Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-01-27 / 4. szám

io ■m 2013. január 27. élő víz Evangélikus Élet Ingyenkonyha FÜLLER TÍMEA ÍRÁSAIBÓL A pára elhomályosította az ablakokat. Fülledt meleg áradt szét a konyhában, a hőséget lehelő sütőtől nehéz lett a levegő. Zsófika gyorsan levette a pu­lóverét, és az ebédkiosztó fehér kö­ténykébe bújt. Fürgén eligazgatta a főkötőjét, rámosolygott a tükörképé­re, és már nyitotta is az ajtót.- Szép jó napot mindenkinek! A főzőasszonyok barátságtalanul bólintottak felé, aztán kíváncsian mérték végig az új lányt. Milyen fi­atal, vidám teremtés. Na, ez sem fog­ja sokáig bírni itt! Nem könnyű mun­ka ám ez. Azt hiszik ezek a kis diák­lányok, hogy csupa kedves, hálás emberrel lesz dolguk, pedig dehogy. Elégedetlen, morcos, kötekedő szin­te valamennyi, jó szót nemigen kap tőlük az ember, még hagyján, ha bántó megjegyzést nem tesznek. Persze nem valószínű, hogy bármi köze lenne ennek az ebédhez, inkább az életnek szól meg a sorsnak, mely kitaszította őket a világ peremére: a várótermek, aluljárók, borozók népé­nek bosszúja ez a modor a szerencsé­sebbeken, akik házban laknak, ágy­ban alszanak, és kényelmes fotelok­ban ülve olvassák el a friss újságot. Hangosan mégsem mondtak sem­mit a főzőasszonyok, csak a kiosztás­hoz szükséges tudnivalókat: miből mennyit kaphatnak a hamarosan ér­kező hajléktalanok. Az új lány tanácstalanul állt az aj­tóban, valami biztatásra vagy jó szó­ra várt még, de mivel senki sem szólt hozzá többet, végül megkérdezte:- Segíthetek valamiben? A főzőasszonyok csak legyintettek.- Á, minden kész van, néhány perc, és kezdünk, addig pihenj nyu­godtan egy kicsit. Zsófika érdeklődve jártatta végig a szemét az óriási edényeken, me­lyekben illatos leves gőzölgött, s az asztallapnyi sütőlemezeken, ame­lyeken a lekváros bukták hűltek. Ti­tokban nagyot nyelt, de azonnal kö­­hécselni is kezdett zavarában. Nem szerette volna, ha bárki észreveszi. Az utcáról halk morajlás hallat­szott be a félig nyitott ablakon.- Gyülekeznek - gondolta Zsófi­ka. A szíve a torkában dobogott. Jaj, csak bírja jól a munkát, muszáj! A fe­jét lehajtva fohászkodott magában. Szédült, émelygett a gyomra. Jaj, csak minden rendben menjen! Végre delet jelzett a szemközti templom harangja. Öblös hangja messze zúgott, s szavára kitárult az ingyenkonyha ajtaja is. Hűvös, friss levegő áradt be. Zsófi­ka mélyeket lélegzett. Hálás volt most ezért a tiszta, hideg áramlatért. Lába­iba lassan visszatért az erő, izzadt te­nyerét kötényébe törölte, és a helyére állt. Óvatosan fogta meg a szokadanul nagy merőkanalat. Kicsit még reszke­tett a keze az első tányérok megtölté­sekor, egy csöppet ki is löttyintette a levest, mire egy vörös szakállú férfi ha­ragosan rámordult:- Mit szerencsétlenkedik itt! Igye­kezzen már! És figyeljen oda! A másik ablaknál lekváros buktát osztó nő csitítgatta:- Hagyja békén ezt a kislányt, Pista, csak most kezdi még, majd be­lejön. Egy cseppet folyatott csak ki, mit kell úgy ráförmedni! De az nem hagyta annyiban.- Mit szólnak bele! Az én levese­met csurgatja ki, nem a magukét! Nem tudják ezek, mi az, hogy éhség, azért nem becsülik az ételt. Zsófika idegesen kapkodva folytat­ta az osztást. Szégyenében egészen le­hajtotta a fejét, mintha elmerülne a munkában egész valójával, és nagyo­kat nyelt, hogy a könnyeit vissza tudja tartani. A sor lassan haladt, a tányérok végtelen sorban érkeztek, és seho­gyan sem akartak fogyni. A lány karja merev lett, a háta elgémberedett a monoton mozdulatoktól. Pedig milyen magabiztos volt, mi­kor elvállalta ezt a munkát. Nem amolyan anyámasszony katonája ő, sose kényeztették, anyának rengete­get segít a picik gondozásában. Erős, dolgos leány, menni fog minden a legnagyobb rendben. Még azt is elhatározta, hogy jó ét­vágyat kíván mindenkinek egyen­ként, de a haragos férfi szavai után egészen megfeledkezett az elhatáro­zásáról. Fáradtan és kedvetlenül mer­te, merte a levest maga elé bámulva. Csak néha riadt fel gondolataiból egy-egy mogorva megjegyzésre:- Igyekezzen már, meddig áll­junk még itt?!- Honnan vették ezt a kétbalkezes nőt?!- Már megint bableves? Folyton babot zabáljunk?- Olyan a konyhájuk, mint egy munkatáboré.- Ez a leves teljesen kihűlt, és én forrón szeretem. Nem jut az ember meleg ételhez itt sem, olyan keserve­sen osztják.- Van, aki forrón szereti. Láttad azt a filmet, Csöves? Abban vannak csak a jó dudák! Nem mint ezeknek itt. Zsófika nagyokat nyelt zavarában, az arca lángvörösre gyúlt a gőzölgő leves­től és a szégyentől. Egy pillanatra meg kellett állnia, a szemeit egészen elho­mályosították a könnyek, le akarta tö­rölni őket, mielőtt rácsöppenti valami­re. De a sorban állók vadul rátámadtak.- Na most meg mi van? Bőg, vagy mi az isten! Siessen mán, maga szerencsétlen rakás! Egy bozontos öreg még köpött is egyet.- Eh, a rohadt életbe! Kellett ezt az érzelgős libát ideállítani! Zsófika összeszorította a száját, a hátán hideg veríték csordogált, a feje szédelgett a kimerültségtől. Mire ki­osztotta a kétszáz ebédet, úgy érezte, menten összeesik. Elhúzódott az ab­laktól, nem várta meg, míg a buktaosz­tó nő rendre utasítja és elküldi azokat, akik későn érkeztek. Szidalmaik távo­linak és ködösnek tűntek. Ő pedig fá­radt volt, kimondhatatlanul fáradt. A lábai reszkettek, a torka száraz volt, a szemei égtek. Egy székhez tá­­molygott. Leült, és görcsösen kapasz­kodva a karfákba igyekezett mélye­ket lélegezni. Egy-kettő, egy-kettő, mindjárt jobb lesz, mindjárt jobb lesz, egy-kettő. Lassan kezdett ma­gához térni. Csak most vette észre, hogy a buk­taosztó lány mellette állt, és figyelte. - Minden rendben? Zsófika erőltetett mosollyal bólin­tott. Felállni még nem mert, talán kér egy pohár vizet, de a nő már adta is a kezébe.- Nem könnyű munka, igaz? De be­le lehet jönni. Az első hét kegyetlen, az­tán megszokod. Amit mondanak, azt meg legjobb, ha elereszted a füled mel­lett. Nincs értelme meghallani. Zsófika örült az emberi szónak. A feje is kitisztult, csak a lábait érezte még erőtlennek. Óvatosan felállt, és rámosolygott a lányra.- Na, most már nem féltelek - mondta az. - Holnap találkozunk! Szia.- Szia. Jó, hogy elment ez a lány, nem is baj, ha nem tudja mindenki. A mosogató­hoz sietett. Az edények csörömpölé­se és a nők vidám lármája hallatszott a csöpp helyiségben. A pultról hord­ta a tányérhalmokat. Üveges tekintet­tel nézett ki az üres ebédlőre. Minden csendes, csak a cipőkről lehullott sárdarabok bizonyították, hogy nem­rég emberek jártak itt. Meg a mindent átható, nehéz, szúrós szag. Egy jóságos arcú, nagydarab idős néni rakosgatta az edényeket a pol­cokra. Az óra már jócskán elhalad­ta a hármat. Zsófika tétován állt egyik lábáról a másikra.- Elnézést - húzódott az edé­­nyespolc mellé.- Mi az, galambom? Maga még itt van? Ha végeztünk a mosogatással, a kisegítő személyzet hazamehet. Mi majd elpakolunk, ez már nem a maga feladata - mosolygott rá igazi anyáskodó szelídséggel. Zsófika elvörösödött. Hogy is mondja meg... Lehajtott fejjel állt egyik lábáról a másikra, és a köténye szélét babrálgatta az ujjaival.- Én... — kezdte zavartan. A hangja idegenül csengett. Meg­köszörülte a torkát.- Szeretném elkérni az ebédet, ami félre van téve. A vezető, Laci bácsi megígérte, hogy ehetek, miután végez­tem a kiosztással. Én vagyok az a Horváth Zsófi. Itt lakunk az anyaszál­lón. Biztosan tetszett hallani rólunk. Anyu a gyárban kap ebédet, a kicsik az óvodában, csak nekem... Kicsit nehe­zen élünk most... A néni döbbenten hagyta abba a munkáját, keze a levegőben állt meg a csodálkozástól.- Hát éhes voltál? - kérdezte na­gyon csendesen. Zsófika a szája szélét harapdálta. A szemében egy könnycsepp gyűlt össze, lehajtotta a fejét, úgy bólogatott. A néni fehér abroszt terített egy kisasztalra, és maga melegítette meg és szedte ki az ételt a riadt szemű kis­lánynak. Aztán magára hagyta, hogy nyugodtan tudjon enni. Csak egy pil­lanatra zavarta meg pár perc múlva, amikor egy kis csomagot tett a tá­nyérja mellé az asztalra.- Ha jóllaktál, ezt vidd haza szé­pen. Jó lesz vacsorára. És holnap is várunk... szeretettel. Öcsém elégedetten veregette meg a hátizsákja oldalát. Végre útra kész, minden szükséges holmi benne van, és még el is bírja. Egyhetes nyaralás előtt ez szinte hihetetlen meg­könnyebbülés. Főleg ha az ember stoppal kívánja megtenni az útnak legalább egy részét, mint ő. Most te­hát elégedetten nézte a holmiját, új­ra meg újra felpróbálta, sétálgatott vele a kertben. Csak én voltam tele aggodalom­mal. Ezt nem lehet így! Hogy csak el­indul az ember, huss, bele a nagyvi­lágba. Ez nem biztonságos - érveltem már napok óta. De mindig csak le­gyintett lazán. Van tapasztalata, né­mi pénze, és útközben sok barátja is. Nem is említve a hitét, ami szintén nem mellékes. De nekem most semmi sem tűnt elég biztosnak. Lelki szemeim előtt már szinte láttam egyetlen testvérké­met megkötözve, túszul ejtve, el­hurcolva. Valami, valami... nem tu­dom, micsoda mégiscsak kellene, hogy biztonságban legyen. Mondjuk legalább biztos olasztudás, ha boldo­gulni akar tálján földön.- Figyelj csak! Hogy fogsz te egy­általán odatalálni? - szegeztem ne­ki a sokadik kérdést.- Á, nem probléma - legyintett lezseren. - Majd megkérdezem, merre van a Béke utca. Németül vagy angolul csak dadognak valamit - mosolygott rám pimasz kamasz­fintorral.- Hát ez az! - csaptam le. - Hát ez az, lelkem. Mi van, ha nem találsz né­Amikor segítettem az öcsémnek metül vagy angolul makogó járóke­lőt? Mi van akkor, ha teszem azt sen­kivel sem sikerül szót értened? És ott állsz a város szélén, és rajtad ez a dög nagy hátizsák, aztán ki tudja, merre tovább? Öcsém vállat vont. Szemmel lát­hatóan nem óhajtott osztozni aggo­dalmaimban.- Akkor megkérdezem a kö­vetkező járókelőt - húzta el a szá­ját. - Valaki csak tud majd segí­teni. * Nem hagytam magam.- Valaki? Hát ez az! Te egy nagy gyerek vagy, nem gondoltad végig, ennyi az egész. Ezért vagy ilyen nyu­godt - támadtam rá.- Te meg annyira végiggondol­tad, hogy mindjárt elveszted az eszedet a félelemtől - vágott vissza. Egyébként igaza volt. Tényleg borzalmasan féltettem. Egysze­rűen eszembe sem jutott, hogy ké­pes lehet egyedül megoldani ezt az ügyet. Fel sem merült bennem, hogy más is képes lehet őt meg­őrizni rajtam kívül. Erőszakosan rontottam rá.- Figyelj, én egyszerűen nem engedlek el így! Nem és nem. Leg­alább egy mondatot tudnál, hogy segítséget kérhess, ha bajba kerülsz.- Na, legyen - adta meg magát. - Gyorsan valami egyszerűt. Mit szól­nál mondjuk a „Segítség!” olasz vál­tozatához?- Á, annak semmi értelme - ra­gadtam meg rögtön az alkalmat, amikor tehetek valamit érte.- Tanuld meg inkább azt olaszul, hogy „Hol van a Béke utca?”.- Rendben. Tiéd a szó.- Tehát: Mi dica perfavore, dove elégtételre számítva a sok izgalom é la Via Pace? után. Néhányszor még előmondtam neki, aztán egyre jobban kezdett hasonlítani a kiejtése az enyémhez. Egy napom volt még, hogy szekál­jam a perfekt olasz mondattal, mielőtt elindul. Aztán egy na­pom, hogy lerágjam a körme­imet, míg csak meg nem érke­zett, és fel nem hívott meg­nyugtatásképpen.- Na és használtad azt az olasz mondatot? Ugye, hogy jobban boldogul­tál? - kérdeztem megkönnyeb­bülve, de azért némi Egyre ritkább volt az ilyen, mi ta­gadás, kezdett felnőni az öcsi. Ezt az új helyzetet nekem is meg kellett szoknom.- Na ne bomolj! Ennyi szóval én már az önéletrajzomat el tudnám mondani. Mi a csudának beszéljek ennyit? Mondd egyszerűbben!- Sajnos lehetetlen - csóváltam a fejem. - Hogy művelt és jól nevelt fi­atalember benyomását keltsd, ahhoz ennyi szóra van szükséged. Ez egy udvarias formula. Figyelj, megis­métlem.- Használtam ám - mondta ne­vetve. - És tudod, mire mentem ve­le? Semmire!- Ne őrjíts meg! Miért? - kérdez­tem döbbenten.- Hát csak azért, lelkem, nővér­kém, mert a tökéletes olaszsággal fel­tett kérdésem után semmit nem ér­tettem az olaszul elhangzó válaszok­ból. Bizony - kacagott a telefonba. És valóban, komoly aggodalmaim közepette ez a csekélység teljesen el­kerülte a figyelmemet.- Akkor hogy sikerült mégis cél­ba érned? - kérdeztem döbbenten.- Éppen úgy, ahogy eredetileg terveztem - felelte pimasz nyugalom­mal. - Próbálkoztam németül és angolul, aztán amikor túl bonyo­lultnak találtam a válaszokat, akkor imádkoztam, és akkor jött egy házas­pár, amelyik elkísért odáig. Pont ott laktak. Igaz, hogy egész úton ka­­rattyoltak, én meg csak bólogattam, de szerintem úgy érezték, jól elbeszél­gettünk, én meg hálát adtam, hogy minden ilyen simán ment. Azóta eltelt pár év, néhány nagy és kis félelmen, aggódáson is túl vagyok. Ami viszont mindig beigazolódott: jó okosan készülni a dolgokra, de az iga­zi biztonság kulcsa nem nálunk van. Azt ajándékba kapjuk. A lapunk rendszeres szerzőjének, Füller Tímeának az írásaiból össze­állított kötet a tervek szerint ez év ko­ra nyarán jelenik meg a Luther Kiadó gondozásában.

Next

/
Oldalképek
Tartalom