Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-10-13 / 41. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2013. október 13. » 7 EVANGÉLIUM SZÍNHÁZI BEMUTATÓK Kettős királyi dráma ► Az Evangélium Színház újra elővette egykor kuriózumnak számító történelmi darabját, Sík Sándor István király című művét, amely a kultúraalakító és -gyarapító piarista szerzetes, költő, tanár méltatlanul elfeledett alkotása. A darabot először 1996-ban még Udvaros Béla rendezésében vitte színre a társulat, szeptember 29-én pedig utódja, Pataki András újraértelmezésében tekinthette meg a közönség a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium dísztermében. A fiát, Imre herceget elveszítő István uralkodásának utolsó napjaiba nyerhet bepillantást a néző. Súlyos kérdések nyomasztják a szívében Vajkot is őrző, ám elsősorban Krisztusra tekintő magyar király lelkét és lelkiismeretét. Ki lehet méltó utódja? Ki az, aki továbbviszi azt, amit ő elkezdett? Ki értheti, és ki oldhatja meg ezt a képtelen helyzetet? Hogyan kerülhető el, hogy testvér testvért öljön? Népe, amely az országba özönlő idegen papok nyelvét nem érti, és amelynek a féktelen „pusztaiét” után meg lett parancsolva a templomépítés és templomjárás, haragszik rá. Elárulva, elárvulva érzi magát. Nem tudja, hova tart, nem tudja, mit taníthat fiainak, nem tudja, ki is ő valójában. István ellenben tudja, mit akar: a magyar népet Krisztus népévé tenni. De külső erő még senkit nem tett kereszténnyé (legalábbis valódi kereszténnyé), ez a változás csak belülről fakadhat. Pelsőczy László, aki egykor az István, a király című rockoperához is arcát adta, az évek múltával talán még „istvánibb” lett. Szerepében hiteles, királyi, méltóságot, erőt és eltökéltséget sugárzik. Fájdalma is királyi, hisz „akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon” (Lk 12,48). Ura a félelmeinek, ura a népének. A helyzetnek azonban nem lehet ura. Mert az meghaladja az erejét. Ezért a mindenek Urára bízza magát és országát. A bizalmatlanságot képviseli „a puszták népének” hagyományát még őriző, az öröklés rendjének megfelelően egyetlen jogos magyar trónörökös, Vazul, akit Lénárt László alakít a darabban szintén nagyon élethűen. Vazul drámája is kettős. Akarja a szabadságot, de a koronát is. A korona ellenben csak akkor lehet övé - szögezi le István -, ha felhagy eddigi életvitelével, és „kifordul önmagából” Vazul gyöngébb, mint István, és megfutamodik. Felesége, Gyöngy - akit „pogány módra” vett maga mellé - szilaj teremtés. Bátor apa bátor leánya, aki mer nemet mondani és utolsó csepp véréig harcolni a magyarság ügyéért. Csak épp ezen mást ért, mint ami ekkor a fő ügy. Gyöngyöt Szőcs Erika játssza a darabban, jól állnak neki a pogány ékszerek, jól áll neki a szerep. Figyelemre méltó a kontraszt István fájdalmas-konzervatív feleségével, a tiszteletre méltó, ám valamiért mégsem oly vonzó Gizellával, az első (bajor) magyar királynéval. Mindketten férjük támaszai, Gizella finomabban, távolabbról figyeli Istvánt, és elsősorban imádkozik érte. Gyöngy sokkal elevenebb figura, a darabban úgy tetszik, rajong - a más nők társaságát sem megvető - Vazulért, és ha kell, lóra pattan oldalán. Gizellát a Jászai-díjas Varga Éva alakítja. A méltóságos asszony műveltségéhez, hitéhez kétség nem fér. Nagy fájdalma - egy szem fiának elvesztése - azonban beárnyékolja nőiességét, és bár aggódik az ország jövőjéért, azért mégis legszívesebben Bajorhonba húzódna vissza. Gyöngy ellenben folyton három daliás fiáról beszél, nekik jósol nagy jövőt, amit egyébként a történelem igazolt is. Kiélezett párbeszédük a palotában a darab egyik kulcsjelenete. A negatív figura egyértelműen Orseolo Péter, azaz Pintér Gábor. A dráma tanúsága szerint hataloméhes cselszövő, álkeresztény lovag, a császár kutyája, aki aztán maga vakíttatja meg - István tudta nélkül! - Vazult. Erről az esetről a történelemkönyvek másképp számolnak be, bár sokszor, mint tudjuk, a megmásításnak nyomós oka van. Mindenesetre a nézőben a darabot látva feléled az igény az eredeti mű elolvasására, illetve a magyar királyok - nem gimnazista, inkább Széchényi könyvtáras - kutatására. Ha „az igazság” tudásának igénye megjelenik a befogadóban, akkor az alkotás nemcsak hogy megérintette, de érintetté is tette az ügyben, legalábbis annyira, hogy felelősen kívánjon róla gondolkodni. Hogy az igazság bizony többrétegű dolog, azt híven illusztrálja a darab, bár érdekes, hogy mennyire leplezetlenül rokonszenwel ábrázolja a részeges, felelőtlen és tulajdonképpen gyáva Vazult. Érdekes az is, hogy épp az Evangélium Színház ad elő egy olyan darabot, illetve a hithű katolikus Sík Sándor ír olyan drámát, amelyben a magyarság sorskérdése, a kereszténység felvétele ilyen kettős színben tűnik fel. Mintha lenne valamiféle ellentmondás mindebben. Most akkor Vazul emlékét dédelgetjük, vagy István „a mi apánk"? Elsősorban magyarok vagy elsősorban keresztények vagyunk? Földrajzi helyzetünk vagy lelki elkötelezettségünk határozza meg identitásunkat? A bölcs király, aki végül az idegenbarát Orseolo Pétert teszi utódjává, és koronázza meg Magyarországnak és mennyországnak, egyaránt erre is megfelel: „Ti nem értitek, hogy ez a kettő nem kettő, hanem egy. Istenem, egyiktek sem érti! De hiszen nem is érthetitek: tibennetek nem egy. Csak énbennem, magamban. De eggyé kell lennie, hamarosan eggyé kell lennie, az én drága népem szívében is, mert meghalunk, ha eggyé nem lesz.” A monológ azzal zárul, hogy István kéri a népet, ne legyen kicsinyhitű. Merje elhinni, hogy Istennek terve van vele. Értsük meg tehát, ez nem kettős kérdés, hanem egyértelmű feladat! ■ K. A. Tragédia színről színre - templomi térben ► Rendhagyó helyszínen adta elő az Evangélium Színház Az ember tragédiájából készült kamaradarabját. A Szilágyi Dezső téri református templom kicsiny benső tere nem bizonyult túl néző- és hallgatóbarát választásnak. De hisz az alapkoncepció épp a színházas elemek hiányával operált: díszlet, jelmez, hang- és fényhatás nélkül kívánták bemutatni az egyébként 2009 és 2011 között számos alkalommal játszott darabot. Ez a mostani interpretáció egyrészt megemlékezik az akkori nagy sikerű Tragédia-játékról, másrészt újra is értelmezi azt. Az újraértelmező rendező a színház „ősatyja” Udvaros Béla. Talán az, hogy 2011-ben átadta a stafétát, és már nem színpadközelből figyeli az evangéliumi törekvéseket, neki és a tragédiának is egyfajta szabadságot adott, teret a kibontakozáshoz, a mindenféle külsőség nélküli őszinte megnyilvánuláshoz. De vajon beválthatja-e ez a csöndes, a díszelőadás tapasztalatai alapján sokszor láthatatlan darab a hozzá fűzött reményeket, megszólíthatja-e az ifjúságot, képes-e a figyelmet ráirányítani Madách Imre zseniális történeti-filozófiai drámai költeményére? Ha se díszlet, se jelmez, se hang, se fény, mi marad? Marad a szöveg. Hozzá az arcok és a kezek. Hangsúlyosabbá válik a mimika, a gesztusok. De a hangjáték is. Ez utóbbival - a narrátor szerepén túl - Farkas Tamás talán takarékoskodhatott volna. Emelt hangja hiteles volt például a konstantinápolyi színben, amikor egy „i” miatt pálcát törő, felemelt mutatóujjú „inkvizítort” alakított, vagy a párizsiban, amikor a mindig másért rajongó és mindig mást ócsárló „csőcseléket” képviselte, de talán elég lett volna csak néhányszor érvényesítenie. Égbe kiáltó szavainak értelme ugyanis - a templom rossz akusztikája miatt - nem juthatott el a hallgatósághoz, és elvonta a figyelmet az igazán fontos gondolati tartalmaktól. A főszereplő, Ádám - akit Lénárt László alakított - ellenben odamondásban nem jeleskedett, bár mentségére szolgál, hogy épp földön való „pokoljárását” esendőségét, „napsugárból” és „porból” vétetettségének külső-benső küzdelmét mutatja be a Tragédia. Kérdés, többnyire drámai arckifejezése ezt az állandó „bízva bízni” igyekvő küzdelmet kívánja-e érzékeltetni, vagy csak úgy a kamarajáték kedvéért öltötte magára az esendő maszkot. Ádámunk néha túl sokat bízott a hangra is, valahogy mégsem volt ilyenkor sem elég határozott fáraó vagy Danton. Ami viszont artikulációját illeti, abban semmi hiba nem volt, jól érthetően és tagoltan beszélt. Pelsőczy László Istvánnak király(i), de a sátáni szkepszis nem sajátja. Szép és nemes vonásaival csak a jó oldalon hiteles. Hideg okoskodást, maró gúnyt csak „szövegileg” kaphatott tőle a közönség, nem tudott hozzá gesztusaiban, mimikájával is kapcsolódni. Egyszerűen nem ördögi figura - ez talán nem is olyan nagy hiba. Igazibb lett volna tamáskodó Ádámnak, mint dacos, kihívó Lucifernek. Laborczy Szilvia kicsiny-karcsú, szűzies alakja jól beleillett a templomi képbe és az erőteljesebb testfelépítésű Lénárt László ölelő karjaiba. Bájban, nőiességben nem volt hiány, ám valami mégis hibádzott. Talán a tér volt „kamarányi” ahhoz, hogy kibontakozhassék az a fajta női bölcsesség, amely tulajdonképpen a darab végén a gyermeket beharangozó bejelentéssel egyfajta megoldást is ad a létdrámának. A bonyolult rendszerek, felfoghatatlan folyamatok mögött valami nagyon egyszerű, valami magától értetődő, valami végtelenül természetes az, amit a nő, Éva képvisel. Talán ezzel a létmódjával közelebb is áll Istenhez, még ha az ő kíváncsi keze nyúlik is ki az almáért. Ez a fontos mozzanat valahogy nem tudott megnyilvánulni a darabban. A londoni színben, a „tátongó mélységet átallépő” epizódban sokkal inkább a pátosz kapott helyet, mint a megjelenítésre kívánkozó győzedelmes, örök. Ennél a jelenetnél el kellett volna felejtenie a színésznőnek, hogy ő „a nőt” alakítja. Itt valójában Éva nemtelen, itt - a tátongó mélységet átlépve - önmagán is túllép, az emberit feledi, és naggyá, szinte átlátszóvá lesz, alkotójához hasonlóvá, csupán a bizalom által, mely a szívében megjelenik. Ez kulcsjelenet, itt fel lehetett volna vezetni azt a nagyszerű képet, mely aztán a darab lezárója (és nyitva hagyója): az Istent játszó Melis Gábor - aki objektivitásával furcsa mód hiteles Istennek tetszik - a Szilágyi Dezső téri templom szószékéről Ádám felé nyújtja karját, Ádám pedig lentről őfelé. Két összeérni vágyó kéz, egy segítséget kérő és egy segítségnyújtó. A szószék magassága miatt e két kéz össze nem érhet, mégis, a kapcsolódni vágyás közöttük megmarad. Ha a színészek is színről színre tudtak volna járni a Tragédia adott esetben istentelen mélységeit is vállalva, nem röpke hatvan percbe sűrítve évezredeket, talán érthetőbb lett volna a drámai költemény aprólékosan kidolgozott, fajsúlyos szövege is, és puritán eszközei nem hátrányt jelentettek, hanem előnyéül szolgáltak volna. A plakát alján olvasható és az. előadás elején Farkas Tamás jóvoltából hallható mondat - „És olvassák el a magyar kultúra egyik alapművét” - nem tudni, provokáció-e a magukat „művelt” kategóriába sorolóknak, vagy komoly felszólítás a nehézkesebben művelődőknek. Nagy kérdés, hogy a gimnazisták többsége hova húz... ■ Kinyik Anita
