Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-03-03 / 9. szám
KERESZTUTAK ÍJ J.T Evangélikus Élet t.\ 1 >” .1 v, i Egészség - mindenáron? 6 -m 2013. március 3. ' t * MINDENNAPOK HITE ■ Gémes István Egészség mindenáron? Mivel erről kórházi ágyon kezdtem el gondolkodni, mi sem természetesebb, mint hogy azonnal, minden tétovázás nélkül igent mondtam. Szeretnék mielőbb megszabadulni innen, mégpedig egészségesen. Gondolom, ezt senki nem veheti zokon tőlem. Hát nem úgy zárunk-e csaknem minden üdvözletei, hogy jó egészséget kívánunk egymásnak? Tesszük ezt azzal a megokolással, hogy „az egészség a legfontosabb” vagy: „hogyha egészség nincs, szinte elviselhetetlenné válik az élet”. Ám olykor elelmélkedem azon is, hogy az emberiség történetében fontos személyek közül többen betegek, szenvedők voltak - és mégis csodálatosat alkottak. Elég talán csak Lutherra gondolni, aki - főleg élete utolsó szakaszában - folyton betegeskedett, hasonlóan a gyomorbeteg Kálvinhoz. Vagy a protestantizmus legnagyobb, evangélikus énekköltőjére, Paul Gerhardtra, aki szenvedések, veszteségek sorozata ellenére írta gyönyörű énekeit. Nem a szenvedésen szenvelegve, hanem egyedül Istent dicsérve. Beethovenről tudjuk, hogy legjobb műveit maga már soha nem hallotta, hiszen elveszítette a hallását. Ezek az emberek nem vártak arra, hogy előbb makkegészségesek legyenek, s majd csak akkor hozzanak létre valami rendkívülit? Úgy tűnik, nem! Betegségük, szenvedésük sem akadályozta meg őket abban, hogy nagyot alkossanak. Egészség mindenáron? Vagy félezer württembergi evangélikus lelkészt döbbentett meg egy római katolikus teológus - aki egyben gyakorló orvos és lélekgyógyász is - Bad Mergentheimben tartott előadásával. Bad Mergentheim az a város, amely szereti magát a württembergi egészségügy fellegvárának nevezni, mert ott szinte minden az egészségügy körül forog: rendelők, klinikák, szanatóriumok sorakoznak egymás mellett. Dr. Lütz azt állította, hogy mai társadalmainkban az emberi érdeklődés középpontjába már régen az egészség ügye került - az egyre halványuló vallás helyére. Mi mindenáron egészségesek akarunk lenni és maradni, ez a célunk - és nem az üdvösség. Ezt nevezte az előadó „egészségvallásnak” mert az egészség ügyének sokkal odaadóbban hódolunk, mint Istennek vagy Jézus Krisztusnak. Ideje elgondolkodnunk ezen a megdöbbentő állításon akkor, amikor a gyakorlatban mi is azt valljuk, hogy a legfőbb jó az egészség. Miközben észre sem vesszük, hogy Jézus Krisztusnak erről ellenkező véleménye volt. Ő éppen szenvedésével és szégyenteljes halálával váltotta meg a világot - legalábbis a Szentírás tanúsága szerint. Egészség - mindenáron? Engedtessék meg nekem, hogy ezzel kapcsolatban elmondjam azokat a gondolataimat, amelyek a kórházi ágyon eszembe ötlöttek. Hátha hozzásegítenek a kérdés valamelyes tisztázásához. * * # Bevallom, a kórházban töltött csaknem hat hét alatt napi imádságaimból sosem hiányzott Jeremiás kérése: „Gyógyíts meg Uram, akkor meggyógyulok...” (Jer 17,14) Szilárdan tartotta magát bennem a hit, hogy egészségem, gyógyulásom - végső soron - valamiképpen Isten ügye is. Volt ebben némi együgyű naivság is, hisz tudtam, milyen sok függ az orvosok tudásától, felkészültségétől, sőt hangulatától, no meg a tablettáktól. Amikor például az egyik orvos úgy tett, mintha nem hallotta volna a professzora utasítását, vagy amikor elmulasztottam egy tabletta lenyelését, ennek rögtön igen emberszagú következményei voltak. Nehezen lehetett volna hát arra hivatkozni, hogy bár én nem tartottam be az utasításokat, Isten majd ennek ellenére is gondoskodik a gyógyulásomról. Úgy érzem mégis, hogy az egészségem vagy betegségem azon az alapon Isten ügye is, hogy ő adta az engem hordozó testemet, és bízta rám a gondozását. Ha én ezt nem vettem komolyan, sőt ellenében tettem, akkor azért magam vagyok felelős - senki másnak, mint az ajándékozó Istennek. Ez a gondolatmenet menthet meg attól a sokszor babonás hiedelemtől, miszerint Isten bocsátja ránk a betegséget, akár mint próbatételt, akár mint büntetést. Hogy Isten engem betegséggel akarna térdre kényszeríteni, ezt olyan abszurd gondolatnak tartom, amely ellen minden porcikám hevesen tiltakozik. Tudom, hogy a Biblia ismerői ennek azzal szeretnének ellentmondani, hogy utalnak az ószövetségi Jóbra, akiről a neve alatt szereplő könyv úgy beszél, mint akit Isten éppen próbatételként szolgáltatott ki a sátánnak. S bár Jób könyve „hepienddel” végződik, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy Jób fejezeteken át kínlódik a szenvedés, a betegségek, a sorscsapások súlyos problémájával. Nehéz is szenvedéseinket és betegségeinket összeegyeztetni a jó és gondviselő Istenbe vetett hitünkkel. A magam töprengéseiben inkább ahhoz a bibliai üzenethez jutottam el, hogy Isten ugyan nem ment meg eleve a szenvedésektől, de ha azok jönnek, egészen biztosan segít elhordozásukban. Remélhetőleg ő vezeti például az operáló orvos kezét - amiről most is meggyőződtem! -, bennem pedig mozgósítja ellenálló erőimet, és segít ébren tartani gyorsan fogyatkozó türelmemet. S mindkettőt a saját, fontos ügyének tekinti. Nekem az efelőli bizonyosság adott erőt. * * * Mint említettem, kórházi tartózkodásom alatt többször eszembe jutott Jeremiás prófétának ez a könyörgése: „Gyógyíts meg Uram, akkor meggyógyulok. . !’ Időközben azonban az is feltűnt, hogy ehhez a mondathoz ő még egy másikat is hozzátoldott: „. ..szabadíts meg akkor megszabadulok..!’ Vajon miféle értelem rejtőzhet ebben a gyakorlati isméüésben? Azonos lenne a gyógyulás a szabadulással? Ismerem az ószövetségi gondolkodás egyik jellemzőjét: kimond egy mondatot, amelyhez hozzáfűz egy másikat, hogy ezáltal az első mondanivalóját még jobban hangsúlyozza és megerősítse. Akkor ez állna Jeremiás mondatára is? Gyógyulást kér az imádkozó, amely számára a szabadulással, a megmentéssel egyenlő, vagy legalábbis felér azzal. A harmadik, teljes altatásban elvégzett műtét után lázadozni kezdtem. Hiszen szinte időm sem volt arra, hogy az elsőt, majd a másodikat feldolgozzam, és valamiféle felszabadulásnak érezzem. Egyszerre börtönfalaknak tűntek a betegszoba kopár falai. Feleségemnek könyörögtem, hogy talán mégis értesítse háziorvosunkat, aki majd kiszabadít ebből a kilátástalanul szomorú börtönből. Végül még magamnak sem mertem feltenni a kérdést, hogy vajon Isten ügye-e még az én betegségem. Gyógyulás, igen! De mindenáron? Ki lehet esetleg kényszeríteni az Isten szabadító segítségét? Vívódásaimban számtalanszor eszembe jutott Jézus egyik beteggyógyítása. Bénát hoztak hozzá barátok azzal az égő kéréssel, hogy tegyen csodát, és gyógyítsa meg. Az evangélista nem azzal kezdi beszámolóját, hogy a Mester jó orvos módjára azonnal a beteggel kezdett volna el társalogni, őt kikérdezni. Ellenben sürgősen bejelenti, hogy Jézus először a barátok erős, csodaváró hitére tekintett. Hogy mit gondolt a beteg, az hirtelen mellékes lett a történetben. De Jézus észrevette a barátokon, hogy nem hiába hozták hozzá a fogyatékost. Ők azzal a sziklaszilárd hittel tették eléje a bénát, hogy itt másról, mint gyógyulásról, szó sem leheti S ha hozzáteszem, hogy egy másik evangélista tudósítása szerint a Jézust körülvevő nagy tömeg miatt még a lapos tetejű palesztinai ház tetőzetét is képesek voltak feltörni, és úgy eresztették le a beteget a gyógyítónak hitt Jézus elé - akkor a csodálatunk még nagyobb. Akik ilyen áldozatos rámenősséggel tesznek a barátjukért, azok hite bámulatra méltó - még Jézus szemében is. Az egész történet folyamán a béna egy mukkot sem szól. Annál beszédesebbek azonban a baráti szemek. Azt tükrözik, hogy fogyatékos társuk ügyét a Mester egészen biztosan a magáévá teszi. Nem akarom itt sem túlfeszíteni a húrt. De amikor tőlem már csak bosszankodás, sőt valamiféle aggódó lázadás tellett, mellettem álltak azok a sokak, akikről tudtam-tudom, hogy gyógyulásomért igen sokat imádkoztak. Valahányszor meglátogattak, felhívtak, szinte egybehangzóan mondták el, hogy imádságaikban hordoznak. Mindenekelőtt hitestársam nem győzte teljes határozottsággal állítani, hogy Isten a jelen nehézségeken is átsegít. Úgy, ahogy megígérte, hogy segít a terhek elhordozásában. Azt gondolom, nagyfokú rövidlátás úgy gondolni, hogy elég az orvosi-technikai beavatkozás ahhoz, hogy meg is szabaduljunk. Lehet, hogy sok jó igyekezet, együtt járva az orvos szakmai felkészültségével, tényleg meggyógyítja szervi-testi bajainkat. Ezért köszönet illeti a lelkiismeretesen dolgozókat. De ez még nem jár feltétlenül szabadulással. Ahhoz - úgy tűnik - sok rámenős barát is kell, akiknek imádságos hitére néz rá Jézus, és látja meg bennük a szilárd meggyőződést, hogy segít az Úr. Eddig is sokat imádkoztam betegeinkért. Miután ennek „hasznát” (Jak 5,16) most magamon is megtapasztalhattam, talán még buzgóbban teszem ezt a kedves kötelességemet a jövőben is. * * * Remélhetőleg nem vétünk a ma uralkodó szokás ellen, mely szerint nem társalgási téma nálunk a halálról - főleg nem a sajátunkról - beszélgetni, ha mi most mégsem hagyjuk említetlenül. Meg kell azért jegyeznünk - minden bennünk munkálkodó elutasítási mechanizmus ellenére is -, hogy vannak tények, amelyek fölött mégoly felvilágosodottan sem hunyhatunk szemet. Ilyen például az, hogy nem minden beteg hagyja el élve a kórházat, az öregotthont, az elfekvőt. S a halál előhírnöke lehet a betegség. Ezzel is számolni kell. Valahányszor Maulbronnban jártam, a ciszterciek világörökséggé nyilvánított volt kolostorában, mindig is megilletődve álltam meg a kerengő egyik sarkában levő szűk ajtó előtt. E mögött volt az átlagosan huszonnégy évet megélt egykori szerzetesek betegszobája. Ennek szemközti, túloldali ajtaja már közvetlenül a temetőjükre nyílott. Aki tehát a betegszobába került, csak ritkán térhetett vissza a szerzetesi élet mindennapi rutinjába. Egyvalamiben azonban mégis előnyben voltak velünk szemben ezek a fiatalok. Gyéren, de vannak feljegyzések arról, hogy ők nem úgy gondolták, hogy a betegszobából a temetőbe kerülve örök feledésben merülnek el. Mert hittek abban az életben, amelynek Isten megígért országában ők már most a részesei. Meggyőződéssel állíthatjuk, hogy ők is biztosan könyörögtek Jeremiás szavaival: „Gyógyíts meg Uram...” De azt is, hogy hozzátették a megerősítő második mondatot is: „...szabadíts meg akkor megszabadulok..!’ Meghalhattak huszonévesen, de szilárdan hitték, hogy ezzel távolról sincs vége az Isten adta életnek. Ez volt a reménységük, s ezért dicsérték Istent. Ők örök életben gondolkoztak, és - Pál apostollal szólva - vallották: „...nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség’.’ (Fii 1,21) Azaz nem húsz-harminc évben mérték az életet, hanem az örökkévalóság határtalanságában és annak fényében. Az említett dr. Lütz így piszkálódott előadásában: „Mindenki tudja ma is, hogy esetleg madárinfluenzába, marhavészbe, AIDS-be vagy valami másba hal bele. S bár az örök élettel nem számolunk, de meghalni azért egyikünk se szeretne.” Én pedig hozzáteszem: mert esetleg félünk, hogy utána a nagy semmi következik? Ezen is volt időm elgondolkodni. Mennyit loholunk és kaptatunk, csak hogy ebben az életben maradjunk. De feltétlenül egészségesen! S amikor egy-egy betegség, nem várt baleset közbejön, bizony hamar keletkezik nálunk rövidzárlat: mindenáron ehhez az élethez ragaszkodunk. Bármi áron. Görcsösen. Ezt nevezte az előadó „egészségvallásnak”. * * * Örülök, hogy Isten segített hordani a terheket. Hálás vagyok minden megtapasztalt támogatásért. De azt is köszönöm, hogy Isten eszembe juttatta a maulbronni betegszobát, amelynek kitárult ajtaján nemcsak a halál, hanem az örök élet kapuján is át szabad majd lépnem. Kegyelemből. A Jézushoz hozott fogyatékost már ezzel a megelőlegezett örömhírrel fogadta Krisztus: „Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid!’ (Mt 9,2c) S a piszkálódó ellenfelekkel szemben ragaszkodott ahhoz, hogy a bűnbocsánattal az örök élet kapuját tárja ki Isten a béna előtt. Fölvehette nyoszolyáját, hazamehetett egészségesen. De Jézus ezt is csak időre adta neki, s ha ez lejárt, a megbocsátás végleg megnyitotta előtte oda az utat, ahol Istent dicsőítheti majd a megváltottak seregében. Ezt kezdheti már most a megszabadulás örömében. Ezt is megpróbáltam végiggondolni, és reménységgel élem meg gyógyulásomat. Újabb ajándék ez - az örök élet fényét már most előrevetítő, világoltató erejével: „...aki hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van... átment a halálból az életbe” (Jn 5,24) Ehhez adjon Isten reménységet - akár egészségben, akár betegségben. A szerző a Württembergi Magyar Protestáns Gyülekezet nyugalmazott evangélikus lelkésze
