Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-19 / 3. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2014. január 19. » 5 ... ..........-M ■ Párhuzamosok metszetei Kortárs művészeti és vallási jelenségek ► Ha a fekete-fehér gondolkodást részesítenénk előnyben, a mai művészet szakralitásának kérdését igen hamar lezárhatnánk. Olyasféle elmés megállapításokat tehetnénk, mint hogy a vallás tradicionális, értékeket és igazságo(ka)t konzervál; a művészet mindig újító, újabb és újabb utakon kutatja az egyre tágabb összefüggésben megragadható igazságot. Az egyik őrzi a formát, a másik folyton keresi, újraalkotja. A vallás a végső kérdéseket lezárja, válaszaival megállapodott, révbe ért; a művészet mindent nyitva hagy, nyughatatlanul továbblép, minden irányban örökmozgó. Lényegi jegyei ezek a két területnek. De vajon ha azt mondjuk, kortárs művészet, nem volna-e indokolt, hogy a vallás elé is odategyünk valamiféle jelzőt? Elvégre - bár a tiszta tan nem változik - a vallási élet minden korban más és más. Vagy a jelző hiánya valami „abszolútat” jelöl? De hisz egy abszolútum van, ebben minden felekezet egyetért... És ahogy a művészetet, úgy a vallást is keresztül-kasul átjárja a szent és a profán. Valamint az sem elhanyagolható szempont, hogy a kortárs művészet „érthetetlensége” a templompadok folyamatos foghíjképződésével párhuzamosan alakult ki. Beszéljünk hát a kortárs művészeti és a kortárs vallási jelenségekről! Az apropó a budapesti Ludwig Múzem Kortárs és szakrális? címmel múlt csütörtökön indult beszélgetéssorozata. Gesztusok és gusztusok Marcel Duchamp korszakalkotó piszoárkiállító gesztusán már rég túl vagyunk (1917!). Szerencsére a szocreálon is. És egész sor nyakatekert képzőművészeti stíluson, iskolán és mozgalmon. New York és Párizs ontotta a formabontókat és a lázadókat. Pukkasztották a polgárt, de talán még nagyobb szenvedéllyel keresték az autentikus kifejezési formát. Elveszett nemzedékek eszeveszett eredetkeresése. A formavilág dekonstrukcióját és a lázas vonalvezetéseket, elkenéseket, réshagyásokat, a művészek önlefokozó vagy épp -felmagasztaló gesztusait nem lehet és nem is etikus a történeti események és társadalmi változások figyelembevétele nélkül vizsgálni. Ezek a hatások ugyanis gyökeresen megváltoztatták a képhez való viszonyt és ebből következően a vizuális kultúrát is. Kortárs és/vagy ráadásul szakrális Az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány szervezésében új beszélgetéssorozat indult a Ludwig Múzeumban. Az első alkalmon, január 9- én Konok Tamás evangélikus festőművész és Fabiny Tamás evangélikus püspök kereste kortárs képzőművészet és teológia metszéspontjait. Konok Tamás a mai napig meghatározó mondatot hozott tanulóéveiből. Akkori mestere száját hagyta el a kijelentés: „Először az eget kell lefesteni.” Művészünk ugyanis a földdel kezdte. Ezt az élményt továbbfűzve fogalmazta meg Konok Tamás, hogy a szakrális művészet lényege az ég és a föld összekapcsolása. Kultú(l)ra Az absztrakt alkotások dekódolásához egy jól megválasztott, esszenciális cím segíthet. Ezer lélek - ez a fogalmi mankó támogathat bennünket „értelmezni” - bár ez a kifejezés a művészetről gondolkodva kissé darabosnak mondható - Konok Tamás egyik alkotásán a szögletesek és pontrengetegek egyedi együttállását. Szavakat képelemekkel társítani, belemagyarázni, okoskodni az elvont felől felesleges. Az elmét talán érdemes kikapcsolni, és hagyni, hadd nyíljanak meg képpontok és pontképek. Művészi megmunkálásuktól eltekintve az „ezerlelkes” alkotások amolyan nyugati mandalák. Befelé visznek. Képelemeken, képzeleten, fogalmakon túlra. Konok Tamás láthatóan - mind múzeumi megnyilatkozásai, mind alkotásai alapján - nem fél együtt kezelni látszólag egymással ellentmondó jelenségeket. A tudás és a megérzés, a reális és az absztrakt, a teremtett világ rendje és rendetlensége egyaránt jelen való, érvényes dolgok. A művész szerint a transzcendencia épp az e kettősségből történő elvágyódás kifejeződése. Vágy arra nézve, hogy a lélek a mindennapok következtében reá tapadt porlepeltől megszabadulhasson. Arctalan angyalok A múlt őszi Ars Sacra fesztivál egyik kiállítója Aknay János Kossuth-díjas festőművész volt. Ő a rejtőzködőket, őrködőket rejtekükből előhozni nem kívánja. Nem anyagba kényszerítéssel próbálja láthatóvá, érzékelhetővé tenni az angyalokat. Elvégre a titkokat - ahogy a Szentírás is tanítja - okkal fedi fátyol előlünk. A művész odafesti a fátylat is, nem csalja el. Felvállalja. Elfogadja. Sziluetteket fest. A sziluettek a vásznon tereket hasítanak ki. A művész e tereket betölti. Egy színnel. Testetlen testek, arctalan arcok jelennek meg. Megjelennek (például balra). A reformáció „kép”-telensége Ha a művészet szakralitását a protestáns egyház szemszögéből vizsgáljuk, érdemes reformátorunk nem épp művészetbarát teológiáját is szemügyre venni. Luther a művészetet a teológia szolgálóleányának tekintette, önértéket nemigen tulajdonított neki. Az ágostoni látást középpontba helyező, évszázadokig ható teológiát Luther és a reformáció „a fül teológiájával” váltotta föl. Isten igéje a fülünkön keresztül juthat el hozzánk. Luther mint az új hermeneutika előfutára vallotta, hogy a Szentlélek a nyelven keresztül szólít meg. Az írást azonban megelőzi a beszéd, ezért az igét szüntelenül hirdetni és hallgatni kell. Ha mármost zenéről beszélünk, annak hallgatása sem azért történik Luther szerint, hogy a hallójáratok és azokon keresztül az emberi szellem kifinomultabbá váljék, hanem csakis azért, hogy az evangélium eljuthasson a lélekhez. A zene mint a legabsztraktabb művészet tehát korántsem „absztrakcióra” ösztönzi Luthert, sokkal inkább konkrét tartalmat tulajdonít neki, nevezetesen Krisztus halál feletti győzelmének hirdetését: „.. .a teológia után egyetlen művészet sem ér föl a zenével, mert a teológián kívül egyedül ez nyújtja azt, amit máskülönben a teológia szokott, nevezetesen a lélek nyugalmát és boldogságát, erre pedig az a kézzelfogható bizonyítékom van, hogy az ördög, a nyomasztó gondok és nyugtalanító viszályok szítója a muzsika hangjára ugyanúgy eliszkol, mint a teológia szavára.” (Luther válogatott művei 7. - Levelek, 555-556. o.) A zenénél a képek témája teológiailag még terheltebb a korban. Gondoljunk csak az évszázadokon át húzódó képvitára, amelyben leginkább Isten láthatatlansága, ábrázolhatatlansága és a képmás valódi materiális formába történő átültetésének lehetségessége és létjogosultsága volt a kérdés. Az ekkoriban több helyütt tapasztalható, teológiai megokolással igazolt képromboló túlkapásokra Luther leveleiben is reflektált, kérte a szász fejedelmeket, mielőbb lépjenek fel az erőszakos reformátorok ellen. Persze a szentképeket maga is pusztította, csak épp verbálisán: „Ami a szentképeket illeti, azt még elfogadnám, hogy [Karlstadt] dühödten követeli a rombolásukat, hiszen írásaimmal magam is sokat pusztítottam belőlük, többet, mint amennyit ő elvakult tombolásával valaha is elérhet. Azt azonban tűrhetem, hogy a híveket is ilyen tettekre hergelje, azt állítván, hogy a képrombolás keresztényi kötelesség, röviden, hogy a kereszténység adta szabadságot előírásokkal korlátozza, és így nyugtalanná tegye a lelkiismeretet.” (Uo. 401-402. o.) Érzéki teológia Graham Howes angol vallásszociológusnak a Bencés Kiadó jóvoltából 2011-ben napvilágot látott, A szakralitás művészete című könyve megpróbálja számba venni azokat a tényezőket, melyek a vallást és a művészetet ilyen távolra sodorták egymástól. A szerző a két terület reménytelenül széttartó történeti ívét híven rajzolja meg, és nem ígéri a kettő újbóli összefonódását, de hangsúlyozza, jó teológia és jó művészet „ikermédiumokként” működhetnének: „... közös hivatásuk van: betörni a meggyengült és elszegényedett modern képzeletbe, felszabadítani rejtett forrásait, fel-Giaham Hows szakrsntas művészete készíteni a változásra, az ünneplésre és alternatív jövőkép megrajzolására.” (144. o.) A föntebb taglalt reformátori „füles” teológiához kapcsolható még a vallásszociológus következő érzékletes hasonlata: „A művészet szemet adhat a teológiának, hogy láthassuk magunkat minden dimenziónkban, fület, hogy halljuk belső életünk hangját, és eszközt, amellyel kommunikálhatunk.” Ecsetmagány Egy elnyűtt, agyonhajszolt, tenyérmelegre hajló ecsetet szeretni lehet. A kócos fejét, a szutykos szárát. A vele megfutott fölösleges köröket. Közös túrákat. A sűrűben tapodást, a színszelídítő hígítást, az aprólékos és elnagyolt mozdulatokat. A nagy kavarásokat. A belekövülést, a kikecmergést, a cinkos elmismásolásokat. Az együttes győzelmet azonban derék művészünk egyedül ünnepli, örömében ecsetjét elejti... ■ Kinyik Anita MICHELLE FIRMENT REID FELVÉTELE
