Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-20 / 3. szám
2 -m 2013- január 20. < < f -> / ’ 1 11 FORRÁS l' »( i 1 Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Mindenható Isten, szerető mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy Fiadban kijelentetted életünk örök igazságaként az irántunk való szeretetedet. Köszönjük neked, hogy az ő nevében bizalommal fordulhatunk hozzád imádságunkban. [Lektor:] Könyörgünk, Atyánk, ezért a világért, amelynek életét oly szövevényesen fonja át az emberi önzés és felelőtlenség. Te látod, mennyire igazságtalanul gazdálkodunk azokkal a kincsekkel, amelyeket közös felelősségvállalásunkra bíztál. Te látod egyesek mérhetetlen gazdagságát, de hozzád kiált az éhen halt, megfagyott, az esztelen háborúkban meggyilkolt emberek vére is. Tisztább, igazságosabb, békésebb világot szeretnénk magunk körül szűkebb és tágabb környezetünkben egyaránt. Áldd meg azok munkáját és életét, akik döntési helyzetben a tisztaságot, az igazságosságot akarják szolgálni. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk egyházadért, amelyre rábíztad törvényed és evangéliumod hirdetését. Könyörgünk azért, hogy örök igéd érthetően és hitelesen szólaljon meg mindenütt a világban. Könyörgünk azokért a keresztényekért, akiknek életét és szabadságát ma veszély fenyegeti hitük miatt, és könyörgünk azokért is, akik a körülöttük lévő szabadságban talán már nem is érzik, hogy elhívatásuk kegyelem és az elhívó felé való felelősség. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért, akiket mi riasztottunk el a veled való közösségtől; azokért, akiknek szenvedésén mi nem enyhítettünk, bár tehettük volna; azokért, akiket mi nem hallgattunk meg; azokért, akiket mi nem látogattunk meg; azokért, akik iránt mi voltunk közönyösek. Csak abban bízhatunk, hogy te találsz utat mindenkihez még akkor is, amikor éppen követeid állják el az utat. Nekünk pedig segíts, hogy hibáinkból, bűneikből felismerjük azt, mit kell másképpen elvégeznünk, és adj erőt a megújulásra. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk gyülekezetünkért. Ha megfáradtunk megszokott gyülekezeti életünkben, adj lelkesedést és bátorságot, hogy új utakon is merjünk elindulni. Ha aggasztanak gyülekezetünk, épületeink gondjai, ajándékozz meg találékonysággal és közösségünkért érzett felelős szeretettel. Ha emberek közötti konfliktusok terhelik közösségünket, segítsd megtalálni a megbocsátás útját. Urunk, kérünk, segíts, hogy tiszta, boldog, beléd kapaszkodó hitben erős közösséggé legyünk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy életünk minden pillanatában a te kegyelmedbe rejtetten élünk. Köszönjük neked, hogy kegyelmed és szereteted igazsága egykor legyőz minden igazságtalanságot, önzést, közönyt és bűnt, és teljességre juttatod országodat mindörökké a mi Urunk, Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Ámen. EVANGÉLIKUS Éfclt, ÉilB, ÉfcBftf VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ VASÁRNAP - JN 12,36-43 A rejtőzködő világosság látható fiai Jézus, a világ világossága elrejtőzött. Az evangéliumi történetben azért, hogy szavainak nyomatékot adjon: „Amíg nálatok van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosságfiai legyetek!" Akkori elrejtőzése prófétai cselekedet volt, hogy jelezze: közel az idő, amikor a világban való jelenléte az érzékszervek útján többé nem lesz tapasztalható. Nem sokkal ezután még találkozott tanítványaival, hogy az utolsó vacsora asztalánál vegyen tényleges búcsút tőlük, illetve a föltámadása utáni negyvenedik napon ismét elrejtőzzék az isteni dicsőség fényes felhőjében. Ez a mai evangélium profetikus cselekményével előre jelzett elrejtőzése sem végleges, noha emberi léptékkel végérvényesnek tűnhet, hiszen Krisztus csak a múlandó világ végén fog a dicsőség felhőjében újra mindenki számára látható módon megjelenni. Övéinek addig látás híján kell hinniük benne, miként a föltámadt Jézus a „hitetlen” Tamásnak mondja: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek’.’ (Jn 20,29) Ám János apostol, az evangélista, aki maga is próféta, azt is előre látja, hogy a látás híján való hit e világ végéig tartó új korszaka Jézus ügye és az evangélium szempontjából nem lesz sikertörténet. Ezt Ézsaiás próféciájával magyarázza: „Megvakította a szemüket, és megkeményítette a szívüket, hogy szemükkel ne lássanak, és szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket’.’ Mert bár János ezt elsősorban azokra érti, akik Jézus földi működése során látták a csodáit, mégsem hittek benne, nem csak rájuk gondol. Előzőleg ezért idézi Ézsaiás másik mondatát is: „Uram, ki hitt a mi beszédünknek, és az Úr karjának ereje ki előtt lett nyilvánvalóvá?” Jézus beszéde - egyházában, tanítványai ajkáról - azóta is hangzik, és az Úr karjának ereje „a kereszt igéjéből” (íKor 1,18 szó szerinti jelentése) azóta is fölismerhető. Ám Jézus beszédének az emberek többsége mégsem hisz, és a Golgota keresztjére nézve inkább az Úr gyengeségét látják, mint erejét. Pedig a megfeszített Krisztus gyengesége Isten erejét rejti - ezt azonban csak a hit szeme képes meglátni. De ez csak keveseknek adatik meg. János evangélista már a prológusban is erre utal: „(Az igaz világosság) a világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek’.’ (Jn 1,10-13) János a világba jött világosság, a testté lett Ige, Jézus általános elutasítottságáról beszél, majd megszorítással él: azért mégis lesznek, akik befogadják! Ők Isten gyermekei, vagy ahogy a mai evangéliumban olvassuk: ők a világosság fiai. János nem hisz a fejlődésben. Nem mondja, hogy most ugyan még nagy a sötétség a világban, de ahogy előrehaladunk az időben, egyre világosabb lesz. Egyre többen lesznek, akik a világosságot, az örök Igét befogadják. János arról tud, hogy a világ Jézus második megjelenéséig a sötétség átkának van alávetve, de azzal a megszorítással, hogy mégis lesznek mindig, akik a világosságot, Isten örök Igéjét befogadják. A legsötétebb időkben is jelen vannak, jelen lesznek a világban Isten gyermekei, a világosság fiai. Azok, akik látás híján hisznek. Azok, akik nemcsak testi szemükkel nézik a Krisztus keresztjét, de a hitük szemével látják rajta Isten karjának erejét, amint Jézus halálakor halálos csapást mér a világot megrontó és sötétségbe borító gonoszra. Ők azok, akik szívükben minden időben hittel éneklik az Isten hatalmát dicsőítő éneket, amelyet az ősi liturgia a pap és a gyülekezet úrvacsoravételt megelőző mindennapi párbeszédében így öntött szavakba: „Hódolattal ünnepeljük Krisztus feltámadását, mert íme, a kereszt örömöt hozott a világba! Áldjuk a föltámadott Urat, aki eltűrte értünk a keresztet, és halálával eltiporta a halált.” „Ó, dicsőséges és szentséges húsvéti Bárány, Krisztus! Ó, Bölcsesség, Isten Igéje és Hatalom! Emlékezzél meg rólunk, amikor eljössz a te országodba.” Mert a rejtőzködő világosság látható fiait az jellemzi, hogy Istennek azt a mindent átformáló és újjáteremtő erejét, amelyet „a kereszt igéjét” hallva, a Krisztus keresztjére nézve hitükkel felismertek és megragadtak, az úrvacsorában való részesedés által beengedik az életükbe, hogy az egész életüket vezérlő, érzéseiket, szavaikat és cselekedeteiket irányító erővé legyen, végül pedig a számukra is elkerülhetetlen halált elnyelve örök életre támassza fel őket. Hiszen a karácsonykor testté lett Ige dicső-A VASÁRNAP IGÉJE sége abban nyilvánul majd meg a leghatalmasabban, amikor övéit - akikért az életét adta - Isten jobbjának az ő halála által munkálkodó ereje az ő megdicsőült testéhez hasonló testben örök életre támasztja majd fel. Most azonban ez a dicsőség még nem látható Isten gyermekein, a világosság fiain. Mert ez a dicsőség nem a világ elismeréséből ered, és nem is a világ ízlése szerint való dicsőség. Ezért aki a mostani, sötétségbe borult világban akarja fellelni és megismerni Isten gyermekeit, a világosság fiait, annak nem a világ elismerésében sütkérezők (egyházon belüli vagy kívüli) társaságát kell keresnie. Ellenben azok közé kell mennie, „akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek” (íKor 1,28), „akika világ szemében bolondok..., akika világ szemében erőtlenek” (íKor 1,27). Közöttük találhatók meg azok, akik tudják és értik, sőt hitben tapasztalják, hogy Istennek a Krisztus keresztjén kinyilatkoztatott bölcsessége nem bolondság, és a Krisztus halálában megnyilvánuló ereje nem gyengeség. Ők azok, akik számára,,« kereszt igéje” Isten bölcsességét és erejét hordozza, ezért engedik, hogy ez az ige világító fénnyé tegye az életüket a sötétség világában. ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Urunk, add, hogy meglássuk a világ szeme elől a kereszt gyalázatában elrejtett dicsőségedet, és a benne való részesedést mindenkor többre becsüljük, mintáz emberektől nyerhető dicsőséget. Ámen. Az egyházzene helyzete Intézmények, értékrend, minőség K Advent első vasárnapja óta lényegében mindig ugyanarról a témáról beszéltünk rovatunkban: hogyan foglalkozzunk igényesen az egyházzenével, és milyen módon vigyük közel értékeinket közösségünk tagjaihoz. Mai, hetedik cikkünkben lezárjuk ezt az - egy szerzőtől származó - belső sorozatot. Érdemes ezeket az írásokat újra, összefüggésükben is elolvasni: mint ahogy a szivárvány színei a fehérben egyesülnek, a cikkek úgy próbálják körbejárni ugyanazt a középpontot. Egyházunk mai helyzetében különösen is fontos, hogy a látszólag jelentősebb vagy sürgetőbb témák miatt ne szoruljon háttérbe az istentiszteleti zene, az éneklés ügye. Időről időre szükség van ugyanis arra, hogy kincseinket észrevegyük, és valóban megbecsüljük; hogy helyzetünket értékeljük, és előremutató megoldásokat találjunk. Ehhez természetesen elengedhetetlen a - remélhetőleg egyre nagyobb számú - felkészült egyházzenész hozzáértő tevékenysége. De ki kell mondani: igazán csak akkor működhet a dolog, ha az egyházzene téma lesz az egyházi közéletben. Ha eléri a többség (és az egyházért felelős, döntéshozó személyek) ingerküszöbét. Ha egy gyülekezetnek igénye ébred arra, hogy képzett kántort alkalmazzon (tudjuk persze, hogy ennek ma anyagi korlátái is vannak), és talál is ilyet. Ha nem mindegy, milyen ének és hogyan szólal meg egy istentiszteleten. Ha az országos rendezvények szervezői egy alkalom zenei részét is tudatosan megtervezik. Sokféle tanulási lehetőség közül választhat ma az érdeklődő fiatal (vagy örökifjú), ha az egyházzene és a kántori szolgálat érdekli. A fóti Kántorképző Intézet bentlakásos nyári tanfolyamainak közösségi élménye, a szombati tanítási napokon működő téli tanfolyam elmélyült szakmai munkája után háromféle szinten vizsgázhat. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem kántor szakán BA diplomát szerezhet. A Zeneakadémia Egyházzene Tanszékén - ökumenikus közegben - a legmagasabb végzettségért tanulhat, később akár doktori fokozatot is elérhet. A már szolgálatban álló kántor a fóti továbbképző tanfolyamokon és orgonakurzusokon személyre szóló segítséget kaphat, hasonló helyzetben lévő kollégákkal oszthatja meg tapasztalatait. A külföldi ösztöndíjak (elsősorban a herfordi Egyházzenei Főiskolán) lehetőséget adnak arra, hogy a hallgató alaposabban megismerje a lutheránus egyházzenét, és betekintsen más közösségek életébe. Lassan alakul ki az az éltető közeg, amelyben ideális módon összekapcsolódnak a láncszemek: színvonalas, valóban használható végzettséget adó képzések; tehetséges, elhivatott, jól képzett kántorok, karnagyok; igényes, nyitott, a feladatok mennyiségében és anyagi erőforrásokban is alkalmas gyülekezetek. Lehet, hogy ezt a felsorolást ma sokan olyan fanyar mosollyal a szájukon olvassák, mint Ézsaiás prófétával tennék: „a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever” (Ézs 11,6). Valóban, most nem sok minden tűnik megvalósíthatónak sem egyikből, sem másikból. De egyrészt „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37), másrészt itt alapos munkára és rendíthetetlen reménységre van szükség. A folyamat elején ugyanis hosszú ideig vajmi kevés eredmény látszik: az intézmények a kezdeti nehézségek és a nem mindig megfelelő előképzettségű hallgatók miatt szenvednek; az egyházzenét tanulók nem tudhatják, lesz-e hol elhelyezkedniük, meg tudnak-e majd élni. Egyházunkban (még) nem alakult ki olyan rendszer, amely lehetővé tenné, hogy minden helyre jusson kántor, így az ellátottság igencsak egyenetlen: van olyan környék, ahol nem találnak egyetlen alkalmas személyt sem, de létezik olyan közösség is, ahol többen vállalkoznak a szolgálatra (és akár vetélkedés is támad közöttük). Tudatosítani kell: ha valakit a kántorság mellett hitoktatással vagy irodai munkával is megbíznak, biztosítani tudják az egzisztenciáját, és a közösség is jobban jár a főállású munkatárssal. (A jövő héten azon kevesek egyikének beszámolóját olvashatják majd, aki ilyen körülmények között dolgozik.) A kántorellátottság javítása és a gyülekezetek igényének felébresztése tehát egyidejű, egymást kiegészítő folyamat (illetve annak kellene lennie). Az ideális az volna, ha a lelkész és a kántor azonos szintű végzettséggel CANTATE és szaktudással rendelkezne, így egyenrangú partnerek, munkatársak lehetnének. Ez Magyarországon illúzió. Az viszont talán nem az, hogy a kántorok felnőnek a feladatukhoz, a lelkészek pedig ráébrednek, hogy az istentisztelet méltó megformálása csak együttműködéssel lehetséges. A közgondolkodás, értékrend alakításának fontos eleme, hogy újra meg újra megértessük a gyülekezeti tagokkal és vezetőkkel: az egyházzene, a gyülekezeti ének nem öncélú dísz, hanem - Luther értékválasztása nyomán - az istentisztelet, a liturgia szerves, elmaradhatatlan része. Művelésének legfontosabb személyi, anyagi és tárgyi feltételei: a megfelelő tudású, személyiségében is alkalmas kántor emberi és pénzbeli megbecsülése; az orgona vagy harmonium karbantartása; a szükséges kották, segédeszközök beszerzése. Kívánom, hogy napról napra mindannyian közelebb jussunk e cél eléréséhez! A vízkereszti időszak utolsó hetének éneke mai témánk lezárására is kitűnően alkalmas. „Te légy, Uram, őrzője a nyájnak, / Egyházadnak, / Mely Krisztust vallja Úrnak. / Mert bűneinkért / Ontott megváltó vért / Mindannyiunkért. // Itt e földön magasztaljon téged, / Míg csak élhet, / Nagy buzgón a te néped. / Míg szemtől szemben / Éneklünk a mennyben / Mind nagy örömben.” (EÉ 338,5-6) ■ De, Ecsedi Zsuzsa
