Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-08-18 / 33-34. szám

*» m *■%* **­I *« • Evangélikus Élet elő víz 2013. augusztus 18-25. +■ 7 Egy egyszerű telefonhívás Valakinek az életében, aki küzdött a Jézusban való hittel, egy egyszerű telefonhívás mindent megváltoztatott Heteken keresztül minden vasárnap imádkoztunk érte. Crescendo volt a neve. Családja Don Csencsónak hív­ta. Gyülekezetünk egyik tagjának a nagyapja volt. Don Csencsó a mexi­kói Guanajuato állam egyik kisváro­sában, Acámbaróban lakott. Don Csencsó rákos volt. Unoká­ja minden vasárnap emlékeztetett, hogy imádkozzam érte. Ezt meg is tettük. De Don Csencsó egyre rosszabbul lett. Az egyik vasárnap az unokája fél­revont az istentisztelet előtt, és el­mondta, hogy az orvosok szerint már nem sok ideje van hátra. így még egyszer utoljára imádkoztunk Don Csencsóért. A rá következő csütörtökön este fél tízkor csöngött a telefonom. Az unoka telefonált a könnyeivel küzd­ve. Úgy gondoltam, azt fogja beje­lenteni, hogy Don Csencsó meghalt. De nem erről volt szó. Azt kérdez­te: „Pásztor, fölhívná a nagyapá­mat?” Nem tudtam, hogy mit mondjak. Sosem találkoztam ezzel az ember­rel, és nem beszéltem a család egyik mexikói tagjával sem. Nem tudtam, hogyan fognak reagálni, ha egy „grin­gó” (megvetett amerikai) pásztor hívja őket Texasból. Az unoka elmondta, hogy ők egy kis rancson élnek, és nincs a környé­ken egyetlen pásztor vagy pap sem, aki elmehetne, hogy meglátogassa a nagyapját. A család nagyon odavan, Don Csencsó pedig nem tud meg­nyugodni. így ezen a csütörtök estén tíz óra­kor a texasi Ednából á gringó pász­tor fölhívta a mexikói Acámbaróban élő Don Csencsót. Először a lányával beszéltem né­hány percet, és elmondtam neki Is­ten igéjének vigasztaló szavait. Imád­koztam is vele. Akkor azt kérdezte: „Nem akar beszélni az apámmal? Le­het, hogy nem lesz képes válaszolni, de biztos vagyok benne, hogy örül­ni fog a szavainak.” Csencsó füléhez tartotta a telefont. A rák megtámadta a torkát, ezért nem tudott beszélni. így hát én be­széltem. Beszéltem neki Isten nagy szeretetéről. Beszéltem arról, hogy Is­ten hogyan büntette Jézust a mi bű­neinkért, hogy mi bocsánatot kap­junk. Elmondtam neki, hogy Jézus ezt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meg­hal is, él" Elmondtam neki, hogy bíz­hat Isten ígéretében, mert Isten so­sem hazudik. Elmondtam neki, hogy mindazok, akik hisznek Jézusban, a mennybe jutnak. Aztán elköszöntem tőle. Ennyi volt az egész. A következő nap az unokája fölhí­vott. „Pásztor - mondta -, nem tudom, hogy mit mondott a nagyapámnak, de a múlt éjjel volt a legbékességesebb éjszakája mostanában.” És hozzátett még valamit: „Ó, pásztor! És mi­előtt elaludt, azt mondta az édes­anyámnak: »Békességben megyek el. Tudom, hogy a mennybe jutok, mert Isten megbocsátott nekem.«” A következő vasárnap este újból csöngött a telefonom. Isten hazahív­ta a mennybe Don Csencsót. Don Csencsó már a keresztyé­nekhez tartozott, amikor telefonon beszéltem vele. Hitt Istenben, de úgy látszik, nem értette teljesen, Is­ten hogyan bocsáthat meg neki Jézu­sért. Egy egyszerű telefonhívás min­denesetre mindezt megváltoztatta. Van-e valaki, akit fölhívhatnál? Van-e nagyapád, nagymamád, fiad vagy lányod, családtagod vagy bará­tod, aki egy másik városban, faluban vagy országban él? Lehet, hogy nem találkozhatsz vele személyesen, hogy elmondd neki Isten ígéreteit vagy azt, hogy Jézusban bocsánatot kap­hat mindenre. De lehet, hogy mind­ehhez csak egy egyszerű telefonhí­vás kell. Tehát: fogd a telefont! Hívd föl! ■ Andrew Schroer (Fordította: Széli Bulcsú) Forrás: Forward in Christ, 2013. július Aki befogad egyet... A múlt hónapban közel ötven bras­sói magyar testvér látogatott meg minket Miskolcon testvér-gyüle­­kezeti kapcsolat keretében. Amikor először meghirdettük gyülekeze­tünkben, hogy ötven evangélikus testvérnek keresünk vendégfoga­dó családokat, akkor bizony néhá­­nyan megijedtek: hogyan fogunk ennyi vendéget elszállásolni? Voltak, akik úgy gondolták, hogy talán kol­légiumban kellene elhelyezni ennyi embert. Hogy akkor mi játszódott le test­véreim lelkében, nem tudom ponto­san, csak gondolom. Félelem, aggo­dalom, anyagi nehézség, kényelem­­szeretet, megfelelő vagyok-e én és az otthonom... Ám a testvér-gyüleke­­zeti kapcsolat éppen a testvéri kö­zösségről szól. Hozzánk jönnek, ve­lünk akarnak együtt élni, ha csak négy napot is. Elkezdtük hát hirdet­ni, és egy-két jelentkező, majd még öt-hat, azután még tíz - és egyre gyorsabban „elkeltek” a vendégek. A végén volt olyan család, amelyik csak két vendéget kapott, pedig négy főt is szívesen vendégül látott volna. Elérkezett július 4-e estéje, meg­érkeztek az ötnapos látogatásra a brassóiak. Mosolygósán, csalt egy ki­csit fáradtan az utazástól. Az öröm pillanatai voltak, amikor újra talál­koztak, akik már jól ismerték, és azok, akik ismeretlenül köszönt­hették egymást. Aztán minden ven­déglátó a vendégével elindult haza­felé. Pillanatok alatt kiürült a paró­kia udvara. Másnap Miskolc városával is­merkedtek a vendégek Baksa Lász­ló idegenvezető segítségével - aki egyben gyülekezetünk gondnoka is -, de előtte még a miskolctapolcai barlangfürdőben tölthettünk né­hány közös órát. Délután sikerült vé­giglátogatni a tizenhét éve leégett, majd újjáépített református deszka­templomot, az ortodox templom európai hírű ikonosztázát, az orto­dox múzeumot, a zsidó közösség zsinagógáját, a Rákóczi-házat, a Szinva-teraszt és végül, de nem utolsósorban a mi templomunkat a híres, Székely Bertalan festette oltár­képpel, amely Jézust a Gecsemáné­­kertben ábrázolja. Szombaton a magyar történelem egyik nevezetes városának, Egernek a szépségében gyönyörködhettünk. Az egri vár, a Dobó várkapitány emlékére berendezett terem, a kaza­maták rejtelmei és Gárdonyi Géza sírja, ahol közösen énekeltünk - ezek voltak a program részei. Dél­után a belváros és a Szépasszony­­völgy következett. Itt újra közösen énekeltünk. Ez mágnesként von­zotta az embereket, többen csatla­koztak hozzánk a járókelők közül. (Épp a napokban keresett meg vala­ki az interneten, hogy szeretne ké­peket küldeni, mert ilyen vidám, életteli csoporttal ritkán lehet talál­kozni.) Végül közösen énekeltük el a magyar és a székely himnuszt. Vasárnap délelőtt Koszta István brassói lelkész hirdette az igét Ézs 43,1-2 alapján. „Nefélj, mert megvál­tottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy’.’ Tele vagyunk félelmekkel, de Is­ten nem akarja, hogy féljünk, mert az ő szeretete kiűzi a félelmet. Az igehirdetés után megható pil­lanatok következtek: a brassóiak részéről köszöntőt mondott Koszta István, Fülöp Károly egyház'megyei felügyelő, majd dr. Kriza Ákos mis­kolci polgármester nevében - aki nem tudott személyesen jelen len­ni - köszöntötte a gyülekezetét Emődiné Csapó Barbara, a miskol­ci önkormányzat egyházakért fele­lős referense. Az istentiszteleti szolgálatban részt vett Koszta István felesége, Enikő, aki szintén lelkész, és a miskolci lelkész házaspár is. A gyülekezet énekkara, a Luther kórus tette gazdagabbá az is­tentiszteletet énekével. Ezen a vasárnapon megáldottuk a júliusban születetteket és névnapju­kat ünneplőket is. A sokszor könnyes szemek és örömteli arcok mind a megélt élet szépségét tükrözték. Igen, Jézusban ma is megjelenik az élet. A szeretetvendégségen több mint százan ültük körül a megterített asztalt az Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium és Pedagógiai Szakkö­zépiskola dísztermében. Délután gyülekezetünk zenekara, az In His Steps (Az ő nyomában) - sajátos, úgynevezett új generációs dicsőítő együttes - vitte a résztve­vőket Isten jelenlétébe. Egy teli ud­var közössége tapsolt és énekelt együtt, és közben bizonyságtevő gondolatok hangzottak az együttes énekesétől, Bodnár Balázstól, majd jelen sorok írója beszélt az út törvé­nyéről Jn 14,6 alapján. Egyéni programmal folytatódott testvéreink ittléte, melyet a vendég­látó családok szerveztek még a dél­után hátralévő részére. Hétfő reggel hat óra, a visszaindu­­lás ideje nagyon hamar elérkezett. Most is magam előtt látom az öle­léseket, a könnyes szemeket, a két kézzel integető miskolciakat és a busz ablakára tapadt brassói arco­kat és kezeket. Már csak egy mon­dat hiányzik a beszámoló végére, amely mindenki szívében egyaránt megfogalmazódott: „Találkozzunk minél előbb!” Az életet sokféleképpen lehet él­ni, de jól és örömmel csak Jézussal! Ötven testvér, akiket befogadtak, és családok, akik befogadták őket. Öt­ven testvér, aki elfogadta, hogy be­fogadják. Ötven ember, aki befogad­ta a vendéglátók szeretetét. Tulaj­donképpen feltehetjük a kérdést: ki is fogadott be, és kit? Szerintem Jézus fogadott be mindnyájunkat, és az ő jelenléte töltötte meg élettel az eltelt napokat. ■ Sándor Frigyes lelkész, Miskolc Párbeszéd a mennyben- Angyalok! Gábriel!- Itt vagyunk, Uram, mit paran­csolsz?- Gábriel! Szánakozom az ember fe­lett. Már három napja, hogy nincsenek velem. Három napja, hogy bezártam mögöttük az éden kapuját. Csak nézem innen fentről, ahogy vonszolják magu­kat. Ahogy puszta kézzel túrják a föl­det, kutatnak valami ehető után.- Tőled van a rend, Uram. A bűn büntetést érdemel. Az édenben min­dent megadtál nekik, semmiben sem szenvedtek hiányt.- Különös lények vagytok ti, an­gyalok. Mindig mellettem voltatok, ismertek kezdettől, az irgalomra mégis csak akkor vagytok képesek, ha arra én utasítást adok. (Félig komo­lyan, félig ékelődve mondja.)- Uram, hogy irgalmadat értsük, ahhoz nekünk is vétkeznünk kellene ellened. Erre nem vagyunk képesek.- Tudom, tudom, hű szolgám, Gábriel! Mondd, hagytatok valamit az embernél a kiűzetés után?- Parancsod szerint semmit nem vi­hettek magukkal, mindent elvettünk tő­lük. Csak az érzéseik maradtak, vagy hogyan is nevezzem. Afféle emlékek a kertből, amelyeket csak a lelkűkkel együtt lehetne belőlük kiszakítani.- Érzések.... emlékek a kertből. Hát, ha csak ez maradt, akkor ezzel fogom őket megtartani.- Már megbocsáss, Uram, de mi­re mennek az érzéseikkel? Az üres gyomrukat nem tudják érzéseikkel megtölteni, a testüket sem védi meg sem a nap hevétől, sem a fagy hide­gétől. Érzéseik a vadállatoktól sem mentik meg őket.- Igazad van, kedves Gábriel, de ne becsüld le az érzéseket. Az embernek mostantól nem arra lesz szüksége, hogy megtömjük a hasát, vagy árnyé­kot tartsunk föléje. Ha van ereje él­ni, ezeket magától is megteszi. Ere­jét pedig az érzéseiből nyeri.- Mint már annyiszor, Uram, most sem kell, hogy értselek. Mondd, mi a dolgom, és megteszem.- Nézd csak, most elcsigázva, mé­lyen alszanak. Vedd el a lelkűket, és egy áldás erejéig add a kezembe! Várj csak, ne is. Csak az asszonyét. Csak az asszony lelke kell. A tiltott gyümölcs­be elsőnek harapóé. A Kínálóé. Az en­gedetlenség forrása legyen az áldás forrása. Amit asszonynak adsz, azt mindenkinek adod, Gábriel! Amit fér­finak, azt a férfi elzárja vagy elkártyáz­za. Az asszonyé legyen a hit, a remény, a szeretet. Akkor a férfinak is lesz. Ak­kor lesz mindenkinek! Ó, az irgalom felett értetlenül álló Gábrielem! Látod, micsoda előnyök­kel jár, ha valaki elsőként vétkezik el­lenem! (Humorral, ékelődve mondja.)- Nekem elég, Uram, hogy te tu­dod, mit miért teszel. Valami egyéb utasításod van-e a megáldott embe­ri érzések mellé, mert akkor vissza­adnám az asszonynak a lelket.- Ennyi elég lesz. Bőven. Minden­kinek.- Most azt a mosolyt látom az ar­codon, Uram, amelyet a teremtés haj­nalán, az első reggelen. Megosztanád szolgáddal örömöd okát?- Kíváncsi vagyok, Gábriel, mikor fogja az ember észrevenni.- Mit, Uram?- Hát azt, hogy a Kertet, ahonnan kiűztem, a hit, a remény és a szere­tet érzésében elrejtettem a lelkében. ■ Németh Zoltán Elhangzott a Kossuth rádióban júli­us 14-én a 10.04-től közvetített evan­gélikus istentiszteleten IX0YC HETI ÚTRAVALÓ „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el’.’ (Ézs 42,3) Szentháromság ünnepe után a 12. hé­ten az Útmutató reggeli és heti igéi az áldott orvos testet-lelket gyógyító munkájáról szólnak, s hirdetik: Isten igazít meg; „kegyelemből tartattatok meg, hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez” (Ef 2,8; LK). Az Úristen szelíd s szabadító szolgája igazán hirdeti a törvényt és az evangéliumot (lásd Mt 12,20; Lk 4,18). Hatalmával, igéjével, érintésével négyszem­közt gyógyította meg a süketnémát: „Effata, azaz: nyílj meg!"„Mindent helyesen cselekedett: a süketeket is hallóvá teszi, a némákat is beszélővé’.’ (Mk 7,34.37; lásd Ézs 35«4-6) Luther szerint: „Két testrészt emel ki itt Urunk: az ige megfogja a fü­let, a szív pedig hiszi; a nyelv viszont aszerint beszél és tesz hitvallást, ahogy a szív hisz. Tehát a keresztyén másként hall és mást beszél, mint a hiteden.” Az áldott orvos az őt s övéit üldöző Saul szívét, szemét, nyelvét, fülét egyaránt meggyógyí­totta a damaszkuszi úton: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl’.’ Anániást küldte el: „... hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel!’Miután megkeresztelkedett, „azonnal hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézusról, hogy ő az Isten Fia’! (ApCsel 9,5.17.20) A „pálfordulás” ékes bizonysága Isten választott eszközeit elhívó és megigazító munkájának (lásd Róm 8,30). „Mert én, az Úr, vagyok a te gyógyítód’.’{2MÓZ 15,26) S az Úr Jézus - aki Isten, egylényegű az Atyával - szerte járt, tanított és gyógyí­tott népe között. A megszállott némából kiűzte az ördögöt, és két vaknak a hi­tük alapján nyitotta meg a szemét: „Hiszitek-e, hogy meg tudom ezt tenni? (...) Le­gyen a ti hitetek szerint!” (Mt 9,28-29) A pusztai vándorlás során egyszer Mó­zes nővére Isten szolgája ellen beszélt. Ezért „Mirjám egyszerrepoklos lett, olyan, mint a hó. (.!.) Ezért így kiáltott Mózes az Úrhoz: Istenem, gyógyítsd meg őt!” (4MÓZ 12,10.13) A holdkóros fiút a tanítványok nem tudták meggyógyítani: „»Kishitű­ségetek miatt.«(...) Ekkor Jézus rákiáltott, és kiment abból az ördög a gyermek pe­dig meggyógyult még abban az órában’.’ (Mt 17,20.18) Mustármagnvi hittel is kér­hetjük: „Én Istenem, ments meg engem a gonosz kezéből! Légy erős kőváram, ahová mindenkor mehetek.” (GyLK 721,3) A hitből fakadó közbenjáró imádság erejéről tanítja az apostol: „Váltjátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imád­kozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó kö­nyörgésének’.’ (Jak 5,16) Galilea negyedes fejedelme előtt nem tett csodát, szóra sem méltatta, aki „hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki. (...) Heródes... megvetően bánt vele, kigúnyolta, és... visszaküldte Pilátushoz’.’ (Lk 23,9.11) Isten magasztos, felséges, ám megkönyörül gyermekein: „Felüdítem az alázato­sak lelkét, a megtörtek szívét. (...) Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt. (...) Ezt mondja az Úr: Meggyógyítom őt!” (Ézs 57,15.18.19) Valid: „A te gyógyí­tó szent kezed / Orvosolta fájdalmam, // Nem adtál át a halálnak, / Életben meg­tartottál. // Én Uram, üdvösségem, / Jézus, én reménységem!” (EÉ 373,3-5) ■ Garai András

Next

/
Oldalképek
Tartalom