Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-12 / 32. szám
2 41 2012. augusztus 12. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Mennyei Atyánk! Szent Fiad mondja, hogy aki kér, mind kap, aki keres, az talál, és a zörgetőnek megnyittatik. Krisztus biztatására gyermeki szívvel visszük eléd könyörgésünket. [Lektor:] Teremtő Urunk! Dicsőítünk téged teremtett világunkért, mert te mindent jónak alkottál. Naponta szembesülünk a romboló hatalmakkal környezetünkben és önmagunkban. Fékezd a bűn erejét, és erősíts meg minket a jó cselekvésében, hogy emberszereteted nyilvánvalóvá váljék Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Egyházunk Ura! Te minket hitre térítettél, és azon munkálkodsz, hogy megmaradjunk nálad. Hála néked, hogy egyházad közösségébe fogadtál, és keresztségünk naponta emlékeztet a minket feltétel nélkül elfogadó szeretetedre. Átölelő irgalmad örömhírével küldetésünk van minden embertársunk felé. Adj erőt és lehetőséget, hogy kitartóan hirdessük az evangélium igazságát, hogy Krisztus nevére minden földi térd meghajoljon! Jézus által kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Népek Ura! Vezetésedre áhítozunk, mert nélküled, bölcsességed és igazságod nélkül elveszünk. Munkálj egyetértést közöttünk, mert a széthúzás lelke rombolja közösségeinket. Könyörgünk hazánkért, a magyar emberekért. Áldást kérünk és békességet óhajtunk Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Szerető Urunk! Add áldásodat családjainkra, közösségeinkre. Adj kitartást a jóban, és munkáld bennünk az egyetértést, hogy a te szeretetedben megerősödve együtt keressük életünk kérdéseire a választ. A kötelékeket erősítsd, segíts minket abban, hogy megértsük akaratodat. Tápláld hitünket, hogy hozzád közelebb kerülve egymáshoz is közelebb kerülhessünk. Jézus Krisztus által... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Vigasztaló Istenünk! Tekints le minden rászorulóra, aki erősítésre, együttérzésre, biztatásra vágyik. Használj fel minket ebben a munkában, hogy leleményesen hirdessük szóval és tettel mindenkinek Krisztusunk irgalmát. Fogadd el könyörgésünket. Legyen meg a te akaratod! Az Evangélikus Élet 2005-2011. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. ,g *Evangélikus Etó . 'Evangélikus Élet®. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 10. (JERUZSÁLEM) VASÁRNAP - RÓM 9,30-33 Igyekezet - meglátogatás Mindig csodáltam, amikor valaki megszólaltat egy hangszert, vagy művészien tudja használni énekhangját. Különösen is lenyűgöz az a harmónia, amelyet több muzsikus együttes alkotása teremt meg egy nagy zenekar vagy kórus hangzásában. Vannak zenész barátaim, tőlük tudom, mennyi időt, fáradságot, áldozatot jelent, míg valaki eljut odáig, hogy művészien meg tudjon szólaltatni egy hangszert. A hivatásos művészek kicsi gyerekkoruktól fogva rengeteg tanulással és napi többórányi rendszeres gyakorlással jutnak el oda, hogy meg tudják ajándékozni közönségüket ezzel a csodával. És amikor eljutnak idáig, akkor továbbra is fenn kell tartaniuk ezt az életformát. Tanulás, gyakorlás. Cziffra György, a világhírű zongoraművész vallott arról egy interjúban, hogy ha akár csak egyetlen nap is kevesebbet gyakorol a megszokottnál, akkor a következő koncertjén ez már érezhető. A közönség talán nem veszi észre, ő azonban igen. Nyilván nem megy ez másképp, csak úgy, hogy a zenészek szeretik is, amit csinálnak. Különben gyötrelmes fáradozás volna az egész életük. A szorgalom és a sok gyakorlás azonban nyilván csak akkor hozza meg a gyümölcsét, ha az embernek veleszületett tehetsége is van a zenéléshez. Egy botfülű ember nem tud megtanulni szépen énekelni. Mint minden szakmai körben, a muzsikusok között is létezik rivalizálás, féltékenység. Nem ritka, hogy egyik művész irigykedik a másik eredményeire, elismertségére vagy éppen veleszületett tehetségére. Azt azonban senki nem vitatja, hogy mindannyiuk teljesítménye mögött sokéves, kemény munka áll. Nagy ritkán születnek Isten áldotta, különleges tehetségek, akik egészen hihetetlen dolgokra képesek. Mozart már kicsi gyerekként többszólamú partitúrákat volt képes lekottázni egyszeri hallás után. Rövid élete során hihetetlen mennyiségű csodálatos művet írt. A kiemelkedő, ritka tehetségeket csodáljuk. Az azonban teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki minden előképzettség, tanulás, hangszerismeret és gyakorlás nélkül kezébe vegyen mondjuk egy hegedűt, és virtuóz játékot mutasson be rajta. Méltán feltételezzük, hogy így van ez az élet minden területén, minden szakmában - legyen akár természettudomány, irodalom, képzőművészet, gyógyítás vagy akár teológia. Eredetünket, életünk célját, értelmét, Istennek velünk való csodálatos tervét ismerni és annak megfelelően gondolkodni, remélni, a többi emberhez viszonyulni a legnagyobb művészet. Ez a legeredendőbb, legátfogóbb, létünk egészét alapjaiban érintő csoda. Isten a hatalmát, szeretetét soksok évszázad során egyes kiválasztott emberek sorsában és kiválasztott népének, Izraelnek a történelmében bontakoztatta ki. Ennek részesévé válni csak úgy lehet, ha Isten szeretetének erőterébe bevonódva az ember személyesen tapasztalja és éh meg ezt. Megismerni Isten múltbeli cselekvését, sőt Istennek a választottak életében végbevitt csodás tetteit saját sorsunkként megélni csak úgy lehet, hogy ebbe az ember beleszületik, ennek sodrásában él, és mintegy átáramlik rajta a megelőző évezredek üdveseményeinek teremtő lelke. Szervesen illeszkedik az időben kibontakozó isteni tervbe, ahogyan egy nagy fa ágaiból rügyek fakadnak, és új hajtások nőnek. Ennek módja a megismerés, a sok-sok szorgalommal és odaadással végzett tanulás, az elmélkedés, az ima és a felismert igazságoknak megfelelő életfolytatás. Ezt nevezzük vallásgyakorlásnak. Ahogyan elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valaki csak úgy kezébe vegyen egy hegedűt, és művészién megszólaltassa anélkül, hogy előzőleg komoly tanulmányokat végzett volna, gyakorolt volna, ugyanúgy leheteüennek tartjuk, hogy valakinek köze legyen Istenhez anélkül, hogy végigélte volna mindezeket, és törekedne Isten törvénye szerint cselekedni. Méltán megütközünk tehát azon, hogy épp az életünk legátfogóbb, legeredendőbb és legalapvetőbb kérdésében, az üdvösség kérdésében ez mégsem így működik. Hiába a megélt sors, hiába a tapasztalás, hiába az igyekezet és a szorgalom, hiába a törekvés és minden fáradozás - csak olyan ez, mintha egy botfülű ember próbálna énekelni. Ama szinte észrevehetetlen, de legalábbis jelentéktelennek tűnő, mindenesetre műszerekkel kimutathatatlan, érzékszerveink számára is észlelhetetlen parányi szikra, csillagocska jelenléte itt a döntő, amelynek előidézésében teljesen tehetetlenek vagyunk. Ám ha ez a parányi csillag - ott és akkor, úgy és annyiban, ahogy Isten jónak látja - feltűnik, akkor megtörténik a csoda, akkor átfordul minden, és értelmet nyernek az ismeretek, tapasztalások. Sőt még az előkészületek, tapasztalatok és ismeretek nélkül odatévedt idegen is részesévé, szerves részévé válhat az évezredes sodrásnak, az Isteneseménynek. Amikor ez a pici csillag feltűnik, ez a meglátogatás ideje. Ezt elmulasztani - pusztulás. Ám ha rád talál, akkor az az üdvösség: „íme, most van a kegyelem ideje! íme, most van az üdvösség napja!” (2Kor 6,2) ■ Bartha István A VASÁRNAP IGÉJE Reményik Sándor Kegyelem Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal - S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor - magától -megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor - magától -szűnik a vihar, Akkor - magától -minden elcsitul, Akkor - magától -éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától -friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem. Emeljük fel szívünket! Sokszor olvashattuk, hallhattuk már, hogy a helyes, Istennek tetsző istentisztelet nem a bőbeszédűségéről ismerszik meg. A liturgia erénye éppen a tömörségében, a néhány szóval sok mindent kifejezni tudó képességében áll. Liturgiánk egyik ilyen tömör mondata az úrvacsora ünneplésének bevezetésében elhangzó felhívás: „Emeljük fel szívünket!" Ne tagadjuk, minden bizonnyal vannak olyan közösségeink, amelyekben némelyek ellenérzéssel hallgatják ezt a mondatot. Idegennek, távolinak érzik. Pedig nem az elmúlt másfél évtized liturgiái reformjának szüleménye, és nem is egy másik keresztény felekezet liturgiájából vettük át. Történelmi tény, hogy a 215 körül született Traditio apostolica című irat - Hippolitus római püspök műve - már tartalmazza, amikor a püspök beiktatásának ürügyén közli az akkor már nyilván évtizedek óta használatban lévő úrvacsorái imádságot. Ennek nyomán Luther magától értődőén tartotta fenn és használta ezt a formulát. Hazai gyakorlatunkból eleve csak az úrvacsorát „igazi” istentiszteletté emelő igeliturgia ritka függelékévé száműző, szomorkás gyónási alkalommá fakító, a lutheri hagyománytól idegen hatások révén kopott ki az idők során. Fogadjuk hát vissza örömmel istentiszteleteinkbe! Emeljük fel szívünket! Érdemes egy kicsit ízlelgetnünk a rövid mondatot. Az ünnepek attól válnak ünnepekké, hogy emelkedett események történnek velünk, olyanok, amelyek túlmutatnak a hétköznapok porán. Az út, amelyen ebben a percben elindul az istentiszteletet ünneplő gyülekezet, az oltáriszentség ünneplésébe torkollik. Egy olyan lepel előtt állunk, amely mögött ott ünnepel a mennyei gyülekezet, mi pedig szerény előlegként belekóstolhatunk az égi istentisztelet ízeibe. Szívünk, lelkünk valóban mennyei magasságokba emelkedhet. A szív felemelésének aktusát nem szabad félremagyaráznunk. Nem arról van szó, hogy a pogány vallások mintájára a gyarló emberi szívnek át kell istenülnie, hogy méltóvá legyen a titok ünneplésére. (Kálvin értelmezte hasonlóképpen az úrvacsorát, amikor abba az irányba tapogatózott, hogy nem Krisztus van jelen a kenyérben és a borban, hanem a szentség vételének pillanatában a hívek lelke emelkedik fel a mennybe, hogy ott egyesüljön az Úrral.) De nem is önmagunk felajánlását, Istennek elkészített ajándékot, áldozati adományt jelent a szív felemelése. Nem mi akarunk adni valamit Istennek, hanem éppenséggel tőle várunk ajándékot, leírhatatlant és megfoghatatlant. Hiszen maga Luther is számtalan helyen hivatkozik arra, hogy a mise ünneplése - a középkori gyakorlattal szemben - nem az ember áldozata, hanem Isten ajándéka. Amikor felemeljük a szívünket, egyben le is mondunk róla. A gyülekezet a liturgus felhívására befejezett tényként feleli: „Fölemeljük az Úrhoz” A nyugati egyházban meghonosodott egykori latin szöveg - Habemus ad Dominum - talán még kifejezőbb: az Úrnál van, az Úrnál birtokoljuk a szívünket. Mint amikor a szerelmesünk rabolja el... De hiszen az úrvacsorában sem kevesebbről van szó: a menyasszonyként választott egyház örömmel, hálával és repeső szívvel várja a találkozást, a közösséget, az együvé tartozást szerelmes vőlegényével, Krisztussal, aki ma még ugyan csak a „kóstolót” hozza nekünk, de azzal az ígérettel, hogy egykor majd megkezdődik a mennyei lakodalom, amelyre az ő keresztje és a mi keresztségünk révén bizonyos meghívásunk van. Szívünk az Úrnál van, mert ő találkozni akar velünk. Az úrvacsora olyan titok, amelyet sohasem tudunk megérteni és megmagyarázni. Minden ilyen irányú kísérletünk csupán hiábavaló emberi bölcselkedés marad. De nem is kell arra várnunk, hogy az értelmünkkel felfogjuk a szentség mibenlétét: egyszerűen élhetünk vele, mert Krisztus megajándékoz bennünket jelenlétével. Nem a felkészülteket, hanem a RÉGI-ÚJ LITURGIKUS méltatlanokat. Akiknek a szíve nála van, akiknek a szívét az evangélium életadó, vigasztaló és gyógyító szavával meghódította. Vagy ahogyan Pál mondja: „...többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem..!’ (Gál 2,20) Szívünk az Úrnál van, hogy ő szent jelenlétével megújítsa, átformálja. Az istentisztelet olyan találkozás, amelyről nem mehetünk haza úgy, mintha semmi sem történt volna. Csak kemény szívvel lehet ellenállni az ott történteknek. Felemelt szívünket már másképpen kapjuk vissza: kőszív helyett hússzívként (Ez 36,26). Akik részesültünk a titokzatos szentségben Urunk áldásában, új életre is indulhatunk. Üresítsük hát meg magunkat, és alázkodjunk meg az előtt, aki felemelt szívünket új élettel tölti meg! Ahogyan egyik ismert ifjúsági énekünk refrénjében énekeljük: „Építsd fel a templomod, / Szívemben még üres vagyok. / Régtől fogva kegyelmedért áhítozom!” ■ Tubán József, a Csornai Evangélikus Egyházközség lelkésze
