Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)

2014-05-04 / 18. szám

Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2014. május 4. *■ 5 Kiürült faluban - meleg étel a tűzhelyen Ágfalvi interjú a Sopron környéki németek kitelepítéséről ■ Heinrichs Eszter Amikor hat évvel ezelőtt az ország legnyugatibb csücskébe költöztem, úgy éreztem, mintha egy idegen, mégis ismerős országba érkeztem volna. Má­ig megdöbbent, hogy errefelé a legegy­szerűbb ember is játszi könnyedséggel vált németről magyarra és fordítva. Ág­falván és Sopronbánfalván templom­tól kocsmáig hangzik a német szó. Ma már azt is tudom, hogy a nyel­veket lehet nagyszerűen keverni is. Itt nem gond, hiszen így is érti minden­ki. A minap egy hölgy állt előttem a he­lyi szatócsboltban, és ezekkel a szavak­kal ostormolta az eladót: „Schätz­chen, egy kiló Brotot kérek.” És min­den gond nélkül hamarosan ott is landolt a kosarában a kenyér. Szeretem hallgatni, ahogy egymás között néme­tül beszélnek a helyiek. Mondják, mondják gyönyörű dialektusukban, az­tán amikor valami nem jut eszükbe né­metül, akkor azt magyar szóval pótol­ják. Valahogy így: „Ich war im Hospital bei vérvétel.” Vagy: „Mein vérnyomás war fast zweihundert.” Az országnak ezen a kicsinyke né­met szigetén mintha minden más lenne, mint pár kilométerrel arrébb. Máig megdöbbent, hogy a rétest lehet babbal is enni, ám az még inkább, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy azt a bi­zonyos réteslapot milyen sodrófával nyújtják ki, mert a német sodrófa „fogantyús” a magyar meg nem. És a gyülekezeti életben is vannak nem elhanyagolható különbségek a helyi németek és a betelepített vagy ide­költözött magyarok „lelkiségei" között. A legnyilvánvalóbb talán az, hogy a ma­gyarok térdelve úrvacsoráznak, a néme­tek pedig állva. Ez akkor nagyon feltű­nő, amikor mindez „egy körben” törté­nik. A német hívő soha nem térdelne az oltárhoz, a magyar meg ha térdpro­tézissel küzd, akkor is letérdel. És az ol­tártól a padokig azon ugyebár jól el le­het dünnyögni, hogy a másik miért tér­delt le, vagy éppen miért maradt állva. Örök konfliktus- és (ma már egy kicsit) humorforrás is ez a nem mindennapi együttélés. Amin azonban ma a „gyütt­­ment” lelkésznő el-elmosolyodik, annak gyökerei hét évtizedre nyúlnak vissza. Azt hiszem, ha 1946-ban nincs ki­telepítés, ma akkor is sokan beszélné­nek már magyarul ezen a környéken. A németeknek a szülőföldjükről való elüldözése azonban embertelen és tragikus politikai és társadalmi beavat­kozás volt, amelyet máig nem hever­tek ki az itt élők. Sem itt, sem új ott­honukban, Németországban. Erről a kényszerből született, de ter­mészetesen mára már konszolidált együttélésről, ennek történetéről és sok-sok mozaikdarabkájáról a leg­többet két idősödő úrtól, Gritsch Má­tyástól és Böhm Andrástól hallottam. Böhm András szülőfaluja történetét az Ágfalvi mozaik című könyvben fog­lalta össze, Gritsch Mátyás pedig lelkes szerkesztője a kitelepítés történetét is dokumentáló oedenburgerland.de hon­lapnak. Ha a falvak történetével kapcso­latban hiányosságaim vannak, ha nem tudom elolvasni az anyakönyvben a gót betűket, ha fel kell kutatnom az arany­konfirmandusokat, ha erre vagy arra szükségem van, ők jönnek és segítenek. Mesélnek, bemutatnak, fordítanak, gyűjtenek, adakoznak, és minden ere­jükkel azon vannak, hogy ne vesszen ki a német szó és kultúra templomaink­ból és településeinkről. Őket faggatom most is, ahogy te­szem immár hat éve. * *- Matyi bácsi, Ön az idősebb. Hogyan emlékezik vissza a kitelepí­tés napjaira? Gritsch Mátyás: Tízéves vol­tam. Édesapám az áramszolgáltatónál Gritsch Mátyás dolgozott, ami ugyebár állami cég volt, ezért nem kerültünk a kitelepítettek listájára. Pedig az 1941-es népszámlá­láskor németnek vallottuk magunkat. Elvitték az unokatestvéreimet, az idős nagymamámat, az osztálytársa­im nagy részét, az utcabelieket. A bán­falviak kilencven százalékát. A nagy­mamámtól el sem tudtam búcsúzni, mert ő Ágfalván lakott. Bár ez csak négy kilométerre van tőlünk, hatósá­gilag korábban körbezárták, mint Bánfalvát. Egyik települést sem lehe­tett se megközelíteni, se elhagyni. A kitelepítettek listáját a jegyzőségre, a mai óvoda épületére függesztették ki. A döbbenet, a hitetlenkedés és a két­ségbeesés uralkodott el az egész tele­pülésen. Hiszen mi itt éltünk, itt szü­lettünk. És a mi őseink is.- András bácsi, Ön hároméves volt, amikor majdhogynem kiürült a falu. Vannak emlékei? Böhm András: Emlékképeim alig, álomképeim máig vannak azok­ról a napokról. Ezernégyszázhar­­mincnégy embert vittek el Ágfalvá­­ról. A Fő utcaiakat mind. Ők mező­­gazdaságból éltek. Mindenüket itt kellett hagyniuk: házukat, földjei­ket, istállóikat, állataikat, bútoraikat, ruháikat, edényeiket. Mindent. Csak egy kis csomagot vihettek magukkal. Jól mondod, a falu kiürült. Szó sze­rint minden kiürült. A hatalmas és gyönyörű templomunk, az evangéli­kus iskola, és egyik napról a másik­ra megszűntek az énekkarok és a vi­rágzó egyesületek is. Mindent, de mindent át kellett szervezni és újra­gondolni.- A falvak pár napon belül újra be­népesedtek. Milyen volt az együttélés a németek és a magyarok között? B. A.: Nem a kitelepítés napján kezdődött el a betelepítés, hanem már októberben. Rábaközből, Csor­náról és a környékéről hoztak magyar családokat, beköltöztették őket a helyiek mellé. Ez sem volt egyszerű történet. Képzeld csak el, hogy a sa­ját házadat - a kicsinyke konyhádat, az egyeden szobádat -, ahol már úgy­is heten-nyolcan éltek, meg kell osz­tanod egy másik hét-nyolc fős család­dal. Azt mondják, nagyon nehéz volt ez a fél év is. 1945-ben és 1946- ban összesen mintegy hetvenhat te­lepülésről jöttek Ágfalvára. Említettem, hogy a Fő utca telje­sen kiürült, onnan mindenkit beva­­goníroztak. Azokat a házakat és ja­vakat magyarok kapták. Ott ma sem nagyon hallani német szót. Ágfalvának az volt a szerencséje a környező településekkel szemben, küzdő kitelepített csak azért jött el 1946 után új német otthonából Bur­­genlandba, hogy ezen a pár kilomé­ternyi vasúti pályán utazhasson. A vonat Ágfalvánál mindig lassított. Böhm András át a templomtornyot (!), a padokat, a tüzelőt, mindent, de mindent - kis ta­licskákon. Egy romos épületet kap­tunk. A tornyot újraépítettük, és ön­erőből felújítottuk az iskolát. Hosszú évtizedek kellettek, amíg mindenki megszerette ezt a Hajnal téri épületet, ami mostanság már néha szűkösnek bizonyul. Sokszor a templom szó he­lyett ma is az iskola jön a nyelvemre. B. A.: Nagy tisztelettel tekintettünk azokra, akik a legnehezebb időkben is a templom környékén segédkeztek. Ma is nagy hálával gondolnak az ág­falviak dr. Pusztai Lászlóra és Welt­­ler Ödönre, akik hosszú évekig, illet­ve évtizedekig szeretettel pásztorol­­tak bennünket. Pusztai László velünk élte át a kitelepítés borzalmait, az ő idején lett a kétezer fős gyülekezetből - Brennberggel együtt- alig hatszáz fős közösség. Mikor a kitelepítendők listájával-és az irgalmatlan rendeletek­kel szembesültünk, lelkészünk előre­hozta a konfirmáció időpontját. Azt mondják, gyönyörű ünnepség volt. Pár nappal később pedig, amikor el­indultak a virággal feldíszített szerel­vények a kitelepítettekkel, zúgtak a templom harangjai. 1956 megint hatalmas változást ho­zott a gyülekezeti életben. Ekkor megint több százan elhagyták a falut. Néhány magyar evangélikus család is ideköltözött időközben, de ha a gyü­lekezeti listákat megnézzük, még mindig túlnyomórészt német nevek szerepelnek rajta. Ahogy Sopron­ban és Bánfalván, úgy nálunk, Ágfal­ván is rendszeresen vannak német is­tentiszteletek, kétnyelvű alkalmak.- Milyen jövőkép él Önökben a né­metségfennmaradását illetően? B. A.: Reményteljes, hiszen gyer­mekeink nemzetiségi óvodában és is­kolában tanulhatnak. Sok a közös hogy itt nagyon sok volt az iparos és a bányász, akikre szükség volt a há­ború utáni Magyarország újraépíté­sénél. Ők maradhattak. A Hegy ut­cában, a Patak utcában, a Brennber­­gi úton és a Gyógy utcában. Olyan volt ez a négy kicsi utca még évtize­dekig, mint egy nagy család. Az én generációm csak úgy gondol Ágfal­va településszerkezetére ma is, hogy van „a falu” meg van „a hegy”. A fa­lu a Fő utca kanyargós, hosszú utcá­ja, csupa nagy házzal. A hegy meg ezt a négy kicsi utcát jelöli a bányászhá­zikókkal és a sokkal szegényesebb környezettel. Mi ott a hegyen olyanok lettünk, mint egy nagy család. Ablak, ajtó, kertkapu, minden tárva-nyitva volt. Ebben a tömbben, fenn a hegyen né­metül beszélgettünk. Aztán, ami­kor lementünk a hegyről a Fő utcá­ba, ott magyarul. Be voltunk zárva abba a négy kis utcába. Ennek kétség­kívül megvoltak az előnyei is. És még hadd mondjam el azt is, hogy in­nen, a hegyről mi mindvégig átlát­tunk a szomszédos osztrák falvakba is. De nekünk ugyebár se ki, se be... Sokakat megviselt ez a bezártság. A hetvenes években szörnyű ön­gyilkossági hullám söpört végig az ős­lakosságon. Nemcsak itt, hanem környékbeli településeken, Brenn­­bergbányán, Görbehalomban és Bán­falván is. Ez önmagában is megérne egy tanulmányt. Tudtommal senki nem foglalkozott még vele. G. M.: Eltűntek az osztálytársaim, helyettük újak érkeztek. És svához­­tak minket. Lassan, nagyon lassan meg kellett tanulnunk együtt élni, hi­szen nekik is megvolt a maguk tör­ténete. Amikor a több ezer emberrel elindultak a szerelvények, olyan „me­legváltás” volt Bánfalván, hogy sok házban a németek által - persze saját maguknak - fő­zött, érintetlen, meleg ebéd várta a tűzhelyen az érkező magyar családokat. Azok, akik ilyen-olyan okokból itt maradhattak, né­ha már az őrület határán jár­tak. Volt, aki önkezével vetett véget családja, majd a saját életének. A szüléink mindig úgy en­gedtek el bennünket az isko­lába, hogy a lelkünkre kötöt­ték, nem beszélhetünk arról, amit otthon hallunk. Szüléink fájdalmát, keservét és vélemé­nyét nem vihettük magunkkal az iskolába. Aztán 1948-ban az itt ma­radt mintegy tizenöt család­nak is el kellett hagynia az otthonát. Ekkor érkeztek hozzánk a felvidéki magyarok. Nekünk is menni kellett, egy romos házat kaptunk két utcával arrébb. Olyant, amelyre apám azt mondta, hogy „na, ide a kecskét sem...” Aztán valahogyan meg is ol­dotta, hogy a saját házunkban albér­lők lehettünk. Nehéz idők voltak. Nekünk is, és a kitelepítetteknek is. Alig tudtunk róluk valamit. Azonban az osztrák vasúttársaságnak hála, néha messzi­ről láthattuk őket. Itt, a nyugati ha­társzélen ugyanis vannak ma is, és voltak évtizedekkel ezelőtt is osztrák tulajdonban lévő vasúti pályák. A sze­relvényekre - amelyek Ágfalvánál jöt­tek be az országba, majd Sopron és Harka érintésével Sopronkeresztúr­­nál (Deutschkreuz) hagyták el - csak Ausztriában lehetett felszállni, róluk leszállni, ezeket hívták korri­dorvonatoknak. Sok-sok honvággyal Azt mondják, annál lassabban ment, minél többet fizettek a kitelepítettek a mozdonyvezetőnek. Persze, a szerel­vényeken kívülről mindenütt határ­őrök és katonák lógtak. Mi pedig kint álltunk a vasúti töltés mellett, és némán integettünk. Sokan, nagyon sokan utaztak azért hét-nyolcszáz kilométert, hogy néhány másodpercre láthassák a töltésekben bujkáló rokonaikat, a kertjük végét, a házuk tetejét vagy a templomtornyot. Eleinte így tartottuk a kapcsolatot. Aztán amikor hazajö­hettek, akkor is sokáig csak Budapest­re utazhattak, mert mi a határsávban laktunk, ahová csak engedéllyel lehe­tett belépni. Budapesten láthattam viszont idős nagymamámat is.- Hogyan változott meg az egyhá­zi élet 1946 után? G. M.: Gyökeresen. Rábaközből is jöttek evangélikusok, bár a lakosság­­cserével az addig kisebbségben lévő katolikusok száma nőtt hatalmasra, az évtizedek óta növekvő, kétezer-öt­száz főt számláló evangélikus gyüle­kezet pedig összezsugorodott. Ma alig vagyunk kétszázan. A kitelepítés idején dr. Prőhle Károly volt a lelké­szünk. Negyvenhat után voltak már magyar istentiszteletek is, mégis a gyülekezet volt az a hely, ahol őriz­hettük identitásunkat és nyelvünket. Szeretett lelkészünk, Foltin Brúnó idején is kevesen voltunk, de máig is nagyon összetartó közösség vagyunk. 1967-re olyan kevesen lettünk Bán­falván, hogy nem tudtuk fenntartani és felújítani a templomunkat. Sopron városa ezért arra kötelezett bennün­ket, hogy cseréljük el a templomunkat a közeli, jóval kisebb katolikus iskolá­ra. Film is készült a költözésről. Sen­ki nem segített nekünk, sem állami, sem egyházi részről. Magunk hordtuk osztrák-magyar program mind az oktatási intézmények, mind a gyüle­kezet szervezésében. G. M.: Lehetnék akár pesszimista is, de nem vagyok. Itt, az osztrák határ közelében mindig is érdekük lesz az embereknek németül tanulni és be­szélni. Régóta részt veszek egy projekt­ben, amelyet a kitelepítettek leszárma­zottai kezdeményeztek. Hosszú évek munkájának eredményeképpen nem­régiben lett készen az a digitális térkép, amelyen a régi Bánfalva házai, a régi lakók nevei és a róluk fellelhető ada­tok szerepelnek. Mindez megtekint­hető az oedenburgerland.de honlapján, a „Wandorfplan” címszó alatt.- Köszönöm a történelemtisztázó beszélgetést! A szerző evangélikus lelkész, az Evan­gélikus Élet német nemzetiségi olda­lának szerkesztője

Next

/
Oldalképek
Tartalom