Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-27 / 4. szám
io ■m 2013. január 27. élő víz Evangélikus Élet Ingyenkonyha FÜLLER TÍMEA ÍRÁSAIBÓL A pára elhomályosította az ablakokat. Fülledt meleg áradt szét a konyhában, a hőséget lehelő sütőtől nehéz lett a levegő. Zsófika gyorsan levette a pulóverét, és az ebédkiosztó fehér köténykébe bújt. Fürgén eligazgatta a főkötőjét, rámosolygott a tükörképére, és már nyitotta is az ajtót.- Szép jó napot mindenkinek! A főzőasszonyok barátságtalanul bólintottak felé, aztán kíváncsian mérték végig az új lányt. Milyen fiatal, vidám teremtés. Na, ez sem fogja sokáig bírni itt! Nem könnyű munka ám ez. Azt hiszik ezek a kis diáklányok, hogy csupa kedves, hálás emberrel lesz dolguk, pedig dehogy. Elégedetlen, morcos, kötekedő szinte valamennyi, jó szót nemigen kap tőlük az ember, még hagyján, ha bántó megjegyzést nem tesznek. Persze nem valószínű, hogy bármi köze lenne ennek az ebédhez, inkább az életnek szól meg a sorsnak, mely kitaszította őket a világ peremére: a várótermek, aluljárók, borozók népének bosszúja ez a modor a szerencsésebbeken, akik házban laknak, ágyban alszanak, és kényelmes fotelokban ülve olvassák el a friss újságot. Hangosan mégsem mondtak semmit a főzőasszonyok, csak a kiosztáshoz szükséges tudnivalókat: miből mennyit kaphatnak a hamarosan érkező hajléktalanok. Az új lány tanácstalanul állt az ajtóban, valami biztatásra vagy jó szóra várt még, de mivel senki sem szólt hozzá többet, végül megkérdezte:- Segíthetek valamiben? A főzőasszonyok csak legyintettek.- Á, minden kész van, néhány perc, és kezdünk, addig pihenj nyugodtan egy kicsit. Zsófika érdeklődve jártatta végig a szemét az óriási edényeken, melyekben illatos leves gőzölgött, s az asztallapnyi sütőlemezeken, amelyeken a lekváros bukták hűltek. Titokban nagyot nyelt, de azonnal köhécselni is kezdett zavarában. Nem szerette volna, ha bárki észreveszi. Az utcáról halk morajlás hallatszott be a félig nyitott ablakon.- Gyülekeznek - gondolta Zsófika. A szíve a torkában dobogott. Jaj, csak bírja jól a munkát, muszáj! A fejét lehajtva fohászkodott magában. Szédült, émelygett a gyomra. Jaj, csak minden rendben menjen! Végre delet jelzett a szemközti templom harangja. Öblös hangja messze zúgott, s szavára kitárult az ingyenkonyha ajtaja is. Hűvös, friss levegő áradt be. Zsófika mélyeket lélegzett. Hálás volt most ezért a tiszta, hideg áramlatért. Lábaiba lassan visszatért az erő, izzadt tenyerét kötényébe törölte, és a helyére állt. Óvatosan fogta meg a szokadanul nagy merőkanalat. Kicsit még reszketett a keze az első tányérok megtöltésekor, egy csöppet ki is löttyintette a levest, mire egy vörös szakállú férfi haragosan rámordult:- Mit szerencsétlenkedik itt! Igyekezzen már! És figyeljen oda! A másik ablaknál lekváros buktát osztó nő csitítgatta:- Hagyja békén ezt a kislányt, Pista, csak most kezdi még, majd belejön. Egy cseppet folyatott csak ki, mit kell úgy ráförmedni! De az nem hagyta annyiban.- Mit szólnak bele! Az én levesemet csurgatja ki, nem a magukét! Nem tudják ezek, mi az, hogy éhség, azért nem becsülik az ételt. Zsófika idegesen kapkodva folytatta az osztást. Szégyenében egészen lehajtotta a fejét, mintha elmerülne a munkában egész valójával, és nagyokat nyelt, hogy a könnyeit vissza tudja tartani. A sor lassan haladt, a tányérok végtelen sorban érkeztek, és sehogyan sem akartak fogyni. A lány karja merev lett, a háta elgémberedett a monoton mozdulatoktól. Pedig milyen magabiztos volt, mikor elvállalta ezt a munkát. Nem amolyan anyámasszony katonája ő, sose kényeztették, anyának rengeteget segít a picik gondozásában. Erős, dolgos leány, menni fog minden a legnagyobb rendben. Még azt is elhatározta, hogy jó étvágyat kíván mindenkinek egyenként, de a haragos férfi szavai után egészen megfeledkezett az elhatározásáról. Fáradtan és kedvetlenül merte, merte a levest maga elé bámulva. Csak néha riadt fel gondolataiból egy-egy mogorva megjegyzésre:- Igyekezzen már, meddig álljunk még itt?!- Honnan vették ezt a kétbalkezes nőt?!- Már megint bableves? Folyton babot zabáljunk?- Olyan a konyhájuk, mint egy munkatáboré.- Ez a leves teljesen kihűlt, és én forrón szeretem. Nem jut az ember meleg ételhez itt sem, olyan keservesen osztják.- Van, aki forrón szereti. Láttad azt a filmet, Csöves? Abban vannak csak a jó dudák! Nem mint ezeknek itt. Zsófika nagyokat nyelt zavarában, az arca lángvörösre gyúlt a gőzölgő levestől és a szégyentől. Egy pillanatra meg kellett állnia, a szemeit egészen elhomályosították a könnyek, le akarta törölni őket, mielőtt rácsöppenti valamire. De a sorban állók vadul rátámadtak.- Na most meg mi van? Bőg, vagy mi az isten! Siessen mán, maga szerencsétlen rakás! Egy bozontos öreg még köpött is egyet.- Eh, a rohadt életbe! Kellett ezt az érzelgős libát ideállítani! Zsófika összeszorította a száját, a hátán hideg veríték csordogált, a feje szédelgett a kimerültségtől. Mire kiosztotta a kétszáz ebédet, úgy érezte, menten összeesik. Elhúzódott az ablaktól, nem várta meg, míg a buktaosztó nő rendre utasítja és elküldi azokat, akik későn érkeztek. Szidalmaik távolinak és ködösnek tűntek. Ő pedig fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. A lábai reszkettek, a torka száraz volt, a szemei égtek. Egy székhez támolygott. Leült, és görcsösen kapaszkodva a karfákba igyekezett mélyeket lélegezni. Egy-kettő, egy-kettő, mindjárt jobb lesz, mindjárt jobb lesz, egy-kettő. Lassan kezdett magához térni. Csak most vette észre, hogy a buktaosztó lány mellette állt, és figyelte. - Minden rendben? Zsófika erőltetett mosollyal bólintott. Felállni még nem mert, talán kér egy pohár vizet, de a nő már adta is a kezébe.- Nem könnyű munka, igaz? De bele lehet jönni. Az első hét kegyetlen, aztán megszokod. Amit mondanak, azt meg legjobb, ha elereszted a füled mellett. Nincs értelme meghallani. Zsófika örült az emberi szónak. A feje is kitisztult, csak a lábait érezte még erőtlennek. Óvatosan felállt, és rámosolygott a lányra.- Na, most már nem féltelek - mondta az. - Holnap találkozunk! Szia.- Szia. Jó, hogy elment ez a lány, nem is baj, ha nem tudja mindenki. A mosogatóhoz sietett. Az edények csörömpölése és a nők vidám lármája hallatszott a csöpp helyiségben. A pultról hordta a tányérhalmokat. Üveges tekintettel nézett ki az üres ebédlőre. Minden csendes, csak a cipőkről lehullott sárdarabok bizonyították, hogy nemrég emberek jártak itt. Meg a mindent átható, nehéz, szúrós szag. Egy jóságos arcú, nagydarab idős néni rakosgatta az edényeket a polcokra. Az óra már jócskán elhaladta a hármat. Zsófika tétován állt egyik lábáról a másikra.- Elnézést - húzódott az edényespolc mellé.- Mi az, galambom? Maga még itt van? Ha végeztünk a mosogatással, a kisegítő személyzet hazamehet. Mi majd elpakolunk, ez már nem a maga feladata - mosolygott rá igazi anyáskodó szelídséggel. Zsófika elvörösödött. Hogy is mondja meg... Lehajtott fejjel állt egyik lábáról a másikra, és a köténye szélét babrálgatta az ujjaival.- Én... — kezdte zavartan. A hangja idegenül csengett. Megköszörülte a torkát.- Szeretném elkérni az ebédet, ami félre van téve. A vezető, Laci bácsi megígérte, hogy ehetek, miután végeztem a kiosztással. Én vagyok az a Horváth Zsófi. Itt lakunk az anyaszállón. Biztosan tetszett hallani rólunk. Anyu a gyárban kap ebédet, a kicsik az óvodában, csak nekem... Kicsit nehezen élünk most... A néni döbbenten hagyta abba a munkáját, keze a levegőben állt meg a csodálkozástól.- Hát éhes voltál? - kérdezte nagyon csendesen. Zsófika a szája szélét harapdálta. A szemében egy könnycsepp gyűlt össze, lehajtotta a fejét, úgy bólogatott. A néni fehér abroszt terített egy kisasztalra, és maga melegítette meg és szedte ki az ételt a riadt szemű kislánynak. Aztán magára hagyta, hogy nyugodtan tudjon enni. Csak egy pillanatra zavarta meg pár perc múlva, amikor egy kis csomagot tett a tányérja mellé az asztalra.- Ha jóllaktál, ezt vidd haza szépen. Jó lesz vacsorára. És holnap is várunk... szeretettel. Öcsém elégedetten veregette meg a hátizsákja oldalát. Végre útra kész, minden szükséges holmi benne van, és még el is bírja. Egyhetes nyaralás előtt ez szinte hihetetlen megkönnyebbülés. Főleg ha az ember stoppal kívánja megtenni az útnak legalább egy részét, mint ő. Most tehát elégedetten nézte a holmiját, újra meg újra felpróbálta, sétálgatott vele a kertben. Csak én voltam tele aggodalommal. Ezt nem lehet így! Hogy csak elindul az ember, huss, bele a nagyvilágba. Ez nem biztonságos - érveltem már napok óta. De mindig csak legyintett lazán. Van tapasztalata, némi pénze, és útközben sok barátja is. Nem is említve a hitét, ami szintén nem mellékes. De nekem most semmi sem tűnt elég biztosnak. Lelki szemeim előtt már szinte láttam egyetlen testvérkémet megkötözve, túszul ejtve, elhurcolva. Valami, valami... nem tudom, micsoda mégiscsak kellene, hogy biztonságban legyen. Mondjuk legalább biztos olasztudás, ha boldogulni akar tálján földön.- Figyelj csak! Hogy fogsz te egyáltalán odatalálni? - szegeztem neki a sokadik kérdést.- Á, nem probléma - legyintett lezseren. - Majd megkérdezem, merre van a Béke utca. Németül vagy angolul csak dadognak valamit - mosolygott rám pimasz kamaszfintorral.- Hát ez az! - csaptam le. - Hát ez az, lelkem. Mi van, ha nem találsz néAmikor segítettem az öcsémnek metül vagy angolul makogó járókelőt? Mi van akkor, ha teszem azt senkivel sem sikerül szót értened? És ott állsz a város szélén, és rajtad ez a dög nagy hátizsák, aztán ki tudja, merre tovább? Öcsém vállat vont. Szemmel láthatóan nem óhajtott osztozni aggodalmaimban.- Akkor megkérdezem a következő járókelőt - húzta el a száját. - Valaki csak tud majd segíteni. * Nem hagytam magam.- Valaki? Hát ez az! Te egy nagy gyerek vagy, nem gondoltad végig, ennyi az egész. Ezért vagy ilyen nyugodt - támadtam rá.- Te meg annyira végiggondoltad, hogy mindjárt elveszted az eszedet a félelemtől - vágott vissza. Egyébként igaza volt. Tényleg borzalmasan féltettem. Egyszerűen eszembe sem jutott, hogy képes lehet egyedül megoldani ezt az ügyet. Fel sem merült bennem, hogy más is képes lehet őt megőrizni rajtam kívül. Erőszakosan rontottam rá.- Figyelj, én egyszerűen nem engedlek el így! Nem és nem. Legalább egy mondatot tudnál, hogy segítséget kérhess, ha bajba kerülsz.- Na, legyen - adta meg magát. - Gyorsan valami egyszerűt. Mit szólnál mondjuk a „Segítség!” olasz változatához?- Á, annak semmi értelme - ragadtam meg rögtön az alkalmat, amikor tehetek valamit érte.- Tanuld meg inkább azt olaszul, hogy „Hol van a Béke utca?”.- Rendben. Tiéd a szó.- Tehát: Mi dica perfavore, dove elégtételre számítva a sok izgalom é la Via Pace? után. Néhányszor még előmondtam neki, aztán egyre jobban kezdett hasonlítani a kiejtése az enyémhez. Egy napom volt még, hogy szekáljam a perfekt olasz mondattal, mielőtt elindul. Aztán egy napom, hogy lerágjam a körmeimet, míg csak meg nem érkezett, és fel nem hívott megnyugtatásképpen.- Na és használtad azt az olasz mondatot? Ugye, hogy jobban boldogultál? - kérdeztem megkönnyebbülve, de azért némi Egyre ritkább volt az ilyen, mi tagadás, kezdett felnőni az öcsi. Ezt az új helyzetet nekem is meg kellett szoknom.- Na ne bomolj! Ennyi szóval én már az önéletrajzomat el tudnám mondani. Mi a csudának beszéljek ennyit? Mondd egyszerűbben!- Sajnos lehetetlen - csóváltam a fejem. - Hogy művelt és jól nevelt fiatalember benyomását keltsd, ahhoz ennyi szóra van szükséged. Ez egy udvarias formula. Figyelj, megismétlem.- Használtam ám - mondta nevetve. - És tudod, mire mentem vele? Semmire!- Ne őrjíts meg! Miért? - kérdeztem döbbenten.- Hát csak azért, lelkem, nővérkém, mert a tökéletes olaszsággal feltett kérdésem után semmit nem értettem az olaszul elhangzó válaszokból. Bizony - kacagott a telefonba. És valóban, komoly aggodalmaim közepette ez a csekélység teljesen elkerülte a figyelmemet.- Akkor hogy sikerült mégis célba érned? - kérdeztem döbbenten.- Éppen úgy, ahogy eredetileg terveztem - felelte pimasz nyugalommal. - Próbálkoztam németül és angolul, aztán amikor túl bonyolultnak találtam a válaszokat, akkor imádkoztam, és akkor jött egy házaspár, amelyik elkísért odáig. Pont ott laktak. Igaz, hogy egész úton karattyoltak, én meg csak bólogattam, de szerintem úgy érezték, jól elbeszélgettünk, én meg hálát adtam, hogy minden ilyen simán ment. Azóta eltelt pár év, néhány nagy és kis félelmen, aggódáson is túl vagyok. Ami viszont mindig beigazolódott: jó okosan készülni a dolgokra, de az igazi biztonság kulcsa nem nálunk van. Azt ajándékba kapjuk. A lapunk rendszeres szerzőjének, Füller Tímeának az írásaiból összeállított kötet a tervek szerint ez év kora nyarán jelenik meg a Luther Kiadó gondozásában.
