Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-11-24 / 47. szám

Evangélikus Élet élő víz 2013. november 24. » 11 A dolgok mostanában A dolgok mostanában úgy állnak a vi­lágban, hogy a káosz egyre nagyobb­nak tűnik, miközben meglepő mó­don csak az történik, ami van. Határ­talan a nyüzsgés, miközben meg nem értésünk változatlan. Szeretném veletek megosztani azt, hogy mi az Isten, ki az Isten, hol van az Isten, mit akar velünk az Isten. Ez az egész sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. „Ez az egész” nemhogy sokkal egyszerűbb, hanem teljesen az, sőt magától értetődő. Olyan egyszerű, hogy kimondani is alig merem. Mert van valóság, létezik a valóság - létezik az az állapot, amikor túl vagy a tárgyi dolgokon, amikor túl­lépsz a test tudatán, és ehhez még csak nem is kell meghalnod. Szeretném veletek megosztani azt, hogy mi az Isten, ki az Isten, hol van az Isten, mit akar velünk az Isten. Is­ten. Ő az. A Van. Az Itt. A Most. A Jelenlét. És mégsem ismerjük fel? Hogyan lehetséges ez? Pedig annyit olvasunk róla, olyan megveszekedet­ten keressük, könyvtárakat töltünk meg szellemi vagy természettudo­mányos iratokkal - mind azzal a cél­lal, hogy felfedjük Istent. Isten kilétét. Szégyellem magam. Nagyon. Alig merem kimondani. De a valóság olyan egyszerű. Nagyon az. Istent úgy tudjuk megtapasztalni, hogy a hozzá vezető út az, ami eről­ködésmentes. Ez itt Isten. Ami eről­ködésmentesen érkezik az életedbe, legyen az egy érzelem, legyen az egy dolog, egy ember, bármi - a minden -, amikor erőlködésmentesen érkezik hozzád, a te életedbe - az Isten. A be­tegség és a szerencsétlenség is az. Amikor szinte a semmiből megérke­zik hozzád egy betegség - erőlködés­menetesen megjelenik az életedben Is­ten. Mert Isten, az Önvaló nem ítél, nem mérlegel - nem osztja fel a dol­gokat jóra vagy rosszra aszerint, hogy te mit gondolsz arról, mi a jó neked. Erőlködésmentesen letaglóz egy betegség, egy érzelmi állapot. Az Isten. Ekkor te mit teszel? Rátekin­tesz, észlelsz, figyelsz. Igen. Ez van. Most ez történik velem. Két irányba mozdulhatsz. Az akarat és az elfoga­dás irányába. Tegyük fel, hogy azt mondod, itt van ez a betegség - nem akarom, minden erőmmel azon vagyok, hogy legyőzzem. Utálod a betegséged, telepakolod magad gyógyszerekkel, és lehet, hogy egy hé­ten belül már újra egészséges vagy. A betegségre mint negatívként megítélt állapotra továbbra is úgy gondolsz, mint ellenségre, akit le kell győznöd. Ellenség pedig nincsen. Nyugalom van. Szeretet van. Mit tehetsz még? Meglepő módon örülhetsz a betegségnek. Van olyan ember, aki örül a betegségnek? Az őrült - gondolod. Ha nem tudsz örülni a „rossznak” akkor adj hálát ér­te! Imádd az Istent, hogy megajándé­koz. Azt kapod most, amit megérde­melsz. Pontosan erre van szükséged itt, ebben az anyagvilágban, mely természeténél fogva múlandó. Azért érnek a tapasztalatok, hogy már itt vé­ges értelmeddel betekintést nyerj az abszolútumba, hogy megtapasztald a teremtő erőt. Akihez hasonló vagy te is. Ezt még leírni is félelmetesnek tű­nik. Mert ki vagyok én, hogy megte­hetem - de bizony megteheted. Mindnyájan megtehetjük, hogy a tapasztalatokra hálával tekintünk, legyenek azok - még egyszer mon­dom - a végesség tudatából (és kizá­rólag innen szemlélve) jók vagy rosszak. Valahogy úgy, mint amikor a gyereknek nyitva marad a szája a meglepetéstől. „Ez megtörténhet ve­lem? Engem így szeret az Isten? Hogy ilyen hihetetlen megtapaszta­lásokban enged részesülni?” De még egyszer szögezzük le - ami nagyon fontos -, hogy mindez erőlködésmentesen történik. Abban a pillanatban, amikor az ember elkezd teperni... Mit is jelent ez pontosan? Megszakítod az áramlatot - pontosan ez a „Legyen meg a te aka­ratod” ellentéte -, és a saját akaratod­ból kezded irányítani az eseményeket... Azaz nem azt figyeled, ami van, hanem arra fókuszálsz, amit el akarsz érni - akkor (és valójában ez is csak egy pil­lanat műve) az ego átveszi az uralmat. Isten ott van, de te már nem érzékeled. Belezuhantál a saját magad által felépí­tett identitásba, ezt igyekszel fenntar­tani minden erőddel. Már harsognak körülötted a trombiták, egyre na­gyobb a zaj, a csend helyett, ahol Isten van, és a kezében tart téged - a múlan­dóságra figyelsz. Most már emberek között kell kiigazodnod, akik éppen ott tartanak, ahol te. Tőled várják a tudást. Te pedig azt gondolod, ők tudják. Senki nem tud, noha a tudásban mindenki részesül. ■ BükyAnna Gondolatok halottak napja után, örök élet vasárnapja előtt „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halál­ból az életbe, mert szeretjük testvére­inket: aki nem szereti a testvérét, az a halálban van’.’ (íjn 3,14) Egy régi legenda szerint a nyáját őri­ző pásztor a nagy folyam partján ül­dögélt, a világ végén. Időnként, ami­kor a folyón túlra vetett egy-egy pillan­tást, lejátszott pásztorsípján egy szép dallamot. Aztán egy este a Halál átjött a nagy folyamon, s megszólította:- Nem félsz? Ő nyugodtan válaszolt:- Miért félnék? Már sokszor pillan­tottam át oda, a túlsó partra, tudom, mi vár odaát. Ekkor a Halál szelíden vállára tet­te a kezét, ő pedig engedelmesen el­indult vele. A másik part valóban nem volt ismereüen számára, mert pásztorsípjának dallamait már érke­zése előtt odasodorta a szél. Elfantáziálhatunk ilyenkor, halottak napja, élők napja tájékán arról, hogy van valami, amit előreküldhetünk, ami az ittlétünket és az ottlétünket is szebbé, széppé teheti: a szeretetet, a szeretet kicsi kottafejeit, tetteit, me­lyek szép dallamként járhatnak előt­tünk, maradhatnak mögöttünk szelíd utóhangjaként életünknek. A tettek­be, alkotásokba öltöző, testesülő sze­retetet, amely szép, harmonikus „hangjegyein” keresztül írja bele ma­gát mások sorsába, s teszi az egyik em­bert emlékezetessé a másik számára. A protestáns világban ezért a halot­tak napja kifejezés helyett az örökké­valóság vasárnapja kifejezést használ­ják inkább annak jelzésére, hogy van valami, ami meghaladja a halált, van valami, ami halálon innen és túl örök, amit nem orozhat el az elmúlás - ez a szeretet. És minden szó, ölelés, si­­mogatás, pillantás, alkotás, tett, ame­lyet a szeretet szül a világra és az örök­kévalóságnak, ilyen. Szép és tanulságos a fenti legenda, s bizonyos mértékig összhangzik János idézett igéjével. De a patmoszi látnok hozzáteszi a hit többletét. Ami nem le­genda, hanem a legvalóságosabb va­lóság. Mi ez? Annak ismerete, tudata, hogy ama végső megérkezés előtt sokszor adódik életünkben hajótö­rés, de partot érés is, az élet Istentől al­kotott mozgástörvénye szerint. Hiszen mindnyájan átéltük, tudjuk, hogy új­ra és újra meg lehet, meg kell érkez­nünk valahonnan valahová az évek és évtizedek embertájain, hol történelmi­leg és egyénileg életveszélyesen szir­tes, hol fövenyes természetű, menedé­ket, békességet nyújtó partokhoz. Ez érvényes mozgástörvény az élet fizikai, lelki és szellemi dimenzióiban is. Meg lehet érkezni a másik ember­hez, felebarátunkig, olykor az ellensé­gig is - végső soron sokszor és újra meg újra Istenhez. Ők alkotják a túl­só partot: családod, rokonságod tag­jai, barátaid, ellenségeid, jó és rossz szomszédjaid, ismerőseid, lakóhe­lyed, gyülekezeted tagjai, de ez a túl­só part olykor a hazád is. A megérkezés mozgástörvénye ak­kor is megáll, igaz, alapvető vonása az életnek, ha kevés közöttünk a szelíd Já­nos, s egyre több a tagadó Péter, a két­kedő Tamás, az áruló Júdás, a kevés pénzért mindent eladni kész és képes honfitárs! S mi mindenen kell átkel­nünk, míg elérjük a túlsó partot! A nagy folyamon egyedül Isten jött el hozzánk Fiában, Jézus Krisztusban, minden más irányban nekünk kell megfogni az evezőt, megtenni az előrevivő „csapá­sokat” keményen belehúzni. Ki vezet hát át, ki vezet el minket a túlsó partra, a másik emberig, s egy­kor majd az értünk egyszer már eljött Jézus-emberig s a mennyei Atyáig?.S hogyan támadhat lávafolyamos vagy kiszáradt, kígyótermő sivataghoz ha­sonló szívekben pásztorsípdallam? Sodor majd mindennapjainkból egy­­egy imafoszlányt, jóságtöredéket, bo­csánatkérő szót, jóvá tevő igyekezetét a szél mások felé? Vagy elenyészünk agyonmérgezetten, megmartan, kese­rűn, visszhangtalanul, dallamtalanul? Egyénileg és nemzetként? Ha van, ki viszi át jó szándékunkat a túlsó part­ra? Ki támaszt bennünk szeretetet? Az s annak Lelke, aki magáról így szólt: „Nélkülem semmit sem cseleked­hettek’.’Hz Krisztus a révészünk, aki el­jön értünk ittíétünk partjára, ő pásztor­­síphangok, nemes tettek dallamát tud­­ja előcsalogatni a leghitványabbnak mondott emberből is. És akkor ő lesz a révészünk nekünk visszafelé, odafe­lé a végső partra. Halálon át vezető, is­meretlen úton megbízható útikalauz­ként. Ekkor és csak ekkor nem kap lé­ket a hajónk, csónakunk, ladikunk, s akkor bizonyosan megérkezünk. De nem csak ama végső partra. Ha ő vezet, s hittel hisszük, hogy ő kom­ponálja életünk dallamát apró tetthang­jegyekből, órák, napok, évek kottafe­jeiből, akkor elérkezünk földi utazásunk során sok-sok emberpartra: mások életéhez, szívéhez, Istenhez, házhoz, hazához, egyházhoz. Akkor, de csak ak­kor születsz majd valakinek testvéré­vé ebben a testvértelen, olykor nagyon embertelen, cselvető, ármányos vi­lágban. A Révész-Krisztus naponta átvezet a halálból az életbe. Önzésed zárt szigetlétéből, önmagad szereteté­­ből, kényeztetéséből, a modern kor kí­sértő mimózaságából, a dallamtalan­ságból a visszhangteremtő élet újrakí­nált partjára. Ha meghallod Krisztus­nak erre a személyes kihajózásra hívó hangját, akkor napjaidból a segítő­kész és képes élet szép pásztorsíphang­­ja száll majd Isten és mások felé. És ezt még a botfülűek is meghallják. Egykor majd ezeket a gyógyító dal­lamtöredékeket sodorja a Szentlélek szele az itt maradók szívére végső tá­vozásod után is. Akkor elmondhatják talán rólad: maradása és elmenetele ál­dássá lett. Erről írta egykor helyettünk és nekünk az erdélyi lélekhárfás, Re­mény ik Sándor: „Én Istenem, amed­dig akarod, / Vagyok, leszek a Te tru­badúrod, / (...) A dalt így adtad zen­genem, / S én erre felteszek egy életet, / Heroldod, kürtöd, szócsöved / E szív - ameddig akarod.” (Isten trubadúrja) így ölelje át az élet az elmúlást ezen a parton, majd az Élet Ura az érkezőt a túlsó parton halottak és élők napján... ■ Békeffy Lajos de. SEMPER REFORMANDA „Lehet-e jobban kárhoztatni a gazdag­ságot vagy jobban megrémiszteni a gazdagokat annál, mint hogy Isten üres kézzel bocsátja el őket? Ó, milyen hatalmas e kettő: ha Isten megelégít, vagy ha Isten elhagy! Hogy is segíthet­ne ebben a helyzetben bármely teremt­mény! Mennyire meg tud rémülni valaki, amikor azt hallja, hogy kitagadta az atyja, vagy elveszítette ura kegyét. Mi, hatalmasok és gazdagok bezzeg nem ijedünk meg, amikor azt halljuk, hogy Isten elutasít minket. Sőt még azzal is fenyeget, hogy összetör, lealacsonyít és megüresít. Ezzel szemben mekkora öröm, amikor az apa jóságosán, az uralko­dó pedig kegyelmesen fordul felénk. Vannak, akik erre ráhagyatkoznak, s ezért a testről és a vagyonról is képesek lemondani. Olyan nagy biztatást és vigasz­talást nyújt nekünk itt Isten, de mi képtelenek vagyunk élni vele. Nem fordít­juk a javunkra, nem adunk érte hálát, és nem örülünk neki. Ó, nyomorult hi­tetlenség! Mennyire makacs és megátalkodott vagy, hogy nem érted ezeket a hatalmas dolgokat! Legyen elég ennyi Isten hat cselekedetéről.” M Luther Márton: Magnificat (Takács János és Percze Sándor fordítása) HETI ÚTRAVALÓ „Legyen derekatokfelövezve és lám­pásotok meggyújtva’.’ (Lk 12,35) Szentháromság ünnepe után az utol­só héten az Útmutató reggeli s heti igéi így bátorítják Isten gyermekeit: kezdet­té lesz a vég az Emberfia napján; min­den térdnek meg kell hajolnia előtte. Mi várjuk az örök élet Fejedelmét, aki mindent újjáteremt. „Akik könnyhullaj­­tással vetettek, ujjongva arassanak!” (GyLK 760) „A bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6,21; LK) De te tudod, hol s kivel töltőd az örökkévalóságot? Jézus példázata szerint csak az öt okos szűz, kik égő lámpással várták őt, a vőlegényt, „és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Azután bezárták az ajtót’.’ Ő figyel­meztet eljövetelére: „Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tud­játok!” (Mt 25,10.13) János látta az új eget és földet: „A trónuson ülő ezt mond­ta: »íme, újjáteremtek mindent. (...) Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Óme­ga, a kezdet és a vég. (...)Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek...«” (Jel 21,5-7) Az örökkévalóság elkezdődött, őnála mindenki él (lásd Lk 20,38). „A keresztyén ember, mivel új teremtés lett, már e földön elkezdi jövendő éle­tét, melyet most még csak hitében hordoz, de amely egykor teljessé és nyilván­valóvá lesz” - vallja dr. Luther. Mózes nem léphetett az ígéret földjére, de „az Úr megmutatta neki az egész országot... Ott halt meg Mózes, az Úr szolgája, Móábföldjén, az Úr akarata szerint. És eltemette őt a völgyben..!’(sMóz 34,1.5- 6) Péter így bátorít: „teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelem­ben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok. (...) mivel ő, a Szent hívott el titeket, magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban... hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen’.’{íPt 1,13.15.21) Pál figyelmeztet: „tűzálló” le­gyen a munkánk, mert az ítéletkor „hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fog­ja kipróbálni”. Akinek a Krisztusra épített munkája „megmarad, jutalmatfog kapni”. (íKor 3,13.14) S visszajövetelét várva: „Az imádkozásban legyetek kitar­tóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni’.’„Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátokfel’.’ (Kol 4,2.5) Felöve­zett derékkal s égő lámpással hirdessük Krisztus titkát sokaknak, hogy az evan­géliumot megismerve mások is eljuthassanak a Jézus keresztjét őriző katonák e felismerésére: „Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,54) A halálát követő jelek (a megnyílt kárpit, sziklák, sírok) is előképei az utolsó idők egymást követő ese­ményeinek: halál után feltámadás és ítélet jön, amely lehet kárhozat (ez az Is­ten nélküli öröklét) és örök élet Istennel. Az új Jeruzsálem lakói „csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe. (...) az Úr, a mindenható Istenrés a Bá­rány annak a temploma’.’ S az örök várost „az Isten dicsősége világosította meg és lámpása a Bárány”. (Jel 21,27.22.23) „A mennyekben, a mennyekben / Vár öröm végtelen. (...)/ Ott színről színre lát a szem, / És ékességben látja fenn / Ég és föld Istenét.” (EÉ 527,1) Hiszem az örök életet! .........................................■ Garai András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom