Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-12-15 / 50. szám
8 <« 2013. december 15. PANORÁMA Evangélikus Élet November 29-30-án zajlott a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) tizedik zsinatának negyedik ülésszaka a Budapest-Easori Evangélikus Gimnázium dísztermében. Az ülés végén - mások mellett - az MEE egyházi és világi vezetője is számot adott az elmúlt időszakról. Az alábbiakban aző-a zsinat által ellenszavazat nélkül elfogadott - beszámolóik szövegét közöljük. AZ MEE ELNÖKS „De ha énrám kincset bíztál...” Elnök-püspöki beszámoló az MEE Zsinatán (Budapest, 2013. november 29.) Általános tisztújítás után Az elmúlt tizennyolc hónap eseményeit áttekintve először az általános tisztújításban rejlő esélyeket szeretném röviden érinteni. Az új törvényi szabályozás szellemében „karcsúsodtak” a presbitériumok a gyülekezetek többségében. Reméljük, a presbiterek számának mennyiségi csökkenése együtt jár a presbiteri szolgálat rangjának, súlyának, minőségének növekedésével. Ne feledjük: senki sem születik presbiternek! Nélkülözhetetlen a tudatos, szervezett felkészülés és felkészítés erre a felelős szolgálatra. A lelkészképzés mellett a presbiter- és munkatársképzés egyházunk egyik legfontosabb feladata. Egyházmegyei és egyházkerületi szinten részben új vezetők léptek szolgálatba, és megújult a zsinat vezetése is. Hitünk szerint a Szentlélek megőrzi és megújítja egyházát. A kontinuitást biztosító vezetők részbeni újraválasztása, valamint a frissülés ígéretét hordozó új vezetők szolgálatba lépése segítheti az „ó és új” egészséges ötvözetét egyházunkban. Ebben a kérdésben is iránymutató lehet Jézus parabolája Isten országának bölcs tanítványáról, aki „hasonló ahhoz a gazdához, aki újat és ót hoz elő éléskamrájából" (Mt 13,52). Teológiai önvizsgálat Tavalyi beszámolóm címét a Túrmezei-centenárium jegyében Erzsébet testvér verssora ihlette: „Átragyog-e rajtunk?” Ezúttal az idén száz esztendeje született Weöres Sándor éneksora adja az intonációt. Énekeskönyvünk 432. éneke a bibliaolvasó Útmutató borítóján is végigkísér minket ebben az esztendőben, és lehetőséget kínál a komoly önvizsgálatra, bűnbánatra. Ebben különösen is segíthet a döbbenetesen őszinte és kemény bűnvalló ének utolsó verse: „Legyen meg akaratod, / Legyen meg akaratod, / Ha vesznem kell, jól legyen: / Tán kárhozásom / Áldás lesz máson - / De ha énrám kincset bíztál, / Ments meg immár, Istenem!” (EÉ 432.5) Amikor tudatosan készülünk a reformáció ötszáz éves jubileumának méltó megünneplésére, nem kerülhető meg a kérdés: mi ez a reánk bízott kincs 2013-ban? Vajon valóban Isten igéje és a gazdag reformátori örökség az iránytű egyházunk mai útkeresésében? A Déli Egyházkerület egyházmegyei elnökségeinek tavaszi csapatépítő találkozóján együtt kerestük az okokat, amelyek gyülekezeteink és egész egyházunk fogyásához vezetnek. Többen a fő okok között említették a bibliai, lutheri gyökerek meggyengülését... Ezért is tartom fontosnak, hogy a zsinat újra életre hívta a teológiai bizottságot, felismerve, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház sem élhet az egyház tudományának, a teológiának komolyan vétele nélkül. Ennek a prioritásnak jegyében beszámolóm derekas részében egyfajta önkritikus teológiai eszmélődésre hívom egyházunk népét. Vállalom, hogy több lesz a kérdésem, mint a válaszom... Vajon milyen jövő vár a Magyarországi Evangélikus Egyházra? Mi az egyház Urának akarata, terve velünk? Lenni vagy nem lenni? Elfogyunk vagy gyarapodunk? Ahogy kerületi püspöki jelentésem címében fogalmaztam: „Zöldellő vagy kiszáradó egyházban élünk-e?” Kihalunk vagy újjászületünk? Ezeknek a kissé nyers kérdéseknek a megfogalmazását nem csak a népszámlálási adatokkal való őszinte szembenézés indokolja. Mi nem a Központi Statisztikai Hivataltól tudtuk meg, hogy gyülekezeteink túlnyomó többsége hosszú évek, évtizedek óta leszálló ágban van. Közülük sokat már csak közegyházi „infúzióval, lélegeztetőgéppel” tartunk életben - vagy talán inkább csak élőhalott, kómás állapotban. Növekvő oktatási és diakóniai intézményhálózatunk, kommunikációs erőfeszítéseink, PR-akcióink (ételosztás, mosolykampány), ígéretes stratégiaalkotásunk dacára - legalábbis egyelőre - nem tudtuk megállítani, de még igazán lassítani sem a fogyást. Mintha valóban Isten ítélő keze nehezedne ránk?! Miénk a munka, de hol és miért marad el sokszor az áldás?! Ezen a ponton fedezhetjük fel az idézett éneksorban feszülő drámai kérdést, a kérdések kérdését: vajon mi van a reánk bízott kinccsel?! Hol a kincs? Mi a kincs? Ki a kincs? Miért tartana meg minket az egyház Ura, ha megfeledkezünk a kincsről? Ha nem becsüljük meg? Ha elássuk? Ha nincs ott teljes szívünk, lelkünk a kincs továbbadásában? Mit kezdjen Urunk ízetlenné vált sóval, letakart lámpással, hegyen omladozó várossal? Sok fontos témával foglalkozunk a reformációi évfordulóra készülve: nők, tolerancia, kultúra, nemzet... De közben vajon megvan-e még a reánk bízott legnagyobb kincs?! Amiről Luther Márton így vall a 62. tételben: „Az egyház kincse valójában Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma” Vajon tényleg ott van-e az evangélium felszabadító örömüzenete minden fontos életmegnyilvánulásunkban? Vajon az igazán fontos kérdésekben a teológia, Isten igéje orientál minket? A „Hol a kincs?” kérdésre találhatunk megnyugtatónak látszó választ is, hiszen minden vasárnap több száz evangélikus templom szószékéről hangzik igehirdetés hazánkban. De vajon az élő evangéliumot, a „viva vox evangelii”-t, Jézus Krisztust prédikáljuk-e? Ha így lenne, nem kiürülnének, hanem inkább megtelnének templomaink... Vajon mi hangzik el igehirdetés címén, és hogyan hangzik el? „...a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is”- írja Pál (iThessz 1,5). Tudjuke, merjük-e ezt az apostollal együtt elmondani? Vajon hányán imádkozunk azért, hogy élő és ható ige hangozzék az evangélikus szószékekről? Ne feledjük, hogy az anyaszentegyház nem bizottsági és zsinati határozatok nyomán született meg, hanem egy imádkozó tanítványi közösség könyörgésének gyümölcseként. Ezt olvassuk: „...valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban.. (ApCsel 1,14) A reformáció, az egyház újjászületése is Luther Márton igével tusakodó imaharcából indult. Ebben az összefüggésben érdemes megszívlelni a református egyházi jövőképbizottság gyülekezeteknek szánt munkafüzetéből néhány elgondolkodtató mondatot. Az idézett fejezet címe: Az imádság útja. „Egy cég, egy vállalkozás, egy intézmény, ha a jövőjét tervezi, megteheti, hogy megfogalmazza a számára fontos alapértékeket, majd ezekhez folyamatokat, feladatokat rendel, hogy az adott időpontra céljait megvalósítsa. Az egyház útja ettől lényegileg különbözik. Ha az egyház elbizonytalanodik küldetésében, ha jelenléte súlytalanná válik, ha csak gépiesen végzi szolgálatát, ha már az álmait is az anyagiak irányítják, és a szeretet helyett a hatalmi versengés jellemzi, akkor nem a jövőképét kell megfogalmaznia, hanem a Szenüélek után kiáltania. Mert ő az, aki összegyűjt és eggyé tesz minket, mert ő a mi pártfogónk, mert ő az, aki a világ előtt leleplezi, hogy mi a bűn, az igazság és az ítélet (Jn 16,8). Az egyház, ha valóban hiszi, hogy jövője Jézus Krisztus kezében van, mindenekelőtt bűnbánatot tart, és könyörög a Lélek megújító és megszentelő munkájáért.” (Érintés, 7-8.) Bár református testvéreink - hozzánk hasonlóan, gyarló emberi módon - szintén bizottságot hoztak létre, de ugyanakkor figyelmeztetnek, hogy az egyház megújulásához az első lépéseket az imádság útján kell megtenni. Számunkra sincs más esély és más reménység! Minden egyéb csupán emberi erőlködés, „alibinyüzsgés” meddő útkeresés, garantált útvesztés, zsákutca! Vajon evidencia-e még 2013-ban, hogy az evangéliumból él az egyház, és csak erre az alapra építhetünk? A sola gratia, sola fide, sola Scriptura és a solus Christus oszlopai ugyan ott magasodnak a fasori reformációi parkban, a zsinati ülések színhelyének közelében, de talán kissé szimbolikus, hogy ezek az oszlopok semmit sem tartanak... Mintha a 21. század egyháza már korszerűbbnek vélt tartóelemekkel próbálna építkezni: „Sola struktúra, stratégia, média...” Reánk nehezedik Urunk ítélő, de egyben gyógyítani is kész keze: hol a reánk bízott kincs, az örök és mindig aktuális evangélium?! Áthatja-e gyülekezeteink és intézményeink ünnepi és hétköznapi életét? Átragyog-e az evangélikus lelkészek, pedagógusok és diakóniai munkások életén? Átragyog-e a lelkészképzésen, -továbbképzésen és hivatásgondozáson? Átsüt-e missziói és médiamunkánkon, valamint a zsinat tevékenységén? Valóban a reánk bízott kincsből élünk, ezért a kincsért élünk és halunk?! Legyen ennyi elég a nyugtalanító kérdésekből. Lehet, hogy a tízéves püspöki szolgálat tapasztalatai alapján, belülről túl kritikusan értékelem egyházunkat... Vajon hogyan látnak minket kívülről, és ami még fontosabb: felülről? Erre keresek választ beszámolóm zárószakaszában. Ahogy kívülről és felülről tekintenek ránk Egyházi törvényeink szerint az élnökpüspök egyik feladata a hivatalos kapcsolattartás az állami szervekkel, természetesen az országos felügyelővel együtt. Ennek a kapcsolattartásnak, együttműködésnek friss és örömteli gyümölcse a reformáció ünnepén a Deák Téri Evangélikus Gimnázium dísztermében aláírt megállapodás a Magyarországi Evangélikus Egyház és Magyarország kormánya között. Ez a megállapodás -Mindenképpen biztató, bátorító és elkötelező, hogy hazánk felelős vezetői ilyen nemzetformáló és - megtartó értéket, közösséget látnak egyházunkban. Ugyanakkor: amint nem a statisztikai hivataltól kell megtudnunk, hogy sok helyütt sorvadozunk, úgy nem a kormányzat segítségével kell megtalálnunk identitásunkat, gazdagító értékeinket. Nem az a Gáncs Péter és Prőhle Gergely a zsinati ülésszak második napját kezdő ünnepi alkalmon a fasori evangélikus templomban túl azon, hogy közel ötmilliárd forintos támogatást biztosít a győri és a budapesti Insula Lutherana épületegyüttesek felújítására és fejlesztésére - komoly elismeréssel szól egyházunk évszázados szolgálatáról. Többek között ezt olvashatjuk a megállapodás bevezetésében: „...a reformáció közelgő ötszáz éves jubileuma hazánk számára is kiemelten fontos ünnep és lehetőség keresztyén és nemzeti múltunk teljesebb megismerésére, valamint ezen értékekre alapozott jövőnk építésére.” A megállapodás továbbá elismeri: „a Magyarországi Evangélikus Egyház nemzetünk történelmében, szabadságküzdelmeiben, a magyarországi nemzetiségek nyelvének és kultúrájának fenntartásában, nemzeti identitásunk megőrzésében betöltött szerepét, mellyel nemzeti kultúránk hozzájárulhat az európai egység sokszínűségéhez; a vallásszabadságért küzdő, hitét megtartó, a mellett tanúságot tevő neves és névtelen evangélikusok életáldozatát; az evangélikus egyház kiemelkedő szerepét, melyet a vallásszabadság jegyében a felekezetek békés egymás mellett élésében betöltött, s azt szorgalmasan ápolva ahhoz hűséges maradt; az evangélikusság nemzetek közötti összekötő, közvetítő szerepét...” legfontosabb kérdés, hogyan látnak minket az emberek kívülről, hanem az, hogy miként tekint ránk az egyház Ura felülről. Ő minden alkalmatlanságunk ellenére kiválasztott minket szolgálatára, és kincset bízott ránk, hogy megosszuk minél többekkel. Ez az örömteli felismerés segíthet, hogy - meglévő belső gyengeségeink és megoldásra váró kérdéseink dacára - tudatában legyünk Isten kiválasztó kegyelmének és küldetésének, erőt adó reformátori örökségünknek, melynek forrása „Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma”. Ha újra felfedezzük ezt a kincset, ha megosztását mindennél sürgősebbnek és fontosabbnak tartjuk, akkor bízhatunk abban, hogy Isten meghallgatja a mottóul választott Weöres Sándor-ének utolsó sorában megszólaló kérést: „...ha énrám kincset bíztál, / Ments meg immár, Istenem!” (EÉ 432,5) Egyedül a kincset ajándékozó Úr mentheti és újíthatja meg az evangéliumot megőrző és egész életével továbbadni kész egyházát, benne a Magyarországi Evangélikus Egyházat is. Ebben a reménységben köszönöm meg elnöktársam, munkatársaim, az országos iroda, valamint a zsinat elmúlt évi szolgálatát, és kérem beszámolóm megvitatását, továbbgondolását és elfogadását. ■ Gáncs Péter elnök-püspök
