Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-10-07 / 40. szám
Evangélikus Élet élő víz 2012. október 7. *- 11 Kislányom csillagkönnyei Amikor azon törtük a fejünket, hogy milyen jó lenne elmenni néhány napra a hegyekbe, de minden szállás- még a kemping is - elérhetetlennek tűnt az ára miatt, éppen akkor egy nagyon távoli ismerős felajánlotta mátraszentimrei kis házát a családunknak. Derült égből örömcsapás! Hihetetlennek tűnt, de a házikó létezett, állt- és a hegyek tövében -, éppen úgy, ahogy megálmodtuk. Kicsit pontosítok: meleg vizet is gondoltam bele, egyedül csak az hibádzott. Patakvíz-hőmérsékletben sok éve nem fürödtem már... nem is hiányzott. A második estén sokáig elmaradtunk a környéken bóklászva. Ásványokat gyűjtöttünk, fára másztak a gyerekek, túráztunk. Ránk esteledett, és megfáradva baktattunk hazafelé, rögtönzött otthonunkba; mert az otthon nem egy épület, hanem mi magunk vagyunk. Amerre járunk, ott van. Odasündörgött mellém a nagyobbik, tízéves lánykám, aki mindig vidám, csupa nevetésből szőtt napsugarunk. Most nem öröm csillogott a szemében, hanem könnyek. Megdöbbentem a szomorúságán, és faggatni kezdtem. De ő csak a fejét rázta, és nem akart beszélni. Csendben mentünk tovább egymás mellett. Vártam, nem kérdeztem többet. Hosszú percek teltek el, mire elkezdte: „Nagyon nehéz beszélni róla..., de azért sírok, mert... eszembe jutott, amikor mérges voltál rám, és hozzám dobtál egy tojást... Vagy egyszer a fejemre öntötted a kanalas orvosságot, mert nem akartam bevenni.” Tovább küzdött a könnyeivel. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben! Olyan régen volt mindkét nagy, igazságtalan és buta kiborulásom. Ezerszer bocsánatot kértem ezekért égen és földön is, de most visszajöttek, fejemre szálltak. Anyaságom kudarcai, emberségem tükrei. Tovább folytatta a lányom: „Igazából azért sírok, mert... boldog vagyok.” Újra megdöbbentem, és értetlenül néztem a fiókámat. „Olyan sok baj van a világon, olyan sok a szomorú gyerek..., és én nem tudom, hogyan fogom ezt a sok jót meghálálni. Mindent! A tojást és a gyógyszert is. Azokért is hálás vagyok. Érted ezt, anya? Annyira boldog vagyok! Hogyan..., hogyan fogom meghálálni?” Átölelt, és most már én is sírtam. Az örömtől és a gyomrom mélyéig hatoló és torokszorító kérdéstől: Hogyan tudom, hogyan, hogyan..., Istenem, én ezt meghálálni? Mekkora ajándékot kaptam, és mennyi kincset! A csillagok szebben ragyogtak, a patakvíz is melegebb lett, és a könnyeink egészen az Úrhoz értek, majd visszahullottak ránk. Éppen beléptünk a házikóba, amikor elkezdett zuhogni az eső. Ezért is hála! Nem áztunk bőrig, csak lélekig. ■ Papp Andrea Van-e szükségünk ma is reformációra? Októberben a befelé is figyelő emberek különös alapossággal igyekeznek megvizsgálni lelki életüket: szükséges-e annak reformációja? Tekintsünk ezért vissza a múltba, vizsgáljuk meg a reformáció hőseinek közös vonásait, és hasonlítsuk az ő lelki életükhöz a mienket. Ez az összehasonlítás bizonyára megújulásra késztet bennünket. Engem is. László Dezső lelkipásztor Ige - hit - egyház című könyvéből (kiadta az Ifjú Erdély Kolozsvárott 1943- ban) megismerhetjük a reformációt elindító hőseink közös vonásait. Tanulmányozásuk a ma élő, hitéletünk reformációjára vágyakozó nemzedék számára is tanulságos és hasznos. Érdemes megismerni őket. A reformáció embereinek egyéniségét Isten hatalmának feltétlen engedelmes elfogadása és Isten végtelen kegyelmének személyes megtapasztalása határozta meg. Számukra Isten nem elvont fogalmat jelentett, hanem élő személyt. Nem kötötte őket a világ, de kötötte Isten akarata. Ez az Istentől nyert szabadság és Isten ügyének feltétlen szolgálata tette azonosakká azokat, akik a reformációban éltek. Milyen azonosságokat figyelhetünk meg? Mindenekelőtt a rendíthetetlen bátorságot, a meg nem alkuvást, a hatalmas munkabírást, a lelkiismeretességet és az egyházra való hatást. Vegyük sorra ezeket! Luther, Kálvin és Knox János rendíthetetlen bátorságát ismerjük. Luther szembeszállt az akkori két legnagyobb hatalommal, Kálvin a genfi „csőcselékkel” Knox pedig nyilvánosan feddte meg gyülekezetében az uralkodót. Meg nem alkuvásukra jellemző, hogy naponta a halál révén állottak - többek vértanúhalált is haltak -, de vallották, hogy csak a testet ölhetik meg, a lelket nem (Zwingli). Azt is tudnunk kell, hogy minden emberi történelmi mozgalomnak voltak árulói, de a reformációnak nem. Megcsodálhatjuk hatalmas munkabírásukat. Luther és Kálvin irodalmi hagyatéka világirodalmi viszonylatban is igen előkelő helyet vívott ki magának. Nagyon elfoglalt nagyvárosi lelkipásztorok, teológiai tanárok voltak, akiknek a háza minden jövevény előtt nyitva állt, akikhez százak fordultak tanácsért. Napi levelezésük órákat vett igénybe. Testi gyengeség sem lehetett munkájuk akadálya. Kálvin magas lázzal írta Institúciója utolsó kiadását; sietnie kellett, hogy befejezze a nagy művet. Mi volt ennek az óriási munkabírásnak a soha meg nem álló motorja? Úgy látták, hogy mindaz, amit végeznek, csak parányi hála azért a nagy jótéteményért, amelyet Isten kegyelmében találtak meg. Megtapasztalták a legnagyobb emberi örömöt: Isten gyermekének lenni. Ezt az örömöt boldogan mondták el másoknak is, és sokakat hívtak ennek a boldog hitnek a megtapasztalására. Életük felülről táplálkozott, és onnan kapták a szükséges erőt. A világ leglelkiismeretesebb emberei voltak. Volt idejük mások aprócseprő ügyeivel foglalkozni. Bethlen Gábor például a külföldön tanuló diákoknak írt levelet, a szegény eklézsiák gondját-baját orvosolta. Mindig mindenkinek szolgálatára álltak. A környezetük vagy nagyon szerette, vagy nagyon gyűlölte őket. Ezt a kétfelé osztást a rájuk bízott Ige végezte, a bennük munkáló Isten osztotta általuk kétfelé azokat, akikkel találkoztak. Bizonyságot tettek arról, hogy a közösségek ereje a tagok közös meggyőződésének erejétől függ, és nem a tagok számától. Hatásuk mindenekelőtt az egyházon látszott meg. Vallásosságukat nem e világ minden irányú, határozott megváltoztatása jellemezte. Ez világtörténelmet alakító hatalmat jelentett. Egyszerű lelkipásztorok, teológiai tanárok, városi polgárok között indult meg az a világtörténelmi mozgalom, amely merőben új képet adott Európának és Amerikának. Ezek után most mi magunk is nézzünk bele abba a tükörbe, amelyet az elmondottak állítanak elénk! Látnunk kell a különbözőséget azokhoz képest, akiket a reformáció elindítóiként tisztelünk. Mi akkor lehetünk a reformáció örökösei, méltó gyermekei, ha kezdő harcosainak vonásai láthatók rajtunk is. Ezt egyedül csak az Isten tudja rajtunk kirajzolni Igéje és a Szentlelke által. Őszintén meg kell vizsgálnunk, mégpedig egyénenként: nem lettünk-e deformált örökösei a reformációnak? A szerző világosan kimondja: „A reformáció nem a zsenik kultuszának, hanem az emberi életet megtermékenyítő Istennek az ünneplése. Az egyszerű kispolgár, a névtelen édesanya vagy családapa, aki nagyon komolyan veszi mindazt, amit a reformációban adott Isten, és annak következményeit a maga számára levonja, Isten előtt éppen olyan drága, mint a legnagyobb reformátor, akinek több képességgel, több adomány birtokában természetszerűleg kellett nagyobb munkát kifejtenie.” Magam is rádöbbentem Isten figyelmeztetésére: nem elégedett azzal a keresztyén életemmel, amelyet ma élek. Szélesebb és mélyebb gyökerű reformációt akar elvégezni bennem is, de nem nélkülem. Folytatni kívánja a reformációban elkezdett munkáját, hogy olyan keresztyén legyek, akinek számára Isten élő személy, akinek valóságáról meggyőződtem. Olyan keresztyénné kíván formálni, aki ma is rendíthetetlen bátorsággal vallja, hogy ha Isten velünk, kicsoda lehet ellenünk. Abban akar megerősíteni, hogy meg nem alkuvó lélekkel vállaljam az élő Istenről való vallástételt, aki hatalmas munkabírással hirdeti a bűnös emberek számára a megtérés evangéliumát, Isten bűnbocsátó kegyelmét, szeretetét és üdvözítő kegyelmét. Olyanná akar formálni, aki a mai világban is tud mások lelki problémáival foglalkozni, életmentő segítséget nyújtani az arra rászorulóknak, és akinek környezetére való hatása lelkeket ment meg Isten országa számára, s aki az egyház megújításának bátor harcosa lesz. Erre csak Isten Szentlelke készíthet fel bennünket, engemet is. Imádkozzunk tehát azért, hogy a megújított életünk segítse elő egyházunk reformációját, magyar nemzetünk lelki felemelkedését! ■ Dr. Szenczi László Nem magának él az ember Ismerek egy családot, ahol minden jól működik: a szülők dolgoznak, jól keresnek, a gyerekek iskolába járnak, jól tanulnak. A lakásuk új, szépen berendezett, semmi se hiányzik. Két kocsi is üzemel: az egyik a férjé, a másik a feleségé. Minden nyáron nyaralnak, külföldi utakat is terveznek. Minden percük be van osztva, céltudatosan haladnak előre. Csak arra jut idejük, hogy a saját dolgaikat jól megszervezzék. Ha emellett marad idő, akkor talán eszükbe jutnak mások is - de az az érdekes, hogy soha nem marad egy felesleges percük sem. Az ember nem csak akkor gondol másokra, ha vannakfelesleges percei, az az igazi, ha a beosztott percekből el tudunk venni, s oda tudjuk őket adni annak, akinek szüksége van rájuk. Ismerek egy másik családot; ők sok-sok gonddal küszködnek, mégis feláldozzák idejüket, maguktól észreveszik, ha valakin segíteni kell, vagy ha valakinek örömöt lehet szerezni. Gyakran meg is teszik. Az első család tökéletesnek látszik, én mégis a második családot választanám, mert onnan szeretet és jóságárad, bár nem biztos, hogy az edények mindig katonás rendben sorakoznak a konyhában. „Az él a legjobban, aki egyáltalán nem él önmagának, és az él a legrosszabban, aki önmagának él’.’Meg kellene találnunk az egészséges arányokat! ■ Csaba Piroska HETI ÚTRAVALÓ „Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is’.’ (íjn 4,21) Szentháromság ünnepe után a 18. héten az Útmutató reggeli s heti igéi így bátorítanak: járjunk elhívásunkhoz méltó szeretetben. De nem feledhetjük: „Nem az a szeretet, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelésül a mi bűneinkért.” (íjn 4,10; LK) Jézusban jelent meg köztünk az Atya személyválogatást nem ismerő szeretete. S a mai aratási hálaadó ünnepen a mindennapi kenyeret köszönhetjük meg megelégedéssel és istenfélelemmel telt szívvel: „Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt’.’ (Zsolt 145,15) Gondviselő jó Istenünk van. „Az Úr is megad minden jót, földünk is meghozza termését.” (GyLK 727,12) Ám fogadjuk meg Jézus e felszólítását: „ne aggódjatok életetekért..., se testetekért..., (se) a holnapért”!„De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek’.’ (Mt 6,25.34.33) Az aratás Urának áldása bőven kiáradt reánk is, ezért önkéntes adományunk hálaáldozat legyen, mert „a jókedvű adakozót szereti az Isten”. „Hála legyen az Istennek kimondhatatlan ajándékáért!” (2Kor 9,7.15) S Pál a testvéri szeretetre és a csendes munkára együtt int: „hiszen titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre;... csendesen éljetek..., és saját kezetekkel dolgozzatok..!’ (iThessz 4,9.11) S nem csak a hitben igaz Fiának hirdeti a boldog Isten dicsőségéről szóló evangéliumot: „A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitbőlfakadó szeretet’.’ (íTim 1,5) Már Salamon éneke így zeng: „Bizony, erős a szeretet, mint a halál... Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja. Sok víz sem tudja eloltani a szeretetet..." (Énekek 8,6-7) A jeruzsálemi ősgyülekezetben pedig megválasztották a görög nyelvűek hét görög gondozóját szeretetszolgálatra az asztalok körül. S e diakónusokat „az apostolok elé állították, és miután imádkoztak, rájuk tették kezüket. Az Isten igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma..!’ (ApCsel 6,6-7) Jézus mentő, közbenjáró szeretete ellenségeiért a keresztfán sem szűnt meg (lásd Lk 6,27-28), és ezt kérte: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek’.’ (Lk 23,34) Az Úr szenvedő szolgája „közbenjárt a bűnösökért” (Ézs 53,12). A Tóra betöltője a mózesi törvények magyarázatával Isten akarata szerinti életfolytatásra hív: „...mondom nektek, ha a ti igazságotok messze felül nem múlja az írástudókét és farizeusokét, akkor semmiképpen sem mentek be a mennyek országába.” (Mt 5,20) Ennek a több igazságnak a mértékét az Isten és a felebarát iránti szeretet kettős nagy parancsa (lásd Mt 22,37-39) tartalmazza, s Pál szerint: „A szeretet tehát a törvény betöltése’.’ (Róm 13,10) S ez Luther véleménye: „Az igazi szeretet nem csupán beszéd, hanem élő, megbizonyító cselekedet: Krisztus beszédének megtartása; s amely mindent megtesz és örömmel elszenved azért, akit szeret.” - „Istenem úgy szeret, / Számtalan jelét látom, (...) / Hogy egymást szeressük, / Urunk azt kívánja.” (EÉ 446,1) ■ Garai András
