Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-05-25 / 21. szám
2 -m 2014. május 25. FORRÁS Evangélikus Élet HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP (ROGATE) - LK 11,5-10 A harc szabályai Oratio oecumenica Urunk! Te élteted egyházadat, te vagy a forrása minden jó öüetnek, sikernek, eredménynek, amelyet gyülekezeteinkben megélünk. Könyörgünk Szentlelked állandó jelenlétéért, ne szűnjön meg szereteted azok iránt, akik a tieid. Letesszük eléd fiataljainkat, akik ezekben a hetekben konfirmálnak vagy konfirmáltak. Tartsd meg őket erős hitben, hogy teljes szívükkel ragaszkodjanak a tiszta és igaz tanításhoz, hogy a bűn elleni harcban ne lankadjanak, az úrvacsorával örömmel éljenek, és gyülekezeteink egészséges, vidám, az időseket szerető tagjai legyenek. Imádkozunk az evangélikus hit- és erkölcstanra jelentkezőkért és családjaikért. Mutasd ki szereteted feléjük a hitoktatókon, lelkészeken kérész-, tül. Légy jelen az iskola falain belül, hogy nemzetünk következő nemzedékei már a te ismeretedben, az irántad érzett tiszteletben végezzék munkájukat hazájukban. Könyörgünk Ukrajnáért. Űzd el a démoni erőket, amelyek országot ország ellen szítanak, emberi életeket oltanak ki, és a másik felett hatalmaskodnak. Adj józanságot és mértékletességet a nagyhatalmak vezetőinek döntéseikben, erősítsd fel a békét teremtők hangját, hallgasd meg a fegyverek elnémulását kérők imádságát! Kérünk az európai uniós választásokért! Irgalmazz az öreg kontinensnek! Segítsd azokat a képviselőket, akik keresztyén életükkel és gondolataikkal munkálják néped földi javát igéd szerint! A mai napon különösen is’imádkozunk a gyermekekért, akiket szüleik, nagyszüleik gondviselésére bíztál. Adj nekik engedelmes szívet, gondtalan gyermekkort, hogy biztonságban nevelkedjenek. Könyörgünk az erőszakot, zaklatást, kiközösítést elszenvedő gyermekekért. Nyisd meg szemünket, hogy meglássuk, hol tudunk segíteni rajtuk! Biztass bennünket, hogy aki tőled kér, az kap, aki téged keres, az talál, aki nálad zörget, annak megnyittatik! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Amikor apostolai arra kérték Krisztust, hogy tanítsa meg őket imádkozni, azt mondta nekik: »Amikorpedig imádkoz- * tok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogány ok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg.« (Mt 6,7) Krisztus e szavaiból tanuljuk meg a szavakat és a módot, vagyis azt, hogy miért, és azt is, hogy hogyan imádkozzunk, és ezt a két dolgot valóban szükséges tudnunk. Először is a módot: vagyis hogyan imádkozzunk. A mód nem más, mint az, hogy fogjuk rövidre a dolgot, de ruházzuk is fel nagyszabású és mélyreható tartalommal. Minél kevesebb a szó, annál jobb lesz az imádság, viszont minél több a szó, annál szegényesebb a fohász: a kevés szó és a mélyreható tartalom keresztényi, ám a sok szó és a kevés tartalom pogányhoz méltó. Ezért mondja Jézus: »Amikorpedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, minta pogány ok...« János evangéliumában így szólt a samáriai asszonyhoz: »Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.« (Jn 4,24) Az Atya is ilyen imádókat keres magának.” M Luther Márton: A Miatyánk német magyarázata (Bellák Erzsébet fordítása) A Pál utcai fiúk harcra készültek. Nemecsek már halálos betegen feküdt otthon. Boka igazi hadvezérként rendezte seregét. A homokbombák készen, gúlába rakva. Mindenki tudta a haditervet. A tábornok mindent alaposan ellenőrzött. Hamarosan megérkeznek a vörösingesek. Az ellenség fegyelmezetten sorakozott fel a kapuknál. Ezüstvégű lándzsáikon szikrázott a napfény, vörös ingükben, vörös sapkájukban olyanok voltak, mint a vörös ördögök. Elkezdődött a csata. A két sereg izgalmas küzdelmet vívott egymással, ahogy ezt mindenki elolvashatja Molnár Ferenc híres regényében, A Pál utcai fiúkbpn. Végül a Pál utcaiak nyertek, de csak a lázasan hazulról elszökő Nemecsek áldozata révén, hiszen amikor Áts Feri, a vörösingesek kapitánya ki akarta szabadítani seregének fogságba esett tagjait, ő elébe állt, és földhöz teremtette a meglepett vezért. Nemecsek meghalt. A Pál utcaiak hamarosan megtudták, hogy a szeretett grundon, mely eddig az életük volt, hamarosan házat építenek. * * * A kérő barát példázatában Jézus egy olyan emberről beszél, aki éjjel elmegy a barátjához, és kenyeret kér tőle. „Vajon nem kel-e fel?” - kérdezi Jézus. Erre mi azt mondjuk, felkel, ha igazán jó barátja. Mire Jézus azt mondja, ha nem is kelne fel szívességből, felkel azért, mert tovább akar aludni, és szeretné, ha a barátja békén hagyná. A példázat az imádságról szól Rogate vasárnapján, „...kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; Botladozom, nem tudom, hogyan szólítsam meg a másikat. Néha azért nehéz ez, mert már vannak előfeltevéseim, amelyeken szeretnék valahogyan túllépni. Néha pedig éppen azért, mert még ilyen mankóm sincsen, az ismeretlenbe lépek a másik megszólításával. A jól nevelt ember ilyenkor él a tanult formális kérdésfeltevésekkel, amelyek átlendítik a kezdeti akadályokon, hogy így kerüljön beljebb, közelebb a másik valójához, jelen állapotához. A rítus közelebb visz, enged beljebb lépni. Nem helyettesít, de segít. Engem így segítenek közelebb Istenhez - beljebb és feljebb - mindennapi imádságaink, amikor éppen nem gyűltek össze saját szavaim a kapcsolatteremtéshez, de érzem, nem futhatok el a megszólítás szükségessége elől, az Istennel való kapcsolatba vetett hitem és bizalmam mindennapos megerősítésének feladata elől. Mi az imádság? Nem tudom, nincsen válaszom erre a kérdésre, csak néhány gondolatot tudok megosztani az olvasóval. Mindezt azért teszem, hogy végezetül kedvet csináljak egy ismert imának a megtanulásához és rítusszerű „használatához”. Önmagában az a tény, hogy imára kulcsoljuk a kezünket, mindig egy újabb megerősítése a bizalomnak, hiszen mi más vinne rá arra, hogy megpróbáljunk bensőséges viszonyba kerülni az Úrral, mint a belé vetett bizalmunk? Ez a bizalom a hála érzése azért, mert tudjuk, hisszük és érezzük: jelen van az életünkben. A VASÁRNAP IGÉJE és aki zörget, annak megnyittatik” - mondja Jézus. Mi pedig kérünk, mert ajtóinknál ott az ellenség, mint vörös ördögök. Kérünk, mert szeretnénk győzni csatáinkban. Kérünk, mert félelem szorít minket, és alig látunk esélyt arra, hogy kikerüljünk a harcból ép bőrrel. * * * A Pál utcai fiúk a harc napján összegyülekeztek a grundon. Boka eléjük állt, és hangosan szónokolni kezdett.- Fiúk! Már olvastátok a kiáltványban, hogy milyen veszedelem fenyeget bennünket. Kémeink az ellentáborban jártak, és megtudták, hogy a vörösingesek holnapra tervezik a támadást. Ne higgyétek, hogy ez valami gyerekjáték. A vörösingesek erős fiúk, és sokan vannak. Azt azonban nem tudják, hogy hiába harcolnak a grundért, mert itt hamarosan nagy házakat fognak építeni. Az építészmérnök már bejárta a terepet, és a munkások hétfőn jönnek. Felássák a grundot, és egy háromemeletes házat építenek rajta. Ezért azt javaslom, menjünk át a Rákos utcába, ott is van egy jó kis üres telek. Ezen a grundon meg hadd csatázzanak a vörösingesek, ha kedvük tartja. A csapat éljenzett. A ház felépült a Mária utca és a Pál utca sarkán. Nemecsek, aki nem tudott arról, hogy a harc elmarad, elszökött hazulról. Ájultan szedték össze a szülei a grund szélén. Az imában Isten felé fordulunk, de megszólításával magunkat is megszólítjuk. Olyan ez, mint amikor találkozom valakivel, s az első mondataimban valójában saját kapcsolódási pontjaimat keresem a másikhoz. Ahogy azonban egyre többet beszélgetünk, egyre kevésbé lesz szükségem arra, hogy folyvást saját koordinátáimat próbáljam megtalálni a kapcsolatunkban, s így idővel mindketten szépen veszítjük el egymással szembeni elvárásainkat is. Magam mellett lassan a másik is a középpontba kerül. Istennel való párbeszédünkben ez talán hatványozottabban is igaz. Odafordulásomban először biztosan magam felé fordulok, hiszen saját jelenemmel közelítek felé. (Néha arról is megfeledkezve, hogy először a hálámat kifejezzem.) A rendszeres imádkozó azonban tapasztalja, hogy az egyensúly idővel helyreáll, mint a barátainkkal való beszélgetésben is. Már nem valamit akarok hirtelen megbeszélni, hanem egyszerűen beszélgetni szeretnék. S a beszélgetés során ném kérek (telve elvárással), hanem kéréseimet leteszem, s hagyom őket sorsukra, hogy az isteni gondviselés oldja meg őket akkor - ott és úgy -, amikor annak el kell következnie. Azt sose tudhatjuk, hogy beszélgetésünk hogyan sikerül, mint ahogy azt sem jósolhatjuk meg előre, hogy vasárnap igazi találkozást élünk-e meg az úrvacsorái közösségben. Mégis elindulunk, odajárulunk, mert e kezdeményező szándék nélkül nem A példázatban szereplő barát, aki éjnek idején kenyeret kér, nem mi vagyunk. Jézus éppen arról beszél, hogy az az ember milyen arcátlan. Éjjel oda mer menni kopogni a barátja ajtaján, akinek ráadásul családja van, és régen ágyban van. „De milyen jó, hogy arcátlan! - mondja Jézus. - Nektek is ilyennek kellene lennetek! Ha már csata van, ha már meg kell védenetek az életeteket, ha már féltek, hogy mi lesz a vége, zörgetnetek kellene Istennél, meg kellene őt találnotok, és kérnetek kellene. De ti nem tesztek semmit. Kerestek valami könnyebb megoldást, készek vagytok elviselni a veszteséget, és lemondotok arról, ami pedig életetek fontos része.” * * * A Pál utcai fiúk harcra készültek. Nemecsek már halálos betegen feküdt otthon. Boka igazi hadvezérként rendezte seregét. A homokbombák készen, gúlába rakva. Mindenki tudta a haditervet. A tábornok mindent alaposan ellenőrzött. Hamarosan megérkeznek a vörösingesek. Az ellenség fegyelmezetten sorakozott fel a kapuknál. Ezüstvégű lándzsáikon szikrázott a napfény, vörös ingükben, vörös sapkájukban olyanok voltak, mint a vörös ördögök. Elkezdődött a csata. Ahogy a vörösingesek befutottak a farakások közé, felnőttek egész hada támadt rájuk. Boka ugyanis az egész napját azzal töltötte, hogy megnyerje magának a tanári kart és a szülőket, akik - felelevenítve gyermekkorukat - örömmel kapcsolódtak be a küzdelembe. A vörösingesek katonáit foglyul ejtették, és bezárták őket a kunyhóba. Még a leghatalmasabb Áts Feri is csak a válláig ért a tornatanárnak, aki várhatunk eredményt. Alkalmazzuk a rítust, a megszokott mondatokat, és elérkezik az a pillanat, amikor megértjük a lényeget, s örülhetünk a találkozás ajándékának. Ha alázattal és hálával indulunk el erre a kapcsolatkeresésre, akkor semmi kétség nem lesz bennünk, hogy az imádságban vagy az úrvacsorában való találkozás pillanatait nem izzadságszagú erőfeszítésünkkel értük el, hanem kegyelemből kaptuk. Ezzel a fölismeréssel gazdagodva imáinkból eltűnnek elvárásaink, és kéréseink is őszintébben fogalmazódnak meg. „Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket’.’ (íjn 5,14) Naponta kell erre a fölismerésre eljutnunk, s ez hol sikerül, hol nem; van, hogy könnyű lélekkel kelünk, de van, hogy akaratos napnak nézünk elébe. Ilyenkor segít egy-egy tarisznyába tett ima abban, hogy ismét alázatos lélekkel, hálatelt szívvel tudjunk az Úr és embertársaink felé fordulni. Ilyen mindennapos helyreigazítás számomra Assisi Szent Ferenc imádsága, hadd álljon hát itt most sorról sorra: „Ó, Uram, tégy engem békességed eszközévé, hogy szeretni tudjak ott, ahol gyűlölnek; összekössek ott, ahol széthúzás van; megbocsássak ott, ahol sértegetnek; reménységet árasszak ott, ahol kétségbeesés gyötör; világosságot gyújtsak ott, ahol sötétség van; örömet vigyek oda, ahol bánat lakozik. egy gyors mozdulattal földhöz teremtette a meglepett vezért. A vörösingesek menekültek. Nemecsek nyugodtan aludta otthon gyógyító álmát, hiszen édesapja, a kis szabó megígérte neki, hogy helyette is harcol majd az édes grundért. Amikor néhány nap múlva munkások jelentek meg, hogy házat építsenek a Pál utca és a Mária utca sarkán, a szülők és tanárok tiltakozó nyilatkozatot írtak alá, és hosszadalmas pert indítottak a grund megmaradásáért. * * * A példázatban szereplő, ágyban fekvő barát, akinek fel kell kelnie, nem Isten. Éppen az ellentéte. Jézus arról beszél, hogy ennek a barátnak nem az az indítéka, hogy segítsen, hanem az, hogy szeretne békén maradni. Ezzel szemben Isten alig várja, hogy segíthessen. Másfelől Isten nem hasznos Isten, ahogy erről Heinz Zahrnt ír. A küzdelmeinket magunknak kell végigküzdenünk: győznünk vagy veszítenünk kell. Félelmeinket le kell tudnunk győzni. Isten nem egy erős báty, aki megveri az öccsét bántó nagyfiúkat. Kérjük Istent, keressük Istent, zörgetünk Istennél, hogy érzékenyek maradjunk mindarra, amit ő teremt a szívünkben, amit megmutatott Jézus keresztjében. Jelenlétében felbátorodunk. Jelenlétében érzékenyek maradunk a harc szabályaira. Jelenlétében elhordozzuk veszteségeinket. Jelenlétében irgalmasak vagyunk győzelmünk idején. Isten pedig váratlanul mutatja meg, hogy nagyon is jelen van. Valami ilyen az imádság. ■ Koczor Tamás RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK Ó, Uram, add ne arra törekednem, hogy engem vigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak; ne arra, hogy engem szeressenek, hanem hogy én szeressek; ne arra, hogy engem megértsenek, hanem hogy én megértő legyek - mert aki ad, az mind kap; aki magáról megfeledkezik, az talál; aki megbocsát, az nyer bocsánatot; és aki meghal, az támad fel az örök életre! Ámen.” Fasori gimnáziumi éveim elején vésődött felejthetetlenül emlékezetembe ez az ima. A kötelező első órai imádságként történelemtanárunk ismételte újra és újra. Nevettünk... Hogy min, arra nem emlékszem, mert akkoriban mindenen. De már pár év múltával kezdtem keresni a szöveget, ott motoszkált a fejemben. Több fordításban is fölleltem. Valahol így olvassuk a kezdő sorokat: „Tégy engem békéd eszközévé...” Keresgélés közben, a sokféle szövegváltozattal találkozva jöttem rá, hogy nemcsak a tartalmát tekintve kaptunk maradandót az imában, hanem - szerintem - egyik legszebb fordítását ismertük meg. Mert szép a béke eszközének lenni is, de a hétköznapok békességévé válni - ha véletlenül sikerül - egészen magasztos érzés. ■ Dr. Borókay Réka * * * Mindennapi imádságaink
