Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-11-03 / 44. szám
Evangélikus Élet KÖZELKÉP 2013. november 3. !► 5 „Többrétegű” úton járva Beszélgetés dr. Cserháti Péter egészségpolitikáért felelős helyettes államtitkárral ► Ornitológusnak készült, de a madarak tanulmányozása helyett végül az emberi test gyógyításának rejtelmeiben merült el. Iskolai évei alatt az amatőr színjátszás és a rendezés sem állt távol tőle, szervezőkészsége pedig - néhány évvel később - a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (Mevisz) keretein belül teljesedett ki. Ám nemcsak ezen keresztül kötődik szorosan az evangélikus egyházi és gyülekezeti élethez, hanem lelkész felesége révén is. Egészségpolitikáért felelős helyettes államtitkárként sorozatos küzdelmek állnak mögötte a magyar egészségügy útvesztőjében. Dr. Cserháti Péterrel beszélgetésünk során olykor kényes témákat is érintettünk...- Valljuk be, az egészségügy hazánkban nem sikerágazat. Ön az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetfőorvosaként három évvel ezelőtt mégis félretette gyakorlati gyógyító munkáját, hogy döntéshozói szinten próbáljon meg problémákat orvosolni. Nehéz volt meghozni ezt a döntést?- Azt kellett mérlegelnem, hogy kihasználom-e a felkínált lehetőséget, próbálom-e megvalósítani azokat a- sokszor frusztrációból született - ötleteket, amelyek a szakmában eltöltött két évtized alatt felgyülemlettek bennem, vagy sem. Úgy éreztem, ha nem vállalom el ezt a tisztséget, akkor a későbbiekben nincs jogom kritikákat megfogalmazni, hiszen amikor tehettem volna, meg sem próbáltam tenni valamit.- Mennyire sikerült megvalósítania a terveit?- A tapasztalatom az, hogy az egészségügy sajnos nem tud súlyának megfelelő helyet elfoglalni a közgondolkodásban. Mivel igen összetett, nehezen érthető világról van szó- ráadásul jelentős összegű anyagi támogatás szükséges a működtetéséhez és fejlesztéséhez -, a társadalmi közeg sokszor idegenkedéssel tekint erre a szektorra. A helyzetet tovább rontja, hogy a szakmapolitika és a nagypolitika egymásra hatásában sincs még tisztázva a helye az egészségügynek. Ennek ellenére vannak sikerélményeink. Kiemelném a gyógyszertámogatás szabályozását, melynek eredményeként a betegek bizonyos gyógyszerekért kevesebbet fizetnek, csökkent az indokolatlan gyógyszerfogyasztás, és több pénz maradt az egészségügy kasszájában.- Gondolom, a magyar orvosok külföldre vándorlása és a változatlanul hosszú kórházi várólisták léte inkább kudarcnak minősíthető...- Az előbbi folyamat sok évvel ezelőtt kezdődött, és ha tavaly, illetve az idén nem sikerült volna emelnünk a fizetéseken, még többen mentek volna el az országból. A várólistákkal kapcsolatban először az adatminőséget kellett rendbe hozni, ezért került a nyilvántartási funkció a betegek mozgásait a taj-szám mentén pontosan „látó” betegbiztosítóhoz, az OEP- hez. Jelenleg az úgynevezett előjegyzés és a várólista elkülönítése, valamint a jelentési fegyelem szankciókkal is történő javítása van soron. Ezek után lehet csak a reális várakozási idő mögött álló kapacitás-, szakemberhiány ügyében jól lépni.- Hazánkban is időről időre előkerül az aktív eutanázia engedélyezésének kérdése; legutóbb nyáron volt erről egy nagyobb vita. Önnek mi a véleménye?- Az eutanáziát általában sem támogatom, Magyarországon pedig különösképpen nem. Orvosi szempontból azt mondom: az állandó fejlesztéseknek köszönhetően gyakorlatilag ma már nincs olyan fájdalom, amelyet ne lehetne elviselhetővé tenni, és emiatt kellene az élet azonnali befejezését kérni. Az más kérdés, hogy egyesek a megoldatlan szociális vagy családi problémákat akarják az eutanázia módszerével orvosolni. Hadd mondjak erre egy példát. Az Országos Baleseti Intézet éjszakai ügyeleteseként számtalanszor kellett a műtét szükségességéről győzködnöm a szociális otthonokból combnyaktöréssel behozott nyolcvan-valahány éves embereket. Köztudott, hogy a combnyaktörést szenvedettek esetében nyolcvan év az átlagéletkor, és ha rövid időn belül nem műtik meg a beteget, akkor nem éli túl. Emberileg megértettem a helyzetüket - családjuk nem volt, vagy már régóta senki sem látogatta őket, ezért már nagyon szívesen itt hagyták volna ezt a földi világot. Nagyon kérdéses lenne ugyanakkor az ilyen, nyilvánvalóan nem orvosszakmai dilemma esetén a „könnyű és gyors” megoldást javasolni.- Ha jól tudom, a PhD-fokozat megszerzéséért írt disszertációja is e témakörben mozgott 2005-ben...- így van. Manninger Jenő - egyébként szintén evangélikus - világhírű kézsebészprofesszor volt a témavezetőm. Ötezer, döntően combnyakvagy csípőtáji törést szenvedett beteget követtünk egy évig Európa-szerte. Egy részük az északi államokban- Hollandia, Dánia, Svédország - élt, míg a másik részük déli országokban- Görögország, Spanyolország, Olaszország — lakott. Bár műtéteik során ugyanazokat az orvosi módszereket alkalmazták, szociológiai és anyagi szempontból óriási különbségek voltak a két térség betegei között. A végső eredmény pedig még minket is meglepett. Az északi területeken ezen idős embereknek a hatvan százaléka egyedül vagy intézményben élt, amikor balesete bekövetkezett. A műtét után komoly rehabilitációban vettek részt. A nagycsaládban élő déli betegeket a műtét után - intézményes rehabilitáció híján - családjuk ápolta. Négy hónappal később azt láttuk, hogy ez utóbbi országokban a betegek közül az északiakhoz képest másfélszer többen éltek még. Az, hogy közösség vette őket körül, kiszolgálták őket, hogy fontosak voltak mások számára, mentálisan sokat jelentett. Állapotuk viszont sokkal rosszabb volt: jelentős részük négy hónappal a sérülés után még fekvőbeteg maradt az egészségügyi rehabilitációban részt vett északi betegtársaikkal szemben. Ott az, aki túlélt, pár hónap múlva már újra ellátta magát.- Néhány évvel ezelőtt az egyházi köztudatbán is igen elevenen élt az evangélikus kórház terve. Ennek Ön volt az egyik fő motorja. Hogy áll ma első kórházunk ügye?- Áll. Mint ismeretes, egy kisebb rehabilitációs szakkórházat szerettünk volna létrehozni bajor egyházi segítséggel, illetve több ismert hazai orvosprofesszor támogatásával. 2002 és 2008 között sikerült eljutni a kormányhatározat és közigazgatási egyeztetés fázisába, de a minisztérium élén történt gyakori változások miatt - nyolc év alatt nyolc miniszter - érdemben nem haladtunk előre. Ma már azt mondom, ebben is az Úristen gondviselése nyilvánult meg, mert a szervezés elején senki sem láthatta előre a 2008-as gazdasági világválságot. Az pedig egy induló kórházat súlyosan megterhelt volna. Állami törvényeink értelmében az egyházak sajnos nem kapnak kiegészítő állami normatívát az egészségügy területén, bár sokat küzdünk érte. Zárójelben jegyzem meg, hogy szociális és köznevelési intézmények esetén jár a normatíva. Ha lenne evangélikus kórházunk, azt nekünk is kettős finanszírozással kellene működtetnünk, vagyis a fenntartónak, jelen esetben az egyháznak kellene az amortizációs költségek fedezetét biztosítania, tehát finanszíroznia az épületek és a műszerek karbantartását, fejlesztését. Ez jelenleg olyan pluszterhet róna kis egyházunkra, amelyet véleményem szerint nem tud vállalni, illetve csak akkor, ha e paraméterek megváltoznak.- Huszonöt évvel ezelőtt, 1988-ban alakult meg a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség. A szervezet megálmodói az egyházi ifjúsági munka megújítását, illetve újraszervezését tűzték ki célul. Ön ott volt az alapítók között, elnökségi tag lett, sőt 1991- től négy éven át az elnöki tisztséget is betöltötte. A Mevisz számos olyan kezdeményezést indított útjára, amelyek egyházunk életébe szervesen beépülve a mai napig meghatározók - gondolok itt az országos hittanversenyre, az evangélikus gimnáziumok országos találkozójára vagy a zenei táborokra. Én most mégis a mozgássérültekkelfoglalkozó Bárka szakcsoport munkáját emelném ki, amelynek indulásánál Ön emblematikus szerepet vállalt.- Amikor a szervezetet életre hívtuk, magam az orvosi hivatás kezdeti nehézségeivel küszködtem. Traumatológusként kevésnek éreztem a kórházi munkát, és zavart, hogy a társadalom mennyire nem vesz tudomást fogyatékkal élő embertársainkról.- Ez persze nem feltétlenül az átlagember hibája, hiszen a szocializmus idején elrejtve, a hétköznapokban nem láthatóan - például egykori vidéki kastélyokban - éltek a sérültek. Merthogy ugye a szocialista társadalomban nincsenek fogyatékosok...- Korábban az egyházi diakóniai munkának nagy hagyományai voltak, ezért a Mevisz indulásakor néhányan ez irányban is szerettük volna felkelteni a fiatalok érzékenységét. Dr. Gadó Pál kezdeményezésére és segítségével - aki akkor a Mozgáskorlátozottak Egyesületei Országos Szövetségének főtitkára volt - szerveztük meg 1989-ben az első mozgássérülttábort a Vas megyei Borgátán. Minden kezdetlegessége ellenére olyannyira jól sikerült, hogy a következő évben Kovács Imre néhai evangélikus lelkész és felesége, a szintén lelkész Tóth Márta lett - johannita segítséggel - a szervező házigazdája a tábornak Kemenesmihályfán. Azt utána nagyon sok másik is követte. Emellett az ifjúsági szervezet első időszakában állami gondozottak számára is szerveztünk nyári táborokat - ezzel kapcsolatban az azóta tragikus körülmények között elhunyt Andorka Eszter lelkésznő nevét emelhetnénk ki -, illetve ifi. Zászkaliczky Péter vezetésével elindultak a vaktáborok is.- A Mevisz sokféle tevékenysége közül hadd említsem még az egyháztörténeti múlt feltárásával foglalkozó munkaágat, amelyben annak idején Ön is igen aktív szerepet vállalt. Miért tartották ezt fontosnak?- A nyolcvanas években kerültem bele abba a közösségbe, amelynek tagjai - Bárdossy György, Csepregi András, Fabiny Tamás, Ittzés András, ifi. Zászkaliczky Pál és még sokan mások - azon igyekeztek, hogy az egyházi ifjúsági munka megújulva továbblépjen arról a pontról, amelyet a hetvenes-nyolcvanas években, a szigorú tiltás időszakában a fóti Mandák-otthonban tartott kántorképző tanfolyamok, illetve a gyenesi táborok nem könnyű szolgálata révén elérhetett. Ez vezetett a Mevisz 1988- as megalakulásához is. Szociológiailag vitathatatlan, hogy az alapító közösségben meghatározók voltak azok, akiknek családtagjait - különféle okokból - korábban hátrányos megkülönböztetések érték. Ez óhatatlanul magával hozta az egyháztörténeti múlt feltárására való törekvést, és megalakult az úgynevezett egyháztörténeti kutató szakcsoport. Tagjai fontosnak tartották megszólítani azokat a lelkészeket, akiket korábban szinte ellehetetlenítettek a szolgálatvégzésben, ezáltal nehéz életkörülmények közé jutottak. így született meg a kétrészes, Nem voltam egyedül című interjúkötet vagy a Túróczy Zoltán püspök hagyatékát feldolgozó könyv.- Utólag hogyan értékeli a Nem voltam egyedül című munkát?- Egyháztörténeti vagy szakmai szempontból lehetnek vitatható pontjai. Jelentősége azonban ma is abban áll, hogy olyan emberek őszinte vallomásait őrizte meg, akik egyrészt már nincsenek közöttünk, másrészt az előző korszakban nem jutottak szóhoz, és nem mondhatták el, hogy látták ők az egyház fennmaradásának a kérdését.- Kétszer is volt egyházunk zsinatának tagja, a 2006-os általános tisztújítás idején az Északi Egyházkerületfelügy előj előlijeként mutatkozott be az Evangélikus Élet hasábjain, illetve a fent említett evangélikus kórház ügyének zászlóvivőjeként is közismertté lett. Mi az oka, hogy az utóbbi években kevesebbszer halljuk a nevét az egyházi közéletben?- Elsősorban az időhiány. Amióta elvállaltam az államtitkár-helyettesi posztot, a négy egyházi alapítványi kuratóriumi tisztségemről is lemondtam, részben a jogszabály alapján fennálló összeférhetetlenség miatt is. Azonban a fóti gyülekezetben igyekszem a korábbinál nem kevesebb időt tölteni - feleségem, Cserhátiné Szabó Izabella ott a lelkész. A legfájóbb mégis az volt, amikor a kórustagságról kellett lemondanom a próbákról való állandó hiányzás miatt.- Egyházi körökben régebben úgy mutatkozott be viccesen, mint a fóti „papné”. Tizennégy évvel ezelőtt pedig- negyedik gyermekük születése után- Ön maradt otthon gyesen, ami abban az időben még ritkaságnak számított.- Akkor az egyházi törvények értelmében a lelkész kismamák csak fél évig maradhattak a szolgálati lakásban. Ha utána nem tudták megoldani - például a nagyszülők segítségével - a gyermeknevelést, a helyettesítés idejére az őket helyettesítő kollégának kellett átadniuk a szolgálati lakást. Szerencsére Dani fiunk születésekor megvolt a lehetőségünk arra, hogy én maradjak otthon. Az Úristen ajándéka volt, hogy vele még utoljára átélhettem az apaság minden örömét, a pelenkázástól a sétáltatásig. Ha csak tehetjük, esténként még mindig együtt olvasunk. Sokat jelent nekem ez a családi háttér.- Egy hónappal ezelőtt, szeptember 29-én emlékezett meg a hatvani gyülekezet arról, hogy Albert Schweitzer Nobel-békedíjas evangélikus lelkész, orgonaművész, orvos az afrikai őserdő peremén, Lambarénében száz évvel ezelőtt alapította meg kórházát. Az ünnepségen Ön tartott róla előadást. Néhány mondatban hogyan fogalmazná meg mit jelent a nagy orvoselőd az Ön számára?- Igazi példakép. Kevés olyan nagyszerű területe van az életnek, mint az orvoslás. Minden fáradtság és próbatétel ellenére Albert Schweitzer ajándékként élte meg, hogy embertársai szenvedésén enyhíthetett. Odaszánása és elkötelezettsége ösztönző lehet mindazok számára, akik komolyan veszik az orvosi hivatást. ■ Boda Zsuzsa
