzetbe kerültem velük kapcsolatban is. Sok-sok évvel ezelőtt Dévaványáról egy idős lelkész házaspár költözött városunkba, a férj nyugdíjba vonulása után. Úgy gondolták, hogy jobb lesz közelebb kerülni egyetlen unokájukhoz, miután a lányuk már nem élt. Anci néni volt a beteg, férje intézett mindent. Új lakhelyükön nem sokáig élvezhették unokájuk közelségét, mert az csakhamar elvált a feleségétől, és egy új kapcsolat miatt egy távoli városba költözött. Az idős lelkészt egy autó elütötte, amikor az ételhordóban vitt ebéddel hazafelé igyekezett, és itt maradt a mozogni már alig tudó Anci néni - egyedül. Én lettem mellé rendelve a hátralévő idejében, de aki igazán sokat kapott ez által a kapcsolat által, az én voltam. Átélhettem mellette, hogy akik hallgatnak Jézus hívására, azokat valójában Isten a tenyerén hordozza, a legkilátástalanabb helyzetben is. Anci néninek volt egy asztali naptára, sűrűn teleírva. Mindennap feljegyezte benne, milyen oka volt aznap a hálaadásra. Mikor nagyon reménytelennek tűnt a helyzete, elmondta, hogy férje mellett sokakat lelkigondozott, sok nehéz sorsú embert ismert meg. Akkor mindig azzal erősítette őket, hogy Isten nem helyez nagyobb terhet rájuk, mint amennyihez az erőt is megadja. „Most, amikor az én sorsom vált nehézzé - emelte rám a tekintetét Isten tőlem kérdezi: »Most is, amikor a dolgok nem a tetszésed szerint alakulnak, hiszel továbbra is abban, amivel annak idején másokat vigasztaltál? Hogy még így is tart téged az én erőm, az a szeretet, amelyről jobb napjaidban másoknak vallottál?«” Ahogyan mindezt mondta, az egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy igen, őt abban a helyzetben is ez az erő tartja. Nem sokkal később unokája értesített, hogy a drága Mama egy reggel már nem ébredt fel. F. Margitkával és Jenővel, a férjével a templomban találkoztam először, azután vasárnaponként rendszeresen. A megismerkedésből barátság lett. Margitka valamilyen pajzsmirigybetegségben szenvedett, náluk is - míg élt - a férj intézett mindent. Aztán egyik éjszaka elaludt a felesége mellett - örökre. Legalábbis földi értelemben. Attól kezdve Margitkával az addiginál is szorosabb lett a barátságunk. Hite lenyűgözött. Példaképemmé vált. Mikor már teljesen béna volt, és kizárólag az egyik lábának öregujj át tudta megmozdítani, szorongva kérdeztem tőle: „Margitka, te még mindig hiszed, hogy Isten a tenyerén hordoz?” Ugyanis mindig ezt szokta mondani, ha aggódtam érte. Akkor már teljes mozdulatlanságban, lehunyt szemmel feküdt régóta. Kérdésemre megmozdult a nagylábujja, és néhányszor jelzett vele, ami félreérthetetlenül ezt jelentette: „Igen, még mindig hiszem!” Margitka mellém lett állítva, hogy hitemben erősítsen; én meg őmellé, hogy - pár nap híján - végig elkísérjem földi útján. Azóta a lányával vagyunk jó barátok. Erzsikével egy közös ismerős által kerültem kapcsolatba, és mivel nem laktunk messze egymástól, gyakran sétáltunk együtt, vagy inkább üldögéltünk egy pádon, mert ő már nehezen tudott járni. A beszélgetések során egyre jobban megismertük egymást, és mikor ő egy környékbeli rehabilitációs szanatóriumba került, rendszeresen látogattam. Egyik nap felhívott a menye, hogy a fia viszi kocsival, lenne-e kedvem velük menni. Aznapra egész más programom volt, de igent mondtam. Erzsiké behunyt szemmel feküdt - érzékelhető volt, hogy nem lehet sok ideje hátra. Menye és unokája egyedül hagytak az ágyánál, az aktuális befizetést intézték. Én csak álltam, nem tudtam megszólalni, csak patakzottak a könnyeim. Egyszer csak úgy éreztem, hogy én most nem azért vagyok ott, hogy magamban sírdogáljak. És elkezdtem neki beszélni arról, hogy már nem sok időt kell itt a földön töltenie, lassan minden aggodalma, fájdalma véget ér. De biztosan tudhatja, hogy a kijáratnál Jézus várja, ő vezeti át ebből a földi életből az elmúlhatatlan, örök életbe. Aztán pár szavas imát mondtam az ő nevében is. Közben visszatértek családtagjai, a legnagyobb természetességgel bekapcsolódtak az imádságba. Megfogtuk egymás és Erzsiké kezét, együtt elmondtuk a Miatyánkot. Erzsiké arcvonásai kisimultak, érezhetően együtt imádkozott velünk. Végül elhangzott felette az ároni áldás, és elbúcsúztunk tőle. - Erzsiké azon az éjszakán, még éjfél előtt meghalt... Csak néhány kiragadott történet azok közül, amelyekből - így visszateldntve - rá lehet ismerni arra a kézre, mely életutunkon vezet, terelget, irányít bennünket egymás felé. Ez pedig nagyban hozzásegít, hogy elmondhassam Pál apostollal együtt: „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint a ki nem levegőt vagdos..!’ (íKor 9,26; Károli-fordítás) ■ Szántó Vilmosné szólt, hogy nem kell szégyellnünk az ürességünket. Sőt az a jó, ha úgy ülsz itt, drága testvérem, hogy érzed: „üres vagyok" De kész vagy befogadni azt, amit és akit Isten ezen az úrvacsorái istentiszteleten felkínál a számodra. Hála legyen Istennek, hogy mi nem egyszer használatos elemek vagyunk, amelyeket, ha kimerülnek, ki kell dobni, de még kidobott állapotukban is veszélyes hulladéknak számítanak... Mi Istennek újratölthető elemei, akkumulátorai vagyunk, akik itt és most töltőre kerülhetünk. Bizony, nagy szükségünk van erre! Erről szól az igehirdetés alapigéje is: „A kegyelem legyen mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi Urunkat, Jézus Krisztust’.’ Ki meri azt mondani közülünk, hogy el nem múló szeretettel szereti az Urat? Sokszor tettünk már fogadalmat: keresztelési liturgiában, konfirmációi és esküvői oltárnál, ravatal mellett, hogy mi örökre hűek leszünk, kitartunk valaki vagy valami mellett, soha nem felejtünk valakit... De azután jön a megüresedés, kimerülés, felejtés. A mi szeretetünk múlékony, tűnő szeretet. Ezzel szemben hirdetem Jézus utolsó szavait, amelyeket néhány nappal ezelőtt, mennybemenetel ünnepén is felidéztünk: „... én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Ez az egyetlen el nem múló szeretetforrás a világban, amelyet azonban csak azok tudnak megtapasztalni, akik az imént idézett mondat előtti jézusi parancsot is meghallják: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet..!’ Akik felvállalják a missziói életformát, és elindulnak erre a különleges útra, azok tapasztalják meg igazán, hogy mit jelent: Isten szeretete el nem múló, örök szeretet. Ahogyan az úrvacsorái liturgia végén is felhangzik majd: „Ti, akik megtapasztaltátok a bűnbocsánat örömét, menjetek, építsétek a közösséget...” Tegyetek bizonyságot Krisztusról, hogy mások is észrevegyék: a mi poharunk túlcsorduló pohár, van mit átadnunk, van kire mutatnunk. Hiszem és remélem, hogy Isten Szentlelke valóban megtölti a szívünket. Csordultig tölti hálával és örömmel, amellyel mi is minél többeket tudunk majd felfrissíteni. Lehet, hogy nem csillogsz, lehet, hogy most üres vagy. Lehet, hogy csak egyszerű műanyag pohár az életed, de befogadhatod azt, aki az élet itala. Ő betöltheti az életedet! így mások számára túlcsorduló pohár, frissítő forráshoz segítő eszköze lehetsz az élő Istennek, így legyen! Ámen. ■ Gáncs Péter HETI ÚTRAVALÓ „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész főidet!” (Ézs 6,3) Szentháromság hetében az Útmutató reggeli s heti igéi a teremtő, megváltó, megszentelő Isten imádására hívnak: „Örökkévaló Isten az Úr, aki teremtette a föld határait: kifürkészheteden az ő bölcsessége!” (Ézs 40,28; LK) Mi is: „Dicséretet mondjunk mindnyájan az Atya Istennek és Fiú Istennek és Szentlélek Istennek egyetemben, most és mindörökkön-örökké!” (GyLK 778) Pál is a háromságos egy Isten bölcsességét dicséri: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! (...) Bizony, őtőle, őáltala és őreá nézve van minden: övé a dicsőség mindörökké!’ (Róm 11,33.36) Isten kijelentett titka: az Úr Jézus. „Tartsuk magunkat Istenhez ott, ahol engedi: az emberré lett Krisztusban, a Megfeszítettben, kiben van Pál apostol szerint »a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve«. Benne mutatta meg Isten, hogy mit kell tudnunk róla, és mit nem.” (Luther) De mit is jelent a Trinitatis, a Szentháromság ismerete és szolgálata? Az Emberfia nem csak Nikodémusnak mondja, hogy „...aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. (...) ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. (...) Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan (felülről) kell születnetek.” (Jn 3,15.5.7) Isten végzi el ezt igéje és Szentlelke által bennünk. S a prófétával valljuk: „De az Úr igaz Isten, élő Isten, örökkévaló Király!” (Jer 10,10) Ez az Örökkévaló önkijelentése: „Én, én vagyok az Úr, rajtam kívül nincs szabadító. (...) Ti vagytok a tanúim - így szól az Úr -, hogy én Isten vagyok. Ezután is csak én leszek!” (Ézs 43,11-13) Pál tanúskodik róla Athénban, az Areopágoszon: őt keressétek, „mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. (...) Isten... most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg’.’ (ApCsel 17,28.30) Az ismeretlen Istenről és a halottak feltámadásáról szóló beszédét hallva néhány pogány hívő lett. S a Szentháromság Istenről így vall Pál: „Egy a test, és egy a Lélek...: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenekfelett és mindenek által és mindenekben!’ (Ef 4,4-6) A kereszten „Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! (...) Amikor a (pogány) százados látta, hogy mi történt, dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt’.’ (Lk 23,46-47) A Niceai hitvallás szavaival mi is hisszük s valljuk: Jézus valóságos Isten, az Atyával egylényegű, és általa lett minden! Az Úr nem csak Fülöpnek szólt: „Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van..., és amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban..!’ (Jn 14,11.13) S a Jézust szerető, neki engedelmeskedő tanúk megkapják az igazság Lelkét az Atyától, aki mindörökké velük - sőt bennük - lesz. Pál áldást ír: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” (2Kor 13,13) Mindig zengheted: „A Szentháromságnak... / Dicséret, dicsőség... / Most és mindenkoron / Örök hálaadás!” (EÉ 40,3) ■ Garai András
