Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-08-18 / 33-34. szám
6 « 2013. augusztus 18-25. KULTÚRKÖRÖK f fEvangélikus Élet »KI E HAJLONGÓ, GÖRNYEDŐ IDŐKBEN MEG NEM TANÚLA TÉRDET HAJTANI...« 205 esztendeje született Vajda Péter > Petőfi Sándor 1846-ban meghatóan szép verssel búcsúztatta azt az evangélikus költőt, akinek emléke előtt idén, születési évfordulója alkalmából fejet kell hajtanunk. Szülővárosomtól mintegy félórányi útra áll az az egyszerű kis parasztház, melynek falai közt látta meg a napvilágot 205 esztendővel ezelőtt az emberi méltóság és szabadság ihletett költője, Vajda Péter (1808-1846). „Kertek közé van temetve a falu; szálas diófák sudarain át két tornyot látni, jó távol egymástul; a két torony két szentegyházon van, s a két templomban egy istent imádnak” - veti papírra később a poéta szeretett falujáról, a Bakony széli Vanyoláról. Kerecsényi Zoltán Ma is, ha az ember arrafelé tart gépkocsival, hamar szemébe ötlik ez a két torony, mintegy „felkiáltójelként”. Az érkezőt rendezett, tiszta utcák, műemlék épületek, a zártkertekben pincesorok fogadják. Talán annyira nem is változott sokat ez a kedves kis község az évszázadok alatt: megtartotta emlékeit, hagyományait, hitét. A szegény, lutheránus jobbágyszülők fia napjainkban sem tévedne el egykori falujának utcáin, ahol hajdanán sza- f ladgált, játszadozott pajtásaival, akikkel együtt harangozott a toronyban. De nem tévedne el a közeli mezőkön és erdőkön sem, melyek felfedezésre csábították - ahogy ma is az errefelé térőt, mert ez a vidék most is különösen barátságos, szép. Vajda gyermekévei a természet ölén teltek, innen ered oly sokszor megénekelt nagy természetszeretete: „Szerettelek, vidék, halmaiddal, völgyeiddel s völgyeid ölében a híves csermelyekkel, tornyokkal távol és közel... a Somló kúpjával és a Sághegy leszelt tetejével... Gyakran néztelek át a halmok- és hegyekrül, gyakran szeltelek át futásomban... Szerettelek, felhők, melyek légi halakkint úszkáltatok istenem egében, madarak, melyek csevegtetek előttem és fészkeltetek és dolgot adtatok, hogy elraboljam nyájas fiaitokat... lepkék, melyekkel versenyt siettem egyik virágtul a másikhoz... Szerettelek, Bakony, kék tetőddel, kék tetődön a fehér nappal vagy a fekete felhőkkel s fekete felhőid gyomrában a fényes villámokkal. Gyakran pihentem bükköseid híves árnyékában, gyakran hallám benned a szelek zúgását, s e zenét angyalok nyelvének hittem... gyakran remélék tetődről az ég kapuján beléphetni...” Ugye milyen festőiek a sorok szeretett pátriájáról? Tanulmányok, pályakezdés A törekvő kis jobbágyfiú lankadatlan szorgalmával került iskolapadba. Nem is akármilyenbe, a magyar lutheránusok fellegvárának, a soproni líceumnak padjaiba. Kitűnő diák volt, azonban dacos bátorsága konfliktusba keverte egy tanárával, emiatt Győrbe kel! lett továbbállnia, hogy elvégezhesse a ! bölcsészetet, majd tanulmányai sorában Pest következett. „»Itt lesz pályád«, súgá a szel- • j lem... Hittem neki, s Pesten maradtam. Kerestem a tudományok csarnokait. ..” - írta. Felvették az egyetem orvosi karára, ahol olyan jeles tudósok oktatták, mint a kiváló orvos és nyelvújító Bugát Pál, akivel pár esztendő múlva életre hívták a Magyar Természettudományi Társulatot. A természettudományok fejlődése és népszerűsítése különösen szívügyévé vált Vajdának, így csöppet sem volt kérdéses számára, hogy életét ezeknek szentelje. Külföldi tanulmányutakat tett, ismeretterjesztő hetilap szerkesztésében vállalt feladatot. De tervei negyedéves hallgatóként hirtelen törést szenvedtek. Abba kellett hagynia a tanulást, mert egy felütő kolerajárvány miatt egy orvos tanára ellen kitört diákzendülés szervezésének gyanújába keveredett. Tisztázása érdekében vizsgálatot folytattak ellene, de ő ártatlansága tudatában büszkeségből, dacból vonakodott a magyarázkodásoktól, és búcsút intett a pályának. Nem lett belőle orvos, de csak azért is be akarta bizonyítani istenadta tehetségét ország-világ előtt. Intenzív alkotómunkába kezdett, tervezett-szervezett, s fáradhatatlanul munkált tollával. Először hírlapírással kereste kenyerét. Medikus vonatkozású cikkeket is írt, de ezeken kívül számos elbeszélés, regény, novella, vers került ki tolla alól. Sőt szorgalmasan fordított, főleg Shakespeare-t. Felvilágosult nézeteket hirdetett, nyíltan, több fórumon hangoztatta a polgári átalakulás időszerűségét. Kemény, rendíthetetlen volt, hű az elveihez s főként az igazsághoz. „Az igazság szava áthatóbb a mennydörgésnél, s az igazságtalanság villámot hord kebelében” — vallotta. Iskolateremtés Szarvason - együtt munkálkodás Ballagi Mórral „Isten e hont s minket bővséggel azért özönölt el / Hogy mi is áldozzunk tiszteletére sokat...” - fogalmazott egyik költeményében. S ennek szellemében tett is. Miután bejárta szinte az egész országot, a szarvasi evangélikus gimnáziumba állt tanárnak. Az 1802-ben alapított - az elmúlt tanévtől ismét evangélikus fenntartásban működő, de már korábban is Vajda nevét viselő - intézményt szinte országos hírűvé emelte. Megfelelően képzett és méltó emberi tartású pedagógusgárdát toborzott, helyreállította az iskola tekintélyét, bevezette a szakrendszerű tanítást, könyvtárat szervezett, ösztöndíjakat alapított, megszüntette a testi fenyítést, nagyobb teret adott a természettudományok tanításának, valamint önképző társaságot alakított. Az iskola hírnevének öregbítésében segítője lett az az inóci születésű Bloch Móric, aki mielőtt hozzá érkezett, már nagy ismertségre tett szert Mózes öt könyvének két nyelven - magyarul és héberül - való megjelentetésével. A tudós Ballagi Mór néven az első zsidóként került be a magyar akadémikusok közé, majd megkeresztelkedett, áttért az evangélikus egyházba. Vajda és Ballagi megértették, segítették egymást. Amikor a pozsonyi országgyűlésen a téma a zsidók egyenjogúsítása volt, Ballagi röpiratot fogalmazott A zsidókról címmel, melyhez Vajda Péter írt előszót. Ez nagy elismerést keltett. Vajda gondolatai ma is megszívlelendők: „A zsidók elnyomása magában véve a legnagyobb igaztalanság volt. Minden egyes ember a föld gyermeke, s őt onnan kiirtani senkinek nincs joga. Az életjogot tehát a születés adja eltörölhetetlenül, amibül ismét az következik, hogy főképpen azon földön van mindenkinek élni joga, ahol születék; mivel pedig minden föld honhoz, országhoz tartozik, minden születettnek hona, hazája van, az, melynek részét születési földe teszi... Polgárrá lön ő [a zsidóság], tehát emberré. Nyitva előtte minden ösvény ereje gyakorlására, érdem szerzésére, létele szilárdítására. Letörölteték homlokárul a megvetés bélyege; nem földönfutó többé, hanem kedves és hasonló jogú fia a hazának...” Mind Vajda, mind Ballagi nagy lelkesedéssel terjesztette a magyar nyelvet, különösen a Szarvas környéki, nem magyar nyelvű településeken. „A magyar nyelvben a nemzeti egység vezércsillagát és őrangyalát tekintsétek, mely nélkül maholnap egy, a töröknél nem jobb északi hullám nyelhet el bennünket... Legyen a magyar nyelv azon Ararát számunkra, melyhez megkössük polgári alkotmányunk hajóját, az igazság, munka és testvéri szeretet kincseivel bővelkedőt” - hangsúlyozta a magyar nyelv fontosságát Vajda. Hitről, Istenről Vajda nemcsak jó természetszerető, humanista és magyar, hanem istenfélő keresztény is volt: „... Az isten a szeretet maga. Szeretete beszél hozzánk a napfényben, holdvilágban, a rezgő csillagokban, esőben és viharban, az évszakok forgásában. Szeretettel alkota ő mindent, legcélszerűbben rendeltetéséhez. Szeretete legszebb gyöngyéül állítá az embert a világra, fölruházva őt testi s lelki elsőségekkel, hogy koronája legyen a teremtésnek... Isten a legnagyobb bölcsességgel rendezte el a természetet. Vannak emberek, kik e rendezésnek ellene akartak szólani, jobbítani akartak rajta: a rövidlátó bohók, kik meg nem gondolák, hogy mi csak bámulni is kevesek, gyöngék vagyunk azon nagy összehangzást és célszerűséget, mely Isten műveiben, a világban látható... Hitegységre kell törekednünk. A természetben egy jó atya mutatkozik, kinek atyai gondja s alkotói szeretete mindenhová kiterjed. Ő fölküldi napját a pillangónak szintúgy, mint az embernek, kizöldíti a tölgyet, hogy levelei tápláljanak egy egész világot apró lényekbül, gyümölcse eledelül szolgáljon állatoknak, s árnyában az ember pihenhessen s gyönyörködjék. Szellőt küld a tengerre, hogy éltesse a vizeket és benne a milliárd állatokat a nagy cethaltul a legkisebb féregig, hogy az emberek hajói gyors menetelt kapjanak rajta, átszökdössenek a hullámokon, és világrészek áldásait, kincseit hozzák nekünk...” Erkölcsi beszédek Csodálatosan gondolkodott Vajda Péter Isten művéről, a világ mozgatójáról. Nézetei ma is elgondolkodtatnak. Hát még milyen hatással volt kora fiataljaira, akik okfejtéseit, tanításait élőben hallgathatták. Manapság nehéz elhinni, de igen népszerűvé vált eszméivel. A szarvasi ágostai hitvallású evangélikus főiskola igazgatójának, filozófiai tanszéke tanárának nagy hatású előadásait a város közönsége is mind nagyobb számban látogatta. Vasárnapi beszédeinek - „erkölcsi beszédeinek” - szabad szellemisége miatt aztán hamar vizsgálat indult ellene. A hatalom ugrásra készen állt, hogy meghurcolja a szabadgondolkodót: anarchikus politikai felfogás, vallások felforgatása volt a vád. A hír feljutott V Ferdinándig, de az evangélikus egyházmegyei és egyházkerületi vezetők szándékosan késleltették a per végkifejletét, sohasem került sor az ítéletre. Ezt a tudós költő hirtelen halála is befolyásolta. Mélyen meggyászolta a nép Vajda Pétert. Nagy adakozás indult, hogy méltó síremléket állíthassanak neki. Az azóta eltelt közel százhetven esztendő óta szülőhelyén, működésének színhelyein és máshol is intézmények, egyesületek, utcák, lakótelepek, szobrok őrzik emlékét. Azét a férfiét, akiről másik halhatatlan szellemű költőnk írja: „Ki e hajlongó, görnyedő időkben / Meg nem tanúla térdet hajtani, / Ki sokkal inkább hajtá le fejét a / Szabad szegénység kőszikláira, / Semmint a függés bársony pamlagára. - / Sirassa benned, elhunyt férfiú, / A természet leghívebb gyermekét, / Sirassa benned dalnokát a hon... / Legkeserűbb az én könyűm, ki benned / A függetlenség hősét siratom!” (Petőfi Sándor: Vajda Péter halálára) A szerző helytörténész Petőfi Sándor Vajda Péter halálára Oh természet, midőn alunni mentél, Alunni a múlt ősznek végivel: Elbúcsuzál-e kedves gyermekedtől, Elbúcsuzál-e leghívebb fiadtól, Őtőle?... és ha elbúcsúztatok: Gondoltad-e, hogy végbucsútok ez? - Aiszod, természet, téli álmádat... Alszol... vajon megálmodád-e már, Megálmodád-e azt a bánatot, Mely ébredésed reggelén megüt? Föl fogsz ébredni, fölkelt a tavasz, S a csalogány mond legszebb éneket Föltámadásod hangos ünnepén; Pedig volt egykor, aki érkezésed A csalogánynál szebben üdvezelte. Te széttekintesz, s kérdeni fogod: Hol van legelső dalnokom? hol ő?... Egy sírhalom lesz rá a felelet. Oh, természet, viseld gondját e sírnak, Melynek lakója leghívebb fiad, Viseld gondját... ültesd áldás gyanánt Virágaid legszebbjeit reá; Úgysincs e honnak, nincs hálás keze, Hogy megtegye, ha elmulasztanád. Oh e hazában olyan sok jeles Sírján ingatja vándor fuvalom A feledésnek tüskebokrait! - Vagy mondd, hazám, hogy múltad illeti, Csak múltadat s nem a jelent, e vád; Mondd, hogy szivedben lesz egy kis helye Maradni-méltó emlékezetének. Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza Szivében hordja annak emlékét, Ki a hazát szivében hordozá?... Emlékezést, emlékezést neki! S ha sírhalmához mentek: ejtsetek Reá egy könnyet, mert megérdemel Egy könnyet az, ki annyit szárított föl Meleg lelkének hő sugárival! - És míg ti benne dalnokot sirattok: Az én könyűim hadd omoljanak A függetlenség bajnok férfiéért, Ki e hajlongó, görnyedő időkben Meg nem tanúla térdet hajtani, Ki sokkal inkább hajtá le fejét a Szabad szegénység kőszikláira, Semmint a függés bársony pamlagára. - Sirassa benned, elhunyt férfiú, A természet leghívebb gyermekét, Sirassa benned dalnokát a hon... Legkeserűbb az én könyűm, ki benned A függetlenség hősét siratom! Pest, 1846. február 10. után
