Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-05 / 31. szám
2 41 2012. augusztus 5. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Hálásak vagyunk neked, hogy szóltál hozzánk ma is igéden keresztül, és köszönjük neked, hogy Jézusért mi is megszólíthatunk téged imádságban. Köszönjük, hogy igédben leleplezed a mi bűneinket, és Jézus kereszthaláláért megbocsátod a mi vétkeinket, ha megváltjuk őket neked. Bocsásd meg, Istenünk, hogy olyan sokszor csak meghallgatjuk a szavadat, még ha csodálattal is, de később úgy élünk, mintha nem is lennél. Kérünk, adj nekünk igaz megtérést és képmutatás nélküli, engedelmes, új életet, hogy el tudjuk hagyni a gonoszságot, és ne a bűnben, hanem benned tudjunk gyönyörködni. Könyörgünk egyházadért. Add, hogy minden lelkész, tisztségviselő és gyülekezeti tag meglássa tőled jövő feladatát. Add, hogy észrevegyük mindazokat magunk körül, akiket ránk bíztál. Hadd tudjunk szeretettel fordulni mindenki felé, és add nekünk Szentlelkedet, hogy bátran tegyünk bizonyságot Jézusról. Kérünk, adj ébredést országunkban, és ebben használj minket úgy, ahogy jónak látod. Könyörgünk hazánkért. Kérünk, ismertesd meg magad minden vezetőnkkel, és adj bölcsességet nekik, hogy jó döntéseket tudjanak hozni ebben a nehéz időszakban. Kérünk a kisgyermekekért. Add, hogy megkapják mindazt, ami az egészséges testi-lelki növekedéshez szükséges. Kérünk a fiatalokért. Add, hogy ne csak a televízión és interneten keresztül éljék át a sport és a közösség örömét, hanem a személyes találkozásokban is. Kérünk a gyermek- és ifjúsági táborokon részt vevőkért és azokért is, akik még nem is hallottak rólad igazán. Add, Urunk, hogy minél hamarabb megismerhessenek téged, hiszen látod, hogy egyre több és gonoszabb veszély fenyegeti őket, melyekbe nélküled belerohannak. Kérünk a felnőttekért. Add, hogy minél többen jó példák lehessünk a Krisztus-követésben. Kérünk, te tartsd össze a házasságokat, családokat, adj bölcsességet a szülőknek. De kérünk, te töltsd be a szétszakadt családokban élők életét is. Könyörgünk azokért, akik a sok munka után egy kis szabadsághoz jutnak. Add meg nekik, hogy valóban ki tudják magukat pihenni akár otthon, akár nyaraláson. De kérünk, te gondoskodj azokról is, akik pihenni kényszerülnek, pedig szívesen dolgoznának. Kérünk az idősekért, betegekért, szenvedőkért. Te adj nekik erőt a hőségben, gyógyulást a betegségből és türelmes segítőket melléjük. De ha mégis el kell menniük ebből a világból, add, hogy veled tudjanak átmenni az örökkévalóságba. Könyörgünk a gyászolókért. Add, Urunk, hogy megtapasztalhassák ebben a helyzetben is a te jelenlétedet. Kérünk, áldj meg mindnyájunkat, hogy bölcsen tudjunk élni mindazzal, amit kapunk tőled. Köszönjük, Istenünk, hogy meghallgatsz minket Jézus Krisztusért. Ámen. FIZESSEN E LŐ LAPUNKRA! SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 9. VASÁRNAP - 2TIM 2,19-21 Nem tiszták - krisztusiak! A VASÁRNAP IGÉJE Az egyház történetében, de talán a saját magunk életében is megtapasztalhattuk, hogy ugyanúgy rombolta, rombolja az egyházat az, amikor emberi eszközökkel akarjuk „megtisztítani” mint az, amitől meg akarjuk tisztítani. Többnyire a legnemesebb szándékok vezetik a nyilvánvaló bűnökkel, tévtanításokkal szemben azokat, akik úgy gondolják, hogy ezeket ki kell irtani az egyház közösségéből. Az eredmény mégis az egyház testén ejtett, nagyon nehezen begyógyuló seb, szakadás lett. A máglyák mögött is a tisztaság vágya állt. Az egyház közösségében megtapasztalt bűnök, fogyatékosságok, tévtanítások láttán olyan természetesnek tűnt az ezekre adott válasz: kiirtani, kiközösíteni, véget vetni neki... A középkorban még intézményesült is a „vadászat”, és az intézmény hatékonysága azzal volt mérhető, ha minél több tévtanítót, bűnöst fogott a célkeresztbe, és küldött a máglyára. Talán remélhetjük, hogy az egyház életében vége ennek a korszaknak. Vagy ha nagyon őszinték vagyunk, ma mintha megint felerősödnének azok a hangok (lehet, hogy épp a miénk), amelyek sokkal nagyobb szigor, sokkal egyértelműbb állásfoglalás és lépések után kiáltanak az egyház életében tapasztalt, sokak által nyilvánvaló bűnnek, tévtanításnak vélt jelenségek kiirtása, megszüntetése érdekében. Mai igénk ebben a folyamatban nagyon kijózanítóvá, sőt felszabadítóvá válhat, és segíthet abban, hogy a tisztogatási, leszámolási harcukba belefáradt, megkeseredett katonák helyett azok maradhassunk, akikké elhivattunk: Krisztus élő közössége. Krisztus élő közösségének határait, létét sohasem emberi szándékok jelölik ki és teremtik meg. Emberi szándékokkal - legyenek azok akár nagyon is nemesek - csak szűkíteni vagy tágítani, azaz mindenképpen csak mássá tenni tudjuk Krisztus egyházát. Mássá, mint amivé elhívta az, akié a közösség, az egyház. A máglya tüzében nemcsak az elítélt égett el, hanem kiégett ott az egyházból maga Krisztus is. A máglya körül már nem az egyház, Krisztus tanítványai álltak. Indulataikkal, gyilkosságukkal magukat is kizárták abból a közösségből, amelyet elvileg védeni akartak. Az egyház, a Krisztus által életre hívott közösség mindenestül Krisztusé. Tisztaságát, lényegét nem az határozza meg, hogy a közösség egyes tagjai mit gondolnak egymásról, hanem kizárólag az, hogy milyen a kapcsolatuk Krisztussal. Ha az egyházhoz fűződő kapcsolatukat a mellettük lévőhöz való kapcsolatuk határozza meg, akkor megszűnt a középponttal való kapcsolatuk, és ezáltal saját magukat zárják ki a tényleges, a valódi Krisztus-közösségből. Mert a pecsét egyrészről az, hogy „ismeri az Úr az övéit”. Ő ismeri. Elsősorban neki van kapcsolata mindenkivel a közösségben. Ő hívott el mindenkit, ő akar megtartani mindenkit, ő akarja a közösséget mindenkivel. Ha hisszük, hogy Krisztus képes kimondani mindenkinek az elhívó, teremtő szót: „Kövess engem!”, akkor nem kételkedhetünk abban, hogy ezt annak is kimondta, akit nagyon nehezen viselünk el a közösségben. Az élethelyzetek, az élettörténetek, a meghallás, az engedelmesség formái pedig nagyon változatosak lehetnek. A bűnös asszonynak nem a vámszedő asztalt kellett otthagynia, Zákeusnak nem a halászhálót. Az egyháznak soha nem az a baja, hogy nem elég tiszta, hanem az, hogy nem krisztusi. így az egyházhoz tartozóknak elsősorban nem azon kell fáradozniuk, hogy életvitelükben, gondolkodásukban tiszták legyenek, hanem azon, hogy krisztusiak. A csak tiszta, de nem krisztusi olyan, „mint a zengő érc vagy pengő cimbalom” - „semmi”. És ugyanígy annak, aki az életével vagy - ha tetszik - bűneivel küszködik, nem arra van szüksége, hogy megmondjuk, mi a rossz benne, hanem Krisztusra - csak és kizárólag Krisztusra. Ez a pecsét másik oldala. Ugyan nagyon jó szándékúnak tűnik annak a sémának a megkövetelése, hogy „hagyd el bűneidet” „térj meg” és aztán méltóvá leszel arra, hogy Krisztus közösségébe kerülj, mégis nagyon-nagyon hamis és lehetetlen. „Tisztán" nem lehet Krisztus közelében lenni, Krisztus közösségét csak az elhívó szó teremti meg, amely minden élethelyzetben, minden élettörténetben, akármilyen bűnök fogságában megszólal és teremt. így nekünk, akik azt gondoljuk, hogy azon kell fáradoznunk, hogy mások számára is felerősítsük a szót, az Igét, nem lehet más dolgunk, mint Krisztust hirdetni. Egyedül Krisztust. Folyamatosan azon sopánkodunk, hogy - legalábbis itt, Európában - egyre jobban veszítik el az egyházak a „híveket” hogy nem tudjuk megszólítani környezetünket, hogy nem tudjuk „vonzóvá” tenni az egyházhozgyülekezethez tartozás életformáját. Erőtlennek, hatástalannak érezzük azt az elhívó szót, amelyről azt gondoljuk, hogy mi (is) közvetítjük. Szépen ki is alakítottuk az arany-, az ezüst-, a cserép- és faedények sematikus hierarchiáját, „ismerjük” is már egymást annyira, hogy szavai, tettei alapján azonnal tudjuk a másikról, hogy ő aztán igazán arany, ő meg az értéktelen fa. Magunkkal foglalkozunk, frusztráltak, enerváltak vagyunk, és sokszor már nem is marad más „harcterünk” mint a saját közösségünk. De nem lehet, hogy alapvetően az a bajunk, hogy túl sokat foglalkozunk saját magunkkal, a közösségünk bajaival - és egyre kevesebbet Krisztussal? Nem lehet, hogy Krisztus olyan elvvé, dogmává merevedett közöttünk, amellyel mérni lehet a közöttünk és körülöttünk lévőket? Nem lehet, hogy már csak sémákban vagyunk képesek gondolkodni, és régen kiveszett belőlünk Krisztus „életszerűsége” - ahogy bármilyen úton, bárki mellett egyszer csak váratlanul megáll, és megszólít: „Kövess engem!”? Nem lehet, hogy „csak” az a bajunk, hogy már nem hiszünk annak erejében, akié az egyház, aki elhív - minket is és mindeneket? Felszabadító a mai igénk: nem nekünk kell aggódnunk azért, hogy mi lesz az egyházzal, mi lesz Krisztus elhívottaival. Krisztus a keresztig menően „aggódott” ezért. A kereszt erejét mi vagy csak tompítani tudjuk emberi elvárásainkkal, vagy ajándékából élve megszabadulhatunk mindattól, ami bennünket is elválaszt Istentől és a másik embertől. Nekünk „csak” Krisztus kell, nekünk „csak” Krisztusunk lehet. ■ Kendeh K. Péter Isten nevének segítségül hívása: Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében! A sportolók tudják igazán, hogy a verseny egyik legfontosabb pillanata a start, az elindulás. Ha a start rosszul sikerül, akkor szinte biztos lehet a versenyző abban, hogy nem jut fel a dobogó legfelső fokára. Régebben többször előfordult, hogy a vasércet szállító hajók iránytűje a nagy tömegű érc hatására egy kicsit elhajlott a helyes iránytól, de ez a kis elhajlás hosszú távon azt eredményezte, hogy a hajó nem érkezett meg abba a kikötőbe, ahova indult. Ha téves az indulás iránya, tévelygés lesz az út folytatása. Ha a kórusvezető rosszul adja meg a kezdőhangot, biztosan hamisan szól a kórus, és néhány ütem után leheteüenné válik az éneklés. Minden más folyamatban, eseménysorban is a folytatást döntően meghatározó szerepe van az indulásnak. Miért lenne ez másképpen az istentisztelet szent folyamatában, a liturgiában? Különféle keresztyén felekezetekben sokféle istentisztelet-kezdő mondattal találkozhatunk. Vannak közöttük hosszú és cirkalmas, de rövid és egyszerű mondatok is. Számomra az evangélikus istentisztelet nyitómondata jelenti a legtöbbet: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében!” Fölösleges ezt az egyszerű, mégis a lényeget kifejező mondatot bármivel kiegészítenünk. Ennek a rövid mondatnak súlya van, ez adja meg az istentisztelet helyes irányát és alaphangját. Helyes irányt és alaphangot ad nekem, a lelkésznek is. Biztonságot ad, hogy nem a magam jó szándékú ügyködésének átélője és „közönsége” a gyülekezet, hanem a Szentháromság Isten az, aki a liturgiában, a hallgatott, az énekelt igében és a szentségekben vigasztalja, erősíti földön küzdő egyházának népét. Nem a lelkész mutatványa, magánszáma az istentisztelet, hanem Isten nevében, tehát szent lényének lényegében: szeretetében, bűnbocsátó irgalmában és talpra állító kegyelmében fürödhet meg a gyülekezet. Megerősít (konfirmál) akkor, amikor gondok, kétségek, terhek lúgozzák ki belőlem a lelkesedés erejét, hiszen biztos lehetek abban, hogy nem lesz a magam erőtlenségének áldozata az istentisztelet. Isten ereje gyakran éppen az emberi erőtlenség hátterén tűnik elő leginkább. A gyülekezettel együtt magam is átélhetem Isten Krisztusban adott páratlan ajándékának csodáját. Máskor viszont alázatra int. Nagy szükségem van erre, amikor a készülés során lelkesen úgy vélem, hogy jól „sikerül” majd az istentisztelet. Ha esetleg így lesz, akkor is egyedül Istené a dicsőség, hiszen nem az én nevemben, hanem a Szentháromság Isten nevében ünnepel együtt a gyülekezet. Fegyelmez, mert a világ legfontosabb eseményén - amikor Isten találkozik velünk - nem lehet helyük rutinból eldarált liturgikus szövegeknek, imádságoknak, hitvallásnak, szerzési igéknek. Végképp nem lehet helyük meggondolatlan és a Krisztusról szóló beszédtől távol csatangoló szavaknak a szószéken. Minden percnek tudatosnak és koncentráltnak kell lennier és minden szónak megfontoltan és tudatosan kell elhangzania. Mérhetetlen felelősség ez, amelyet csak az Atya, Fiú, Szentlélek nevében lehet és szabad fölvállalni! Bátorít, hogy az istentiszteleten elhangzó vagy a keresztségben körbeölelő, az úrvacsorában magunkhoz vett ige nem tér vissza dolgavégezetlenül. Nem egy idejétmúlt szertartást élünk át, nem régi történeteket porolunk le és ismételgetünk újra és újra, hanem Krisztus - aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz - igéjének és igéjében önmagának „legfrissebb kiadásával” szólít meg aktuális élethelyzetünkben. De legalább ilyen fontos a gyülekezet válasza is: Ámen! Kifejezi azt, hogy a gyülekezet is tudja - és az „ámen” szó eredeti értelme szerint bizonyos is abban -, hogy nemcsak vallásos rendezvény résztvevője, hanem a Szentháromság Istennel való találkozás és közösség ünnepén vesz részt, amely csak így kezdődhet: Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében! Ez az egyetlen igazi alaphangja és egyetlen helyes iránya az istentiszteletnek. És ha jó az alaphang, akkor a gyülekezet ráhangolódik az egész egyház istentiszteletére; ha jó az indulás iránya, akkor ezen az úton bizonyosan együtt haladunk a Föltámadottal. ■ Kovács László, a Nemeskoltai Evangélikus Egyházközség lelkésze RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK ‘Evangj *Evangélikus Éitó ‘Evangélikus Étó Az Evangélikus Élet 2005-2011. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről.
