Evangélikus Élet, 2014. január-június (79. évfolyam, 1-26. szám)
2014-03-23 / 12. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2014. március 23. » 7 Magas, mély és kósza szólamok a messzi északon Interjú Utassy Ferenccel, az Izlandi Köztársaság magyarországi tiszteletbeli főkonzuljával ► Ki gondolta volna, hogy Ordass Lajos evangélikus püspök a jeges északra, az Atlanti-óceán „füstös öbleibe” vágyott? Hogy egy 17. századi izlandi lelkész költő, költő lelkész, az idén négyszáz éve született Hallgrímur Pétursson imádságainak magyarítása kedvéért megtanult izlandiul? A Passió-énekek fordítása az akkori Magyarországon nem jelenhetett meg, Izlandon azonban nagy becsben tartották, és a híres Hallgrímskirkja, azaz Hallgrímur temploma melletti könyvesboltból hamar elkapkodták. Az eredeti, 1974-ben megjelent kötetekből adott a kezembe egy példányt Utassy Ferenc, az Izlandi Köztársaság magyarországi tiszteletbeli főkonzulja, akit a konzulátus Orbánhegyi úti székházában északi kalandjairól, a fjordok és tündék világáról, a zord éghajlatú, ám nagyon is szerethető Izlandról kérdeztem.- Ön volt a tavaly decemberi Credo-est egyik meghívott vendége, amelyen bemutatták Hallgrímur Pétursson Passió-énekeinek első magyarországi - az Ordass Lajos Alapítvány gondozásában megjelent - kiadását. Előadásában nem csekély történeti adalékanyagot és izlandi tapasztalatot tett hozzá az ünnepi eseményhez. És fel is olvasott a zsoltárokból...- Hallgrímur Péturssonról nem sokat tudunk, csak az a biztos, hogy a 17. század egyik legnagyobb egyházi költője. 1614-ben született, hogy pontosan mikor, azt nem jegyezték fel. A halálára, 1674-re jobban emlékeznek, hisz addigra mégiscsak szép karriert futott be. Péturssonnak rendkívüli érzéke volt az izlandi nyelv ízeihez, fordulataihoz, nemhiába terelődött lelkészi pályára. A passiózsoltárok Izlandon a legtöbbször - nyolcvanhatszor - kiadott mű, számos nyelvre lefordították. Ordass Lajos például „szobafogságban” - száműzetése éveiben - svéd segítséggel tanulta meg az izlandi nyelvet ennek az egy könyvnek a hatására.- Miért ekkora kincs az izlandiak számára ez a kötet négyszáz év után is?- Az izlandi kimondottan olvasó nemzet, őket az irodalom tartotta életben már a középkorban is. Az ötven versből álló ciklus a nagyböjti időszakra szól, minden napra jut egy imádság. A nagyböjt igencsak sötétben kezdődik Izlandon, de mire húsvét lesz, kivilágosodik. Mondhatjuk, a természet is rájátszik a feltámadásélményre. Egyszerre csak föltűnik a nap az égbolton. Mindezekért is nagy becsben tartott ünnep Izlandon a húsvét. Nemcsak az egyének kezében forog a Pétursson-kötet: a böjti időszakban az adott napra szóló aktuális verset az állami rádióban is felolvassa egy-egy színész minden áldott este. Fontos még hozzátenni, hogy megfelelő megzenésítéssel vagy régebbi idők dallamaihoz, zsoltáraihoz társítva ezeket az énekeket éneklik is. Izlandon Hallgrímur Pétursson énekei a liturgikus hagyományhoz tartoznak, hétről hétre elhangoznak a templomokban orgonakísérettel.- Éveken át Ön is kísérte a szép északi zsoltárokat. Hogyan lett a budapesti karnagyból izlandi kántor?- 1987-ben diplomáztam a Zeneakadémián, akkor középiskolai énektanár és karvezetőnek hívták a szakot. A kórusműveléshez tartozó legjobb tanszak volt. Tanítottam gimnáziumban és konzervatóriumban is, de határozottan nem éreztem úgy, hogy nyugdíjas koromig ezt kellene csinálnom. Szerettem volna nagyobb világlátásra szert tenni. Úgy vélem, nem véletlen, hogy ekkortájt járt egy izlandi diák is a Zeneakadémiára, aki egyszer egy Izlandra szóló álláshirdetést rakott ki a hirdetőtáblára. Megkerestem őt. Aztán fogtam magam, felszedelődzködtem, és áthelyeztem székhelyem és életem az izlandi világvégre...- Otthagyott csapot-papot?- Papot nem, hisz végül főállású kántor lettem. A zeneiskolai tanítás és igazgatás része volt a munkának, ugyanis Izlandon ennek még nem igazán alakult ki hagyománya a kisebb településeken. Talán még nagyobb igény mutatkozott azonban az egyházzenei szolgálatra. Sokkal inkább volt tehát kántortanítói poszt, amit elfoglaltam, mint valódi zeneigazgatás, amiről a szerződés szólt. E kettő Izlandon - mint kiderült - szervesen összefonódik. így lettem én evangélikus egyházzenész, s ezt a posztot nyolc éven át töltöttem be Izland különböző településein.- Miben más az izlandi és a magyar vallásosság, vallásos élet és vallásgyakorlat?- Fontos leszögezni, hogy az izlandi társadalom túlnyomó többsége vallásosnak tartja saját magát, a keresztény hagyomány nem kérdőjeleződik meg bennük, bár például a templomba járást igen fakultatívan kezelik. Nem árt tudni, hogy Izlandon államvallás az evangélikus, tehát itt nincs kettéválasztva egyház és állam. Az egyház maga olyan állami feladatokat is ellát, mint az anyakönywezetés. Az esketést, a keresztelést és a temetést pedig társadalmi feladatoknak tekintik, amelyeket szintén az egyház lát el. Az utóbbi időben néhány botrány azért Izlandon is megrengette az alapokat, így az egyház kilencvennyolc százalékos beágyazottsága nyolcvan és kilencven százalék közé süllyedt, de hát ez is óriási arány. A gyakorlatban a vallásosság nem feltétlenül mutatkozik meg külsődleges formában, csak az illusztris ünnepekkor, amikor is órákkal az istentisztelet előtt érdemes kiöltözve a helyszínre sietni, különben az illető végigácsoroghatja a szertartást.- Ahogy utánaolvastam, a színtisztának tetsző evangélikusságon is föltűnhetnekfoltok...- Ez történelmi gyökerű dolog. Az izlandi evangélizáció nem belülről jövő igény volt, hanem kívülről, egy elnyomó hatalom térítette le őket a katolikus útról. 1550-ben a dán király seregei szállták meg a szigetet, és ki is végezték az utolsó katolikus püspököt. Számos olyan szövegemlék maradt ebből az időszakból, amelyben Izland népe visszasírja a „Máriákat” és a szenteket, amelyeket ugye kihajítottak a templomokból. Az izlandi népet megfosztották egy olyan tartalomtól, amely számára fontos, becses volt. Mindezekért az evangélikus liturgiában ma is előszeretettel veszik elő Máriát. Természetesen Krisztus áll a középpontban, de bizonyos „oldaloltáros” megoldások azért elő-előfordulnak. Mindazonáltal az izlandi evangélikus liturgia sokkal inkább hasonlít a katolikus egyházi szertartásokra, mint mondjuk az itteni evangélikusra -ornamentikájában, szövegezésében, szóhasználatában, felépítésében.- Térjünk vissza a pályájához! Tehát ott tartottunk, hogy nekivágott északnak...- A Zeneakadémiáról egy pár száz lelkes halászfaluba kerültem kvázi kántortanítónak. Az 1900-as évek elején létrejött új településformák egyike volt ez a falu. Korábban a mezőgazdaság a belsőbb, termékenyebb területeken folyt. A halászfalvakkal egyfajta városi mintát képeztek le. Még a katolikus időkben a templomépítés mentesített az adófizetéstől, ezért Izlandon majdnem minden módosabb tanya mellett épült egy kis templom. így ott is, ahol én szolgáltam. Az előző kántort - aki mindösszesen egy háromhetes harmóniumkurzust abszolvált a fővárosban, így végezte a szolgálatát - nyugdíjazták. Az itteni elvárásoknak tehát kezdetben nem volt nehéz megfelelni. A már megszerzett szakmai tapasztalatot itt nem hasznosítottam, de aztán az élet utamba hozta a lehetőségeket. Pár évvel később ősbemutatóját tartottuk például Kodály Zoltán Missa brevis című darabjának az ország egyik legkiválóbb orgonaművészével és annak kórusával karöltve. Az izlandi állami szimfonikus zenekart is vezényelhettem világhírű szólistákkal - például Molnár Andrással - az új templom szentelésekor, amikor is Kodály Budavári Te Deumát adtuk elő. Közben a falubeli tevékenységünk is országos figyelmet keltett, elég híresek lettünk a keleti végeken. A kórusmunkánk akkora vonzerővel bírt, hogy több mint kétszáz kilométeres körzetből jártak hozzánk az emberek. Tudvalevő: ha ingerszegény környezetben valami történik, az sokakat megmozgat. Itthon a sok siralom mellett is a bőség zavara uralkodik - bár a magaskultúrával való találkozásra keveseknek van lehetőségük a létfenntartásért folytatott küzdelem közben...- 2000-ben lett konzul, mi történt a közbülső években?- Izlandon nyolc évig éltünk, 1995- ben hagytuk el a szigetet. Szakmailag mindent elértem, amit csak kívánhattam. Nem vagyok az a típus, aki élete végéig foggal-körömmel meg akarja tartani a már megszerzett pozícióit. Engem mindig az új kihívások, az új környezet érdekelt. Ezért aztán két évre Németországba, Luxemburg mellé költöztünk. Elkezdtem megint egyházzenei munkát keresni, bár a trieri püspökség környéke katolikus vidék. Aztán egyszerre csak azon kaptam magam, hogy újra egy bizottság előtt állok, „ítéletükre” várva. Egy kis rajnapfalzi borászfaluban, ahová kántornak jelentkeztem, a helyi potentátok aggodalmas tekintettel vizsgálták az életrajzomat. Az ehhez hasonló pillanatokban sok minden átsuhan az ember agyán a múltból, a tanulós-gyakorlós évek, a külföldi küzdelmek, az egyetemi katedra... De végül - „nagy nehezen” - meggyőztük őket is. (Nevet.)-Aztán hazajöttek...- Tíz év után hazatérve nem akadt olyan terep, ahol bárkit is érdekelt volna az a tapasztalat, amellyel odakint gazdagodtam. Mindenkit megkerestem, akivel valaha is kapcsolatban álltam. De mintha megbélyegeztek volna. „Kellett neked hazajönni...” Hamar rájöttem, hogy nem akarok én senkinek semmit bizonyítani. Mivel a kint töltött éveknek köszönhetően anyagilag nem voltam kiszolgáltatva, korunk hőseként különböző vállalkozásokba kezdtem. A tapasztalatok hasznosítására az idegenforgalom kínálkozott lehetőségként. Ekkoriban, a szabadság küszöbén már egyre szélesebb néprétegek engedhették meg maguknak, hogy távolabbra utazzanak. Én is megengedhettem magamnak, hogy járjam a világot, jártam is Ázsiától Amerikáig, mert nagyon érdekelt. Ezeket a tapasztalatokat az idegenvezetői tevékenységben mind kamatoztathattam. Vihettem magyarokat olyan helyekre, ahol otthonosabban mozogtam, mint akárki hivatásos vezető. A kilencvenes évek közepére Izland is nyiladozni kezdett. Az addig félelmetesnek tetsző Kelet-Európa is vonzó úti céllá nőtte ki magát, Prága felfedezése után Budapest következett, így végső soron a Magyarországra irányuló izlandi beutaztatás „apostolává” lettem. 2000-ben pedig hivatalosan is „fölkentek” konzullá neveztek ki. (Nevet.) Tíz év után pedig még egy szamárlépcsőt megmásztam, most főkonzulként a csúcsok csúcsán járok. (Megint nevet.) Egy olyan pozícióban, amelyet senki nem irigyel tőlem, hisz ehhez valamiképp őrültnek vagy megszállottnak kell lenni.- Mi jellemzi az izlandi embert azonkívül, hogy - a Wikipédia tanúsága szerint - „vikinges”?- Minden embercsoportot alapvetően meghatároz az a klíma, amelyben él. Izland szeles, ritkán lakott ország. Amikor az embernek a szomszédja húsz kilométerre lakik, hangosan kell neki szólni, hogy meghallja. Az izlandiak ezért nem tudnak halkan beszélni. Bárhol a világban hihetetlenül sikeresek, a sziget lakosságához - háromszázezer fő - képest óriási arányban töltenek be vezető posztokat szerte a világban. Érdekes, hogy mégis jellemző rájuk valamiféle kisebbségi komplexus. Sokszor a fellépésüket jellemző magabiztosság csupán a belső félelmeket palástoló máz. Az izlandiakra jellemző még a nagyon komoly összetartás. Kifelé abszolút véd- és dacszövetséget alkotnak. Befelé persze lehetnek nézeteltéréseik.- Ha visszagondol, melyek voltak a legmeghatározóbb élmények az „új világban”?Milyen volt megvetni a lábát Grönland és Skócia, a távoli otthon és az Északi-sark között?- Amikor ’87 őszén Izlandra készültem, küldtek nekem az Interkoncerttől egy csak oda szóló repülőjegyet meg körülbelül ötvendollárnyi kölcsönt - az utóbbit az első fizetésemből vissza kellett utalnom. Felemás érzésekkel szálltam repülőre. Óriási félelem volt bennem. Az útlevelemben nem volt izlandi vízum. Ehhez ugyanis ki kellett volna küldeni Moszkvába, erre azonban már nem volt idő. Megígérték nekem az izlandi ügyintézők, hogy ha megérkezem, ezek a papirosok ott várnak majd. A szocializmus emlőin felnőve nehezen tudtam elképzelni mindezt. Leszállva a vadonatúj, pálmafákkal díszített, padlószőnyeges terminálon, azt sem tudtam, hol vagyok. Az Immigration feliratú ablakhoz mégis csak eljutottam. A bent ülő fiatalember rögtön odanyújtotta nekem a várt dokumentumokat, majd a kezét is, mondván: „Isten hozott minálunk!" Még egy meghatározó élményt említenék. 1990-ben, a Missa brevis bemutatója után háromoldalas fényképes interjú készült velem az izlandi sajtóban, amely egy csapásra országos hírűvé tett. Két hónappal később egy nyári kurzuson meglátogatott bennünket a köztársasági elnök asszony. Én szokásomhoz híven módszeresen kerültem a feszélyező helyzetet, egy lépcsőfordulóban azonban a fő-zeneigazgatóval együtt rajtam ütöttek. A karizmatikus hölgy rögtön tudta, ki vagyok, és elkezdte sorolni, mi mindent tud rólam. Aztán kezet nyújtott, és azt mondta: „Szeretném itt és most megköszönni mindazt, amit ezért a népért tett.” ■ Kinyik Anita
