Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-08-18 / 33-34. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2013. augusztus 18-25. ► 25 Rejtett csodák Amikor az új házunkba költöztünk, az első idők persze a rendezkedésről, a törmelék eltakarításáról, no meg a pihegésről szóltak. Csak tavasszal ötlött fel bennem, hogy lassan valami kertfélét is jó lenne telepíteni az udvar egyik végében - gyönyörködőközpontnak. Elkerítettem a kis totyogó Misu elől egy darab udvart, és hosszas megfontolás után vásároltam néhány tő árvácskát. (Az kibírja az ilyen rendetlen kertészeket is, amilyen én vagyok.) Az árvácskák elég árvácskán csücsültek a helyükön, de hamarosan felfedeztem, hogy nincsenek egyedül. Az udvar másik sarkában már hamarabb előbújt néhány tő hóvirág, aztán a védett területeken, ahol nem taposták össze az aprócska lábak, Füller Tímea Nyári virágok és imák lé. Csak hagynunk kell kikelni őket. Március óta figyelem, és még nincs vége a meglepetéseknek. Örülök ezeknek a kincseknek. És kicsit zavarban vagyok. Hozzá nem értő, tétova ujjakkal én is el-elszórok mostanában egy-egy csomag virágmagot, el-elások egy-egy igénytelennek ígérkező virágtövet, bokrocskát a földbe. Szándékosan jó dolgokat felejtek itt-ott. Hátha egyszer azokat is megtalálja és észreveszi valaki, és éppen így áldást mond majd értük, mint ahogyan most én tehetem. Hála neked, Uram, a sok elrejtett jóért, amelyet kaptunk! újabb és újabb növénykék dugták ki zöld fejüket. Lett tulipánunk, nárciszunk, jácintunk, nefelejcsünk, gyöngyvirágunk, és már látszott a bazsarózsák, liliomok levele is. Egyre kíváncsibban figyelem, mi mindent hagytak itt nekünk a föld alatt az előző lakók, ezek az áldott idős emberek. Évről évre csodákat nyíló föld ez, amelybe gondos kezek titkos jót készítettek el, és ajándékoztak ráadásképpen nekünk a ház mel-Tulipánfaló Az idén nem volt a kertemben tulipán. Valaki úgy intézte, hogy ne legyen. Annak a valakinek amúgy - hozzám hasonlóan - kedvencei a virágok. Egyúttal a rajongás és a szakértelem ordító hiánya jellemzi a növényekkel való kapcsolatát. Ez az illető egyszer sóskát kapott az egyik testvérétől, és - mivel ízlett neki - azóta mindent megeszik, ami zöld. A tulipánlevelet is. A szóban forgó személy Misu, a kisfiam. Nem egészen hároméves fejecskéjében egyszerűen csoportosította a növényeket. Ilyeténképpen: elérem: ehető; nem érem el: hasznavehetetlen. De hát a világ ennél sokkal színesebb. Van, amit megeszünk, és van, amiben gyönyörködünk, egy másik növény gyógyít bennünket, vagy az illatával szerez örömöt. Ráadásul nemcsak a növények, hanem az emberek is sokfélék. Idő kell hozzá, hogy megértsük őket. Adj figyelmes szívet, Istenem, hogy bölcs szeretettel tudjuk megismerni a környezetünkben élőket! Phalaenopsiskaland- Na, kell egy phalaenopsis? Nem tudom, a kedves olvasók közül ki mit válaszolna erre a kérdésre. Én a magam részéről először elbizonytalanodtam. Olyan ez a név, mintha egy dinoszauruszé lenne, nem? Pedig kertész öcsém egyik kedves virága, az orchidea mellett állva tette ezt az ajánlatot. (Ő különben gyakran hoz zavarba. Amikor például megállapítja, hogy az udvarunkon nem kell füvet nyírni, mert az nincs egy szál sem, csak gaz van. Holott én megesküdtem volna, hogy füvet nyírok. Komolyan.) Szóval a kérdés elhangzásakor is volt bennem némi tétovaság. Most miről is van szó? Merthogy az orchideák közül biztosan nem akar adni nekem, ha egy csöpp esze van. Hiszen ismer! Nem vagyok az a kertésztalentum.- Na, válassz egyet, amelyik tetszik, aztán rendesen bánj vele, mert hátrakötöm a sarkadat! - lökött közelebb a pompás virágokhoz. Ijedtemben nem is néztem körül. Gyorsan felkaptam az elsőt, nehogy meggondolja magát. Ez most virágzik, aztán majd ha kipusztul - ami valószínűleg hamar bekövetkezik nálam -, kapok egy kis szidást, addig meg de jó lesz nekem. így lettem egy phalaenopsis boldog tulajdonosa. Hát éltünk, mint Marci Hevesen. Az orchidea virágzott vagy fél évig, aztán csöndesen elhullatta díszeit. Bennem meg feltámadt a mentő ösztön. Jaj, szegény, biztosan kevés a földje. Na, most nem virágzik, hamar átültetem egy nagyobb cserépbe. Még virágföldet is vettem, nem a sa-TÉMA: KRITIKUS ÉS KRITIK ÁT LAN SZOLIDARITÁS A MAGYAR MÉDIÁBAN Aktív médiamunkásokat, továbbá a média belső, szakmai kérdései iránt érdeklődőket vár őszi konferenciájára a Protestáns Újságírók Szövetsége (Prúsz). A szeptember 20-22. között tartandó médiaműhely alapkérdése az, hogy az egyre felszínesebb és igénytelenebb tömegmédia korában miként lehet komoly, hiteles, minőségi munkát végezni akár az írott, akár az elektronikus sajtóban. Ezen a területen egyáltalán lehetséges-e ma Magyarországon politikai vagy/és gazdasági érdekektől, elvárásoktól függetlenül tevékenykedni, saját szakmai, erkölcsi, világnézeti elveket érvényesíteni? Másfelől: hogyan lehet kölcsönösen előnyös, gyümölcsöző partneri viszonyt kialakítani és fenntartani a média és a politika, illetve az üzleti élet szereplői között? A mátraházi konferencián ezeket a kérdéseket készülünk több aspektusból megvilágítani tapasztalt kollégák és közéleti szereplők közreműködésével. Vendégeinkre tehát - hagyományainkhoz híven - nem csupán előadóként, hanem beszélgetőtársként is számít közösségünk. Akik már elfogadták meghívásunkat: Balázs Géza nyelvész, tanszékvezető egyetemi tanár • Prőhle Gergely külügyi helyettes államtitkár, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője • Szabó István református lelkész, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke • Szőnyi Szilárd újságíró, a Heti Válasz főszerkesztő-helyettese • Zsolt Péter médiaszociológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatási igazgatója. A részletes program - szeptember 1-jétől - a Prúsz honlapján lesz olvasható. A protestáns médiaműhely helyszíne: Ráday Konferencia-központ (Mátraháza, Üdülőtelep 1.). Időpontja: 2013. szeptember 20-22. Részvételi díj (péntek vacsorától vasárnap ebédig): 9500 Ft, Prúsz-tagoknak: 7500 Ft. Elhelyezés háromágyas szobákban, a jelentkezés sorrendjében. Jelentkezni szeptember 15-ig a prusz@lutheran.hu e-mail címen vagy a 20/824-9657-es mobilszámon lehet. ját gazos kertünkből kapartam neki földnek tűnő anyagot. Az ültetés közben letört róla egy-két zöld nyúldőlt a cserép, de nem mertem hozzányúlni, csak kitámogattam kavicsokkal, nehogy a porba hulljon az egész, és hónapokig gyönyörködtem a pompás virágokban. Mikor elvirágzott, gondoltam, pihen, nem bolygattam. De az egyik rendszerető csemetémnek szúrta a Titkok titka Tudta, hogy gyönyörű. Az ilyesmit megérzi az ember. Hamvas, bájos arcát aranyló selymes fürtök keretezték, szinte ragyogott. S ha ezt elfeledte volna, csak körül kellett pillantania, úgy zsongták-bongták körül, ahogy csak a legszebbeket szokás.- Nagyszerű vagyok - állapította meg. A lelke bizsergett ettől. Fejét határozottan a magasba tartotta.- Talán túl büszke vagyok - futott át rajta a gondolat, de hamar elhessegette. - Ugyan, ez csak tartás, egészséges önértékelés. És karcsú alakját még egyenesebben tartva mosolygott a ragyogó napba. Csak a madarakra haragudott. Mintha észre sem vennék, rá sem hederítettek. Csak röpködtek összevissza, csicseregtek értelmetlenül. Pedig itt van ő, a világszépe, róla kellene szólnia a dalnak, vele kellene foglalkozni, de semmi. Megcsóválta szép fejét, és sértetten fordult el a haszontalanoktól. Sok idő telt el így, fényben, ragyogásban fürödve. Aztán egy szer furcsa dolog történt. Hervadni kezdett. A rajongók is el-elmaradoztak.- Mintha sápadnék - villant át rajta egy pillanatra a riasztó gondolat. - Talán csak az idő romlott meg azért olyan mozdulatlan minden. De jött az új nap, és arcának hamvas ragyogása nem tért vissza. Csöndes lett. Magányos.- Csúfulok - gondolta szomorúan. - Mi lesz velem? Elhagynak, elfelednek... Kókadni kezdett, fonnyadni, hervadozni.- Jaj, hiszen öregszem! - állapította meg rémülten. S már nem emelte olyan magasra az arcát. Szerényen, lehajtott fővel állt, a világ pedig rá sem hederített. Egy nap aztán jött a szél. Csapzott hajába kapott, és jócskán megtépázta.- Jaj, ne, csak ezt ne! - tiltakozott. - Hagyj, menj innen! Nem akarok megkopaszodni. Csöndes leszek, szerény leszek, csak ne bánts! A szél azonban rázta, rázta kíméletlenül. Megszaggatta, kopott szépségének utolsó foszlányait is letépte róla.- Milyen rút lettem! Ki hitte volna... - gondolta keserűen. - Elhagyatott leszek, senki rám se néz már. Észre sem vesznek. Próbált visszagondolni csodálatos ifjúságára, egykori szépségére, de már nem talált benne semmi vigasztalót. Csöndesen potyogtak vén könnyei. A hideg földre hulltak. Tompán koppantak azok is. Visszhangtalanul.- Nem, nem szabad tovább élni - gondolta bánatosan. A semmibe meredt reménytelenül. Aztán valahogy mégiscsak lenézett. Lenn, a földön előtte egy kismadár ugrándozott. Tolláitfázósan fölfújta. Olykor-olykor megfontoltan fölcsippentett egy-egy magocskát a földről, és nagy élvezettel bontogatta-eszegette. Némán néztek egymásra.- Énekelj nekem. Kérlek! - suttogta mélán az egykori szépség. A kismadár pedig a magasba röppent, és messze zengőn dalolta bele a megőszült világba:- Áldott vagy, napraforgó! vány, de az mindegy is, úgysem tetszett nekem. Kész volt a nagy mű, vártam, hogy növénykém az elégedettség jeleit mutassa. Ekkor toppant be az öcsém.- Mit csináltál ezzel a nyomorulttal? Az orchideák a léggyökereiken át is fotoszintetizálnak (figyelik a szakember szavait?), te meg cserépbe ültetted, levágtad a hajtásait. Mikor művelted ezt a borzalmat? Remélem, nem olyan régen. Talán meg tudjuk menteni. Nem is hagyott szóhoz jutni. Jól bespriccelte a növénykét vízzel, kikapta a cserépből, lerázta róla a földet - igen, a konyha közepére, mert sietett -, megkerestette velem a régi átlátszó cserepet, lökött a növény alá egy marék fenyőforgácsot meg valami korhadékot (ugye Önök is úgy gondolják, hogy képtelenség bárhová is elindulni némi fenyőforgács meg korhadék nélkül?), rábiggyesztette az orchideát, és felsóhajtott:- Na, talán túléli. Mondom: talán! Még visszanézett rám megvetően a válla fölött.- Tegyél mellé egy lapos tálba vizet. Te inkább ne öntözd, jó? Csak álltam leforrázva a romok tetején. Hú, nagyon szégyelltem magam. Az orchideám azonban talán megérezte, hogy nem gonoszságból követtem el ezt a sok rosszat ellene, mert megmaradt. Mi több, ab^" virágba borult. Egyre' szemét a kopasz kóró, úgyhogy visszavágta. Csak amikor már a kezében volt, akkor fedeztük fel rajta az apró bimbókezdeményeket. Amelyeket levágtunk ugye. Na, jó. Az orchideám türelmesnek bizonyult ütődött gazdájához. Növesztett egy új virágszárat. Éppen tavaszodott, végre lehetett nagyokat szellőztetni. Ennek következtében egy ablaknyitásnál úgy repült le a bimbós hajtás a lábam elé, hogy csak úgy nyekkent. Juj, ez már tényleg nagyon nagy ügyetlenség. Röstelkedtem, komolyan. A bátor phalaenopsis viszont - komoly nevéhez méltóan - nem adta fel. Újat kezdett velem. Új hajtás, új levelek, új léggyökerek, vidám fotoszintézis és sok virág. Az ismerőseim, ha megpillantják az ablakban, mind csodálkozva csapják össze a tenyerüket.- Megőrülök, hogy neked állandóan virágzik az orchideád! Mit csinálsz vele? Nem mondom el nekik. És öcsém előtt is mélyen hallgatok. Csak most Önöknek árultam el, hogy ez a jelenség kegyelem. Istenem, segíts ellesni a, kis orch' deám kitartását, hűségét és tovább virágoz' ügyetlen
