Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-23 / 51-52. szám
6 * 2012. december 23-30. élő víz Evangélikus Élet AZ ÚJSZÖVETSÉG TEOLÓGIÁJA Tető a házon Bemutatták Cserháti Sándor könyvét ► A jó Pásztor ókeresztény szobra díszeleg Az Újszövetség teológiája című, a Luther Kiadónál nemrégiben megjelent kötet címlapján. A szerző, dr. Cserháti Sándor, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professor emeritusa a könyv december 5-i bemutatóján elmondta, hogy ez a 3. századi hellenisztikus alkotás azt az élő Krisztust jelképezi, aki megkeresi az elveszettet, majd a vállán hordozva hazaviszi „a végső akolba” Ha az Újtestamentum eredeti szövegének magyarázata képezi a tartófalakat a bibliai tudományok ezen ágában, akkor az újszövetségi teológia fedi be tetőként az épületet - olvasható a szerző - az újszövetségi exegézis és teológia professzora - előszavában. A könyvbemutatón dr. Fabiny Tamás püspök és dr. Pécsük Ottó, a Magyar Bibliatársulat főtitkára méltatta a művet. A püspök öt pont köré csoportosította mondandóját. Szólt arról, hogy Cserháti professzor részletesen áttekinti az újszövetségi teológia történeti alakulását, illetve ezzel együtt bemutatja főbb kérdéseit, problémáit. Pál apostol teológiáját illetően Cserháti Sándor - Lutherhez hasonlóan - a kereszt teológiáját határozza meg központi üzenetként. Fabiny Tamás a mű fontos erényeként emelte ki, ahogyan az „a hit Krisztusa (a kérügmatikus Krisztus) és az úgynevezett történeti Jézus alakja közötti feszültség problematikáját kezeli” A püspök pozitívumként említette azt is, hogy a szerző röviden látér az Ó- és az Újszövetség kapcsolatára, hangsúlyozva, hogy „Krisztus megértéséhez szükségünk van az Ószövetségre”, ugyanakkor az Ószövetség önmagában nem vezet el Krisztushoz. A recenzens ellenben hiányolta az újszövetségi ekkléziológia részletesebb tárgyalását, arra kérve a professzort, egy újabb könyvben adjon „szellemi-lelki muníciót az Újszövetség tanúságtételéből”. Dr. Pécsük Ottó a kötet erényeként a mérsékelten kritikus hangvételt és az egyházközpontúságot emelte ki. Az Újszövetség teológiáját kiváló tankönyvnek és egyben kiváló monográfiának nevezte (ismertetése a szomszédos hasábokon). A kötetet megjelentető Luther Kiadó igazgatója, Kendeh K. Péter felhívta a figyelmet a könyv hátuljában megbújó, Lélek által gazdag élet című CD-re, amely dr. Cserháti Sándor összegyűjtött tanulmányait, írásait, igehirdetési előkészítőit tartalmazza, és amely a magyar evangélikus könyvkiadás első elektronikus könyve. A könyvbemutatón külön megköszönték a szövegeket gondozó Petri Gábornak, a Luther Kiadó vezető szerkesztőjének alapos munkáját. ■ - KINYIKA -Tankönyv és monográfia ► Cserháti Sándor Az Újszövetség teológiája című, a Luther Kiadó gondozásában megjelent kötetéről a december 5-i könyvbemutatón dr. Fabiny Tamás püspök mellett dr. Pécsük Ottó, a Magyar Bibliatársulat főtitkára szólt. Az alábbiakban az ő gondolatait, reflexióit közöljük. Köszönöm szépen a lehetőséget, hogy reformátusként itt lehetek, és hozzászólhatok ehhez a könyvhöz. Hálás feladat úgy bemutatni egy kötetet, hogy - ellentétben a Luther Kiadó igazgatójával vagy Fabiny püspök úrral - nem kell azzal kezdenem: Cserháti Sándor professzor úr diákja vagy tanszéki utódja, közvetlen kollégája voltam. Ez ad némi rálátást magára a könyvre és szerzőjére, valamint az objektivitás ígéretével kecsegtet. Tartalom és hangsúlyok Ha a könyv tartalomjegyzékét és az ebből kirajzolódó hangsúlyokat vesszük szemügyre, látható, hogy a kutatástörténet mintegy 45 oldalt, az újszövetségi teológia feladatáról és módszeréről írt fejezet 13 oldalt, a „klasszikus” bibliai teológiai anyag (az egyes könyvcsoportok és szerzők teológiájának ismertetése) 152 oldalt, Jézus életének és művének értékelése 32 oldalt, a zárófejezet, az Újszövetség „egységes teológiájának" kifejtéséről írottak pedig mintegy 20 oldalt tesznek ki. A szerző teológiai véleményalkotása A kutatástörténet részletessége és problémaérzékenysége leginkább Goppelt teológiájára emlékeztet, persze annál sokkal naprakészebb. Nagyon kiegyensúlyozott ismertetést olvashatunk, a szerző nem mond negatív értékítéletet senkiről, még a saját nézeteitől homlokegyenest eltérő szemléletű tudósok töreJcvéseit is megértéssel és jóindulattal szemléli. Mintha megfogadná Luther intését, hogy minden felebarátunk cselekedetét (értsd: még az újszövetségi teológiáról alkotott véleményét is) igyekezzünk annak javára magyarázni, hacsak az ellenkezőjéről meg nem győződünk. Nyomát sem találjuk a felvilágosodás ősbűne feletti siránkozásnak (a bibliai teológia egyházi elkötelezettségű kutatóinak vesszőparipája ez). Cserháti Sándor természetesként kezeli a tényt, hogy a felvilágosodás óta minden bibliai teológia (ahogyan persze a rendszeres teológia is) magán hordozza az adott kor és az adott korszellem lenyomatát. A szerző nem azonosítja magát teológiai szekértáborokkal. Amikor a történeti kritikai módszer problémáit, hiányosságait tárgyalja, vagy azt, hogy egyesek már idejétmúltnak vagy alapjaiban célt tévesztettnek érzik, ott sem triumfál, csupán józanul számba veszi, melyek azok a témák, feladatok a teológiai, írásmagyarázati kutatásban, ahol a történeti kritikai eszközök és eljárások továbbra is nélkülözhetetlenek maradnak. Sőt a posztmodern irodalmi megközelítések tárgyalásakor sem válik kritikátlanul „hurráoptimistává” inkább felhívja a figyelmet azokra a hiányosságokra, amelyekkel például az olvasóközpontú megközelítésnek szembe kell néznie, ha a hívő közösség hermeneutikai igényeinek is meg akar felelni. A szerző teológiai karaktere Ha jellemezni kellene Cserháti Sándor bibliai teológiáját, akkor én mérsékelten kritikusnak és egyházközpontúnak nevezném. Napjainkban egyre ritkább ez a megközelítés, és nem véletlenül. Az ilyen beállítottságú tudós ugyanis nem érzi szükségét annak, hogy újra és újra valamilyen szenzációsnak tűnő kritikai felfedezéssel rukkoljon elő; ugyanakkor annak sem érzi szükségét, hogy minden józan tudományos érv ellenében a konzervatív egyházi tradíció nézeteit ismételgesse. Ez persze azzal is jár, hogy az ilyen tudós többnyire sem az akadémiai köröknek nem elég nyitott gondolkozása sem az egyházi köröknek nem elég konzervatív. Mégis, úgy tűnik, hogy Cserháti Sándor felvállalja ezt a konfliktust, és ezt nagyon tudatosan teszi: a könyvben többször is elhangzik annak a küzdelemnek a dicsérete, amelyet ez a „keskeny út” jelent a felelősen gondolkodó teológus számára. Tankönyv és monográfia A szerző sok megállapítása a tudományos konszenzus (kevés ilyen van az újszövetségi teológiában!) megbízható tolmácsolása, amely jól használható tankönyvvé teszi a kiadványt, ugyanakkor számtalan új meglátásnak is hangot ad, s ez a valódi monográfiák jellemvonása. Számomra ilyen új hang volt Heinz Schürmann erfurti újszövetséges tudós „újrafelfedezése” (számomra inkább felfedezése) a könyvben. Az ő szerepét Cserháti Sándor többek között abban látja kiemelkedőnek, hogy megkísérelte áthidalni a klasszikusan Bultmann által megfogalmazott, de már a felvilágosodás óta létező ellentmondást a történeti Jézus és a hirdetett Krisztus, az őskeresztyén kérügma „tartalma” között. Új volt számomra az a hangsúly is, amelyet Pál apostol teológiájában az evangélium fogalmára helyezett, s amelyből kiindulva gyakorlatilag fel tudta fűzni a páli teológia legfontosabb motívumait, kezdve Pál teocentrikusságától (Isten-központúságától) és következetes monoteizmusától (egyistenhitétől) az ehhez kapcsolódó krisztocentrikusságán (Krisztus-központúságán) át a hit általi megigazulásig. Pál apostol teológiájának tárgyalása a könyv középső, klasszikusan leíró bibliai teológiai részében központi helyet foglal el már terjedelmében is (ebben klasszikus protestáns, sőt evangélikus bibliai teológia ez: a katolikusoknál például ugyanezt a kiemelt szerepet János teológiája tölti be). Újszerűnek éreztem azt is, hogy a szerző ellenáll a teljesség igénye által támasztott kísértésnek, és az anyagot a maga sajtos szimpátiája és preferenciái szerint rendezi el. A figyelmes olvasó egyáltalán nem érzi hiányát mondjuk Márk evangéliuma, Lukács és az Apostolok cselekedetei vagy a katolikus levelek és a Jelenések könyve részletes teológiai elemzésének (amelyeket egyébként egy felületes olvasó hiányként nevezne meg), mert ezek kétségtelenül kívül esnek azon a fő csapásirányon, amelynek mentén Cserháti Sándor rekonstruálni szeretné az első keresztyének Jézus Krisztusról szóló hitvallását. Tulajdonképpen ezek sem maradnak ki a könyvből, csak nem mechanikusan illeszti be őket a szerző a kronológiailag elvárt helyükre, hanem egy-egy, a teológiai fő csapásirányhoz tartozó téma mentén beszél róluk. így például Jakabról elsősorban a páli megigazulástannal kapcsolatban esik szó, Lukács teológiájáról pedig az ősgyülekezet(ek) életének rekonstruálásánál. Bevallom, nekem teljesen új volt Cserháti Sándor egy megjegyzése az emberfia jézusi méltóságjelzőről. Egy személyes barátja, kollégája hívta fel a figyelmét az 1-2. századi targumokban előforduló arámi emberfia kifejezésre, amelynek jelentése ott az a személy, akinek méltósága és kivételes tekintélye mindenki számára nyilvánvaló, de kimondani, beszélni róla senkinek sem illik. Ez a szinte mellékes megjegyzése a szerzőnek hatalmas segítséget jelent napjaink emberfia kifejezéssel kapcsolatos, sokszor egymásnak homlokegyenest ellentmondó véleményeinek dzsungelében. Vitás kérdések Vannak persze a könyvben olyan kijelentések is, amelyekkel nem mindenki fog egyetérteni, mint ahogyan nekem sem ugyanaz a véleményem például Gerd Theißen és az általa rekonstruált vándorradikalizmus megítélésében, mint a szerzőnek (111-112. o.). Másrészt én biztosan nem kötném a Pálnál olvasható és Jézusra utaló etikai rendelkezéseket a Q vagy Logia-forráshoz (113. o.), sokkal inkább az újszövetségi prófétaság jelenségéhez (a feltámadott Úr kijelentései). De ezek a vitásnak vagy vitathatónak tűnő kijelentések is mind szükséges velejárói a jó bibliai teológiai műveknek, amelyek „provokálják” az olvasókat, hogy mindazt, amit a szerző állít egy-egy bibliai hely alapján, vessék össze a saját bibliaismeretükkel, és ítéljék meg annak az igazságát. Ez a reformátori „jobbra taníttatás” elvének alapvető igénye is: ugyanis egyikünk bibliaismerete sem tévedhetetlen, és szüntelenül készen kell állnunk arra, hogy ha valaki helyesebb bibliaértelmezést mutat, azt elfogadjuk. A bibliafordító teológiája Bibliafordításokkal is foglalkozó teológusként nagy öröm volt olvasnom Cserháti Sándornak azokat a megjegyzéseit, amelyeket csak olyan ember írhatott le, aki a gyakorlatban is tudja, mit jelent küzdeni az Újszövetséggörög szövegének lefordításával. Azok a jegyzetek és szövegjavaslatok, amelyeket Cserháti Sándor régi - az 1975-ös új fordítás 1990-es revíziójára vonatkozó - kéziratában nap mint nap látunk munkatársaimmal az új fordítású Biblia szöveggondozó munkája során, itt, a bibliai teológia summázó és kivonatoló megjegyzéseiben új életre kelnek, és új értelmet nyernek. Meg kell még említenem a Luther Kiadó munkatársainak kiváló munkáját, különösen is Petri Gábor olvasószerkesztőét, akinek feltehetően oroszlánrésze volt abban, hogy a könyv ennyire esztétikus, szellős tördelésű, ezért jól olvasható lett, és ilyen kevés szerkesztési és nyomdahibát tartalmaz. Ez a mai könyvkiadás helyzetében és színvonalát tekintve nem kis dicséret. ■ Pécsük Ottó
